Ez a könyv nem annyira a hadászati kérdések miatt érdekes – hadtudományi szempontból ugyanis meglepően kevés információval bír egy szétesőben lévő, anyaghiánnyal küszködő, biciklis kiskamaszokkal és ötvenéves, fegyvertelen parasztokkal feldúsított kései Wehrmacht küzdelme minden idők talán legnagyobb és legjobban gépesített szövetséges hadserege ellen. Legfeljebb annyival, amennyi a sportszakmai jelentősége a kiöregedett nógrádi vasutasok focimeccsének a spanyol válogatottal. Lehetnek persze szép pillanataik a mozdonyvezetőknek és a krampácsolóknak is – mondjuk egy sistergős húszméteres bomba, ami eltalálja a labdaszedő srácot a kapu mögött –, de a kétszámjegyű vereség mégis borítékolható. Az is lyukra fut, aki ebben a könyvben a németek hősies küzdelmére akar példákat találni – a bátorság ugyanis nem önmagában való erény, némi józan belátás híján például igen-igen hasonlít az ostobaságra. Ráadásul ebben az esetben a hősiesség alighanem félelem is, félelem a vereségtől, a fogolyléttől, saját katonai rendőrségünktől vagy épp az elszámoltatástól, ilyen értelemben pedig alkalmasint nem sokkal több, mint eufemizmus a gyávaságra.
Ami ezt a könyvet érdekessé teszi, az az összeomlás pszichológiája – a civilek, a hadsereg, de legfőképpen a nácik esetében. A szürreális idiotizmus, ahogy Hitler és közvetlen környezete értelmezte ezeket az utolsó hónapokat. A náci „félisteneknek” ebben a végső periódusban már semmi, de semmi kapcsolata nem volt a valósággal, nem létező hadosztályoknak adtak egyre fantáziadúsabb elnevezéseket (Suleika! Harem! hát az Ezeregyéjszakában vagyunk?), Hitler pici lelkét pátyolgatták, és halálbüntetéssel fenyegették a magukat megadókat – miközben nekik alkalmasint már ott volt a belső zsebükben a hamis személyazonossági irat, amivel készültek megpattanni az ostromlott városból*. Mindehhez pedig asszisztált a porosz katonai drillen nevelkedett, és az SS által megfélemlített szakértő tábornokok kara, akik ugyan mind pontosan látták, hová vezet az út, mégsem voltak képesek semmit sem tenni ellene. Van egy kép e könyv fotómellékletében: Hitler arcán pajkos mosollyal egy 14? 15? éves srác fülét cibálja kedvesen – ezt a fiút vélhetően egy órán belül ugyanő odaküldte egy T-34-es lánctalpai alá. Szerintem mi sem illusztrálja jobban, hogy a legfelső vezetés számára a háború ekkor már nem volt több, mint kísérlet egy újabb, egy utolsó tömeggyilkosságra – csak ezúttal a németeket akarták kiirtani, hogy ha már nekik veszniük kell, hát vesszen a nemzet is, írmagja se maradjon**.
A kötet másik érdekes, a németektől független eleme a Berlinért folytatott versenyfutás nyugatiak és szovjetek között. Ehhez a témához Beevor több új adalékkal is szolgál, ami mindenképpen árnyalja a közszájon forgó változatokat. Ebben a játszmában Sztálin és Eisenhower tulajdonképpen teljesen más pályán mozogtak – előbbi számára Berlin a jól megérdemelt gesztenyepüré volt a lakoma végén, amiért megdolgozott és amit nem kívánt megosztani senkivel, utóbbi számára viszont a német főváros csak egy stratégiailag nem túl fontos földrajzi helynek minősült, amiért esze ágában sem volt kivéreztetni saját hadseregét. A briteknek persze számított, hogy Berlin, amit Európa kulcsának tekintettek, ne szovjet kézen legyen a béke pillanatában, de az amerikaiakat nem különösebben érdekelte a háború utáni kontinens hatalmi felosztása – vagy legalábbis kevésbé, mint a tény, hogy nekik még Hitler bukása után le kell játszaniuk egy másik meccset is Ázsiában. Úgyhogy érthetően nem vonzotta őket a gondolat, hogy összekülönbözzenek a jogos koncra áhítozó oroszokkal. Persze mindez ott és akkor még nem volt teljesen világos, nem csoda, ha Sztálin minden eszközzel igyekezett megtéveszteni szövetségeseit (sikerrel), akiket (magából kiindulva) alávaló cselszövőknek látott, akik bármelyik percben különbékét köthetnek a nácikkal, hogy ölükbe pottyanjon a főnyeremény. Nem így történt, de történhetett volna akár így is, mert ’45 tavaszán az amerikaiak valóban dinamikusabban nyomultak előre, mint Zsukov – naná, ki ne adta volna meg magát szívesebben az amcsiknak, mint a szovjeteknek. Hogy ekkor mi történt volna, az persze a történelmi utópiák tárgykörébe tartozik – ahogy az is, hogy ki nyerte volna meg Nyugat és Kelet apokaliptikus csatáját, ha sor kerül rá. Örüljünk inkább annak, hogy nem került.
* Nehéz válaszolni arra, hogy az ember az olyan fanatikusokat utálja-e jobban, mint a hat gyerekét halálba küldő Goebbelst, vagy az opportunistákat, akik az első ágyúdörgésre elásták a pártjelvényeiket és civil gúnyát öltöttek, hogy aztán később vezető pozíciókban tűnjenek fel az NSZK (vagy akár az NDK) bíróságain és rendőrségein… Az előbbieket legalább könnyű kiszűrni, viszont az utóbbiak időnként gyávaságból még jót is cselekedtek.
** Nyilván meg kell jegyezni, hogy ebben tökéletes partnerre leltek a szovjet hadseregben, aki maga sem tudta eldönteni, akar-e élő németet látni az általa elfoglalt területen.
