Én nem olvastam végig, mert úgy a 250. oldal környékén meguntam. Ilyen részletesen egyrészt nem érdekel az Ardennek, másrészt, a súlyosabb problémám Beevor volt, így már magához a könyvhöz sem volt túl sok kedvem.
Ha fizetne érte valaki, vagy a munkám része lenne, hogy megszámoljam és összehasonlítsam a német és szövetséges erőkről szóló beszámolóinak tartalmának pozitív vagy negatív töltését, akkor valószínűleg toronymagasan vernék az amerikaiak a németeket, pozitívumok terén. Szemet szúrt, hogy mindig a németek lövik le a foglyokat és mindig utána történik az amerikaiak részéről a német hadifoglyok lelövése, legalábbis Beevor közlése szerint (amivel azért szkeptikus vagyok, lásd Spielberg filmjét, a Ryan közlegényben, amikor németek adják meg magukat és ennek ellenére is lelövik őket, cinikusan mondja utána az ami, hogy „nézd, tiszta a kezem” , lefordítva a német kérését, gondolom utalva arra, hogy nem ölt ami katonát, ugyan egy filmről van szó, nem éppen hiteles bizonyíték, de talán jól ábrázolja, hogy sajnos kölcsönös volt a hadifoglyok gyilkolászása), ami Beevor szerint „érthető”. Egyébként Beevor kifejti, hogy különösen a zöld fülű újoncok, akik harc közben gyakran gyávaságról tettek tanúbizonyságot, ennek ellenére ők voltak azok, akik a foglyokat előszeretettel lövöldözték le. Sajnos mindkét fél súlyos háborús bűnöket követett el ebben a háborúban, igaz, ez a háború önmagában is az volt (persze melyik nem?) Szemet szúrt, hogy a német páncélosokat, mint pl. egy Királytigrist vagy Párducot játszi könnyedséggel lövik ki olyan katonák, akik Beevor szerint zöldfülűek voltak, meg nem is voltak alkalmasak semmire (oldalakon keresztül ír ezekről a problémákról), fordított esetben jóval ritkásabb volt ilyen sztori megemlítése.
Nem értem minek számol be Hemingway baromságairól egy ilyen témájú könyvben (pl hogy éppen kivel hancúrozik Párizsban).
Beevor a végén leírja a veszteségeket is: szó szerint azt írja, hogy nagyjából megegyeztek azok. Ez tény. Akkor miért sugallja azt, hogy ez nem így volt? Nem tartom ezt a könyvét korrektnek. A Sztálingrád sokkal jobban sikerült neki.
A végén még elolvastam az értékelést, kár hogy nem helyezte el megfelelő kontextusban és emelte ki az ütközet jelentőségét még jobban. Az ardenneki német offenzíva szerintem ennél sokkal több volt, mint amit a könyvben leírt. Mind jelentőségét, mind hatását tekintve. Meg sem említi, hogy Churchill hogyan fohászkodott „Sztálin úr”-nak 1945 januárjában, hogy támadjon már a Visztulánál, mert nem bírják tartani a nyugati frontot az orosz segítség nélkül. Hol lettek volna az angolszász „stratégák” (vagy inkább balfácánok?:) utalok „Monty” tehetségtelenségére, lásd Market Garden vagy Caen, vagy Bradley tökéletes baklövése, hogy üresen hagyta az Ardenneki szektort, vagy akár Eisenhower tökéletes alkalmatlanságára, mint hadvezér) a Vörös Hadsereg segítsége nélkül?
Én például jelentősebb dolognak tartom azt, hogy Németország közel 5,5 évnyi háború után is képes volt ilyen jellegű és mértékű offenzívára, mint azt, hogy az amerikaiak gyorsan átszervezzék a hadseregeiket és mindenféle utánpótláshoz szükséges hadianyagukat az ardenneki szektorban. Valljuk be, azért egy 9,8 millió négyzetkilométeres nagyhatalom képes megoldani azt, hogy jó logisztikája legyen…
Továbbá nem sikerült kidomborítani azt sem, hogy miért is akadtak el a németek, azontúl, hogy az abszolút zöldfülű jenkik hogyan voltak képesek megállítani részben magasan harcedzett egységeket. Én nem akarom vitatni a hősiességüket, de gondolom a németek lassúságát elsősorban az utánpótlás (üzemanyag) hiánya és a nehéz harckocsik alkalmatlansága egy ilyen hegyes-erdős havas terepen, továbbá az élőerő súlyos hiánya, no meg a Luftwaffe nyomasztó hiánya okozta. Ne felejtsük el, mindezt úgy, hogy a német haderő közel 2/3-a keleten harcolt az ardenneki offenzíva minden pillanatában (ekkor zajlott Budapest ostroma, több, mint 50 napon keresztül, ami önmagában bravúr, hogy egy kivérzett német hadsereg még ilyen sokáig tartani tudott egy „erődöt”, továbbá a lengyel hadszíntéren roppant orosz haderők sorakoztak, lásd Zsukov offenzívája, s akkor Olaszországban is jelentős német haderők voltak). Tény, amerikai győzelem volt, de szerintem az, hogy egyáltalán Németország képes volt offenzívát indítani a szövetségesek ellen, már sokat elmond a szövetségesek gyengeségeiről. És ma egy ilyen hadsereg a világ legerősebb hadserege. Nem érdemeltek ekkora hatalmat az amerikaiak. A túl sokat nyerő győztes, aki szinte semmit nem vesztett.
Volt egy leírás benne, amelyben egy amerikai katona ír fogságba eséséről és kalandjairól Németországban, 1944 telétől a háború végéig. A katona utalt rá, hogy milyen borzalmas állapotok voltak a fogolytáborokban és milyen brutalitás övezte a légkört. Bennem felmerült az a gondolat, ha most figyelmen kívül hagyok minden politikai korrektséget, hogy vajon ez (volt) Németország igazi arca? Hiszen ha belegondolunk, 1945 óta kvázi megszállás alatt vannak, ugyan 1990-ben egyesülhetett, de napjaink Németországa abszolút az amerikai érdekek kiszolgálója, persze bizonyos keretek között. A mai demokratikus Németország ugyan valóban kellemesnek látszik, de szerintem ez nem több annál, mint amit egy jó alattvaló csinál. Pont ebben a könyvben van egy olyan részlet, mikor egy SS katona mondja azt, ha vége a háborúnak, akkor majd demokraták leszünk és megy minden tovább. Így olvasható: „ha véget ér a háború, átnevelnek minket, SS-eket demokratákká.” A német politikában abszolút jelen van ez a fajta kétszínűség, lásd migráns válság kezelése. (Ugyan befogadják őket, de ők kiválogatják a „fejeket” (ez aztán humánus), majd szétosztják a maradékot a gyengébb államok között…mint a piacon. Aztán meg nem értik, ha nem akarja ezt elfogadni a többi állam.)
Mindenesetre Fritz Bayerlein, tapasztalt német veterán lényegre látóan foglalja össze az ardenneki offenzíva lényegét, ami nekem nagyon tetszett:
„Az összeomló Wehrmacht és a főparancsnokság utolsó lehelete a vég előtt.”