Pacsirtavár 18 csillagozás

Antonia Arslan: Pacsirtavár

Az olasz írónő regényének alaptémája az 1915-ös anatóliai örmény népirtás. A szerző azonban nem pusztán erre összpontosít. Családregény, igazi női Odüsszeiával, amelyben a borzalmak realista ábrázolását a remény és az ártatlanság fikciójával ellensúlyozza, a megmenekülést és a túlélést pedig egy kalandregény izgalmas fordulatával tárja elénk.

>!
Mentor, Marosvásárhely, 2008
270 oldal · ISBN: 9789735993061 · Fordította: Király Kinga Júlia

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 17


Kiemelt értékelések

olvasóbarát>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

„… csak az örmények elől fordult ma el az Isten, akinek hűlt helyén, az égen vérfelhők suhannak.”

Családtörténet felől közelítve dolgozza fel a kötetben a szerző az örmények tömeges lemészárlását, 1915. április 24-én.
„Henriette nénikém az ezerkilencszáztizenötös népirtás túlélője. Szórványlélek, akinek már anyanyelve sincs.”
A férfiakat megölték, a nőket hosszú menetelésre kényszerítették, a túlélés legkisebb esélye nélkül. Útközben elraboltak tőlük minden értéket, ennivalót.
Egy család tagjainak maradéka megmenekül, mert a családfő testvére Itáliában él, egy másik rokon pedig Aleppóban és tud segíteni az addig eljutott családtagokon.
Borzasztó eseményeket feldolgozó történet. Emberek egymás ellen uszítása, örmények, görögök, kurdok lehetetlenné tétele, korrupt, egymással a megalázásokban versengő katonák, csendőrök.
A történetet az Itáliában élő megmentő egyik fiának lánya meséli el.

3 hozzászólás
btunde P>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

Az örmény származású írónő saját családjának történetét meséli el, ami ugyanúgy életem végéig kísérteni fog, mint a bozótvágó kések. Felfoghatatlan, hogy a gyűlölet milyen lavinát tud indítani, amikor már magának a gyűlöletnek az okát sem értem.

6 hozzászólás
Ibanez P>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

„A felszín alatt azonban ezer érzés és gondolat forrong, a félelem, a győzelem, kapzsiság és halál egymást kergető szólamai…”

Kicsit nehézkesen beinduló, de aztán annál „izgalmasabbá” (szörnyűbbé) váló történet az örmény népirtásról egy családot végigkövetve. A rövid bevezetés (a jelenkor) után először a férfi családfőt követve ismerhetjük meg a nagy számú örmény családot, amely békében éli mindennapjait a törökök között, jóban vannak mindenkivel, s a családból többen majd ezeknek az igazi barátságoknak köszönhetik az életüket. A második világháború közeleg, forrong a világ, de sajnos, akárcsak később a zsidók, az örmények sem hiszik, hogy őket bármi bántódás érhetné, hiszen hűségesen szolgálják hazájukat, miért bántaná őket bárki is. Nagyon sok jel ugyanakkor nincs a kezdődő borzalomra, vagy ami van, azt nem értik meg, például a család fiatal lánya sem, akit egy török tiszt próbál időben kimenteni és más jelek is akadnak… Az első mészárlás szörnyűséges, onnantól kezdve csupán a megmaradt nők és gyermekek nézőpontjából haladunk tovább a sivatag felé…

„Ezek a gyermekek most egy ezerkilencszáztizenhatos fotóról néznek rám, amely Aleppóban készült, közvetlenül azelőtt, hogy hajóra szálltak volna Itália felé. Tekintetük súlyos, sejtelmes, rejtőzködő, homályos, metsző, és még lehetne sorolni a szavakat, azaz mégsem, mert nincs a szótárban annyi és olyan jelző, amely pontosan ki tudná fejezni, hogy mit éreznek azok a gyermekek, akik elfogadták a száz meg száz válasz nélkül hagyott miért után ezt a vaksi válogatást, ami túlélni engedte őket. Tisztességes, árváknak való ruhácskát viselnek, de öltözékük zilált uniformisnak tűnik, és bár csak négyen vannak, avatott szem mögéjük látja a meghurcoltak kígyózó sorát.”

A második rész talán még szörnyűségesebb… soha nem voltam képes megérteni és nem is fogom megérteni, hogy emberek hogy alacsonyadhatnak le ilyen szintre, időseket, apró gyermekeket halálba hajszolva, szenvedéseket előidézve (az öldöklésre se találok magyarázatot, de ha már választani lehet, hogy egy lövés vagy az erőszak-éheztetés-meneteltetés-folyamatos kínzás, nos, nem kérdéses, melyik a "humánusabb")… Szinte csodával felérő, hogy volt, aki ezt az egészet túlélte (mint ahogy a holokausztot és a gulágot is…). Minden tisztelet azokért, akik – bár érdekük nem, csupán saját emberségük, becsületük, lelkük téve a mérlegre – segítették ezeket az embereket!

„Magam sem tudom, hogy lehet nosztalgiával gondolni a deportáltakra, a gyilkos Nap alatt halódó családra, a poros utak mentén nyugvó ismeretlenekre, egész Anatóliára. Nem értem, miként vágyódhat az ember a halottak után, minden fáradtság és öröm után, minden kárhozat és vigasz után, ami immár nem létezik, mert eltűnt velük együtt. Nem értem, hogyan lehet, hogy mindezt mégis megértem, és nem tudom, mi az az ízeknél és nosztalgiánál is nagyobb erő, amely megérteti velem egy elvesztett világ lelkét, amelyet soha nem láttam, de amelynek az ízét ismerem.”

Kimletti P>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

Pár éve Elif Shafak: Az isztambuli fattyú c. művét olvasva fordult a figyelmem az örmény genocídiumra, azóta igyekszem beszerezni, aztán el is olvasni az erről szóló könyveket. Nem könnyű téma, pláne úgy, hogy a mai napig a világ egyik fele nem ismeri el ennek a valóságát, hogy tényleg megtörtént. Ebben a regényben egy család történetét ismerjük meg, az egyik családtag elbeszélésében, aki bár nem élte át ezt a borzalmat, de odafigyelt a családtagjai elbeszélésére és kutatott is a témában. Ez az a könyv, ahol kifejezetten szerettem a spoilereket, mert maga az írónő árulja el jóval előre, hogy mi lesz a sorsa annak a személynek, akiről éppen mesél…és olyan szépen teszi mindezt, hogy nem zavarja a szemedet, max a szívedet. Az elején kicsit el lehet veszni a nevek közt, de aztán kibomlik a történet….és néha le kell tenni a könyvet….aztán menni egy kört, szétnézni a virágoskertben, majd újra felvenni a fonalat. Nekem tetszett, kár, hogy a történet folytatását már nem fordították le.

Zizzer>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

A történet jó (ha lehet ilyet mondani/írni), a fordítással már voltak bajaim. Egy irodalmi műben nem szoktak párbeszédelni, hanem párbeszédet folytatni v. párbeszédbe elegyedni szoktak. A tavli az bizony tavla, ráadásul nem ártott volna eldönteni, hogy most a tavla vagy az ostábla kifejezést legyen a műben (nem pedig össze-vissza felváltva),és egy olyan lektor sem ártott volna, aki a helyesírást ellenőrzi.