Állítja ​Pereira 17 csillagozás

Tanúvallomás
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

Tabucchi több szempontból is rendhagyó alkotó: hithű toszkán, de Portugáliáról mesél; Portugáliáról mesél, de olaszokról szól; rólunk szól, de megpróbálja az egész életet szemlélni (inkább szemlélni, mint átérezni, vagy megérteni). Azután, Pessoa híres csodálója, de Gadda a kedvence, akit azonban iróként nem követ. Novellistaként és regényíróként ismert (ki ne olvasta volna a Sostiene Pereirát, vagy még előbb a Piazza d'Italiát?) napjait megosztva tölti majdnem-szülőfaluja, Vecchiano ("majdnem", mert Tabucchi Pisában született, és szülővárosa sokat jelent neki), Firenze és Siena között, ez utóbbi egyetemén tanít portugál irodalmat. Újlatin filológus, akinek szokványos egyetemi karriert kellene végigjárnia, ám ugyanakkor nyugtalan íróember is, aki aggódva tekint a strasbourgi-párizsi Nemzetközi Íróparlament felé, hogy legyen egy intézményes helye, mint mondja, a szabad és nyugtalanító „irodalmi szövegeknek”, s azok hatással is lehessenek személyek és népek életére.

Eredeti megjelenés éve: 1994

>!
Európa, Budapest, 1999
206 oldal · ISBN: 9630765187 · Fordította: Lukácsi Margit

Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

Amiként biztosak lehetünk benne, hogy egy színdarabban a falon függő puska az utolsó felvonásban el fog sülni, úgy arra is mérget vehetünk, hogy ha egy regény főszereplője egy szívbeteg, özvegy, a halálról elmélkedő öregúr, akkor az olvasónak nem érdemes szorosabb érzelmi kötelékeket kiépítenie vele, mert megbánja. Ugyanakkor ha a jelek szerint az egész történetet ez az öregúr meséli el („állítja”) az írónak, akkor máris másképp fest minden. Ez a játék a befogadó elvárásaival amúgy is jellemzi ezt a regényt – az például, ahogy a hétköznapi tevékenységek (mint amilyen egy rántottás szendviccsel, vagy egy jó limonádéval való bíbelődés) részletező leírásai lépésenként visznek közelebb minket egy sejthető tragédia felé, valami egészen bravúros szöveget eredményez.

Mert a tragédia ebben a könyvben borítékolva van. Hősünk*, Pereira a Salazar-féle fél- (vagy kétharmad)fasiszta Portugáliában él, a szomszédban dúl a spanyol polgárháború, a luzitánoknak pedig momentán Hitler a legjobb barátja, és mint tudjuk, madarat tolláról, embert barátjáról. Ebben a vészjósló közegben próbálja Pereira megőrizni integritását, XIX. századi francia szerzőkkel szöszmötöl egy havilap kulturális rovatában, és igyekszik nem észrevenni, mi nő, mi dagad a fazékban. Egy újra és újra aktuális tanmese ez az apolitikus emberről egy olyan világban, ahol a politika minden ajtónyílásba beteszi azt a szőrös, büdös lábát – és egyben tanmese arról, hogy mennyire kudarcra van ítélve az igyekezet, hogy távol tartsuk magunkat a hatalmasoktól, ha a hatalmasok nem akarják távol tartani magukat tőlünk. spoiler

* spoiler

17 hozzászólás
jethro>!
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

A regény fülszövegében ezt olvassa Jethro: „Tabucchi 1943-ban született. Nemzetközi hírű sztáríró, akinek minden műve irodalmi esemény és biztos közönségsiker.” Ő ezzel egy kicsit kukacoskodni szeretne. Azzal egyetért, hogy műveinek kiadása sok szívet megmelenget, de hogy „sztáríró” lenne? Szerinte ezt az irodalmi címet hagyják csak meg Follett-nek, King-nek, Rowling-nak. Szeretné viszont ezt a könyvet olyan olvasóknak ajánlani, kik nem becsülik alá a hiteles emberi érzelmeket, kiket nem tántorít el mérlegre tenni becsületet, hazaszeretetet, árulást. Aki egy komoly, tartalmas szépirodalmi kalandra vágyik, ettől a műtől megkapja, állítja Jethro.

1 hozzászólás
danaida>!
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

luzitanistáknak kötelező, állítja danaida :)
jó érzés volt az általam jól ismert utcákon, helyeken megfordulni Pereira-vál, belepillantani a 20. századi portugál történelem egyik (leg)sötétebb időszakába (salazar-i diktatúra) mindez megspékelve a portugálok számára konstans tematikával: ti. Portugália és Európa (vagy tágabban a világ) viszonya. Pereira tanúvallomásában azt láthatjuk, ahogy a spanyol polgárháború, a (csúcspontját elérő) fasizálódás és a közelgő világháború előszele által vert hullámok nyaldossák (és bizony átcsapnak a gátakon) a (földrajzi és minden egyéb tekintetben) periférián lévő Portugáliát. Persze önmagában egy perifériára szorult kis nép és egy átlagember (középkorú özvegy újságíró) élete talán még kevés lenne (érdekesnek mindenképpen érdekes), de ahogy Tabucchi-nak sikerül ezt látszólag könnyed (egyszerű, letisztult) stílussal megírva kemény és örök érvényű kérdésekre reflektálnia, mint diktatúra, emberség stb. (pedig csak egy egészen keskeny szeletét vizsgálja az egésznek), teszi igazán jó könyvvé.
és akkor még ott van a kérdés: miközben Portugáliáról beszél, mennyiben szól (inkább) az olaszokról

1 hozzászólás
Chöpp >!
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

Tabucchi hőse épp az az ember, akiről nagyon szeretek olvasni. Úgyhogy nagyon elfogultan tudom csak jellemzeni az írást. Csak az nem tetszett benne, hogy túl hamar véget ért.

2 hozzászólás
Gelso>!
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

olaszul olvastam hamarabb, és úgy érzem, olaszul egyszerű(bb) is olvasni, átérezni; nem fiatal olvasmányélményem, de még mindig mélyen bennem vannak az író és regénye által keltett érzések, vagy azok, amelyek a látszólag magányos Pereira önmagával lefolytatott beszélgetései alapján ébredtek majd maradtak meg bennem…
A könyv elolvasását melegen ajánlom azoknak is, akikhez pl. a portugál nyelv, kultúra, történelem esetleg maga Portugália is közel áll.

Juci P>!
Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

Édes ez a Pereira. Megyek is, és iszom az egészségére egy limonádét.


Népszerű idézetek

Juci P>!

…ekkor Pereirának eszébe jutott egy mondat, amelyet a nagybátyja mondott mindig […]: a filozófia olyan, mintha csak az igazsággal foglalkozna, de talán csak fantáziál, az irodalom pedig olyan, mintha csak fantáziálna, de talán az igazat mondja.

29. oldal (Európa, 1999)

Fiammetta P>!

Csöndben hozzáláttak az evéshez, majd egyszer csak Pereira megkérdezte Silvától, mit gondol erről az egészről. Miről?, kérdezte Silva. Hát az egészről, mondta Pereira, arról, ami Európában történik. Ó, ezen ne izgasd magad, felelte Silva, mi nem Európában vagyunk, hanem Portugáliában.

58-59. oldal

dokijano>!

Pereira úr egy szeptemberi estén látogatott meg először, 1992-ben. Akkor nem hívták még Pereirának, nem voltak még végleges vonásai, valami bizonytalan, tünékeny és homályos lény volt, de már egy regény főszereplője akart lenni. Csak egy szereplő volt, amely szerzőt keresett. Nem tudom, miért éppen engem választott, hogy történetét elmeséljem. Elképzelhető, hogy azért, mert egy hónappal azelőtt, egy forró augusztusi napon, Lisszabonban én is meglátogattam valakit. Világosan emlékszem arra a napra. Reggel megvettem a helyi napilapot, és azt a hírt olvastam benne, hogy a lisszaboni Santa Maria kórházban elhunyt egy öreg újságíró, és fölravatalozott holttestétől a kórház kápolnájában lehet végső búcsút venni. Tapintatból nem kívánom felfedni az illető kilétét. Annyit mondok csak, hogy azzal a valakivel futólag ismerkedtem meg Párizsban, a hatvanas évek végén, amikor ő portugál száműzöttként egy párizsi lapba írt. Olyan ember volt, aki a negyvenes és az ötvenes években gyakorolta újságírói mesterségét Portugáliában a Salazar-diktatúra idején. És sikerült kijátszania a Salazar-diktatúrát oly módon, hogy megjelentetett egy kíméletlen cikket a rendszer ellen. Aztán, természetesen súlyos problémái támadtak a rendőrséggel, és a száműzetést kellett választania.

202. oldal, Jegyzetek (Európa, 1999)

Barbár>!

Igen ám, de én újságíró vagyok, replikázott Pereira. No és akkor?, szólt Silva. Hát akkor szabadnak kell lennem, mondta Pereira, és korrekt módon kell tájékoztatnom az embereket.

60. oldal

1 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Umberto Eco: A Foucault-inga
Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története
Niccolò Ammaniti: Én nem félek
Isabel Allende: Kísértetház
Jonathan Littell: Jóakaratúak
Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe
Umberto Eco: A rózsa neve
Milan Kundera: Tréfa
Robert Wilson: Egy kis halál Lisszabonban
Isabel Allende: Szerelem és árnyak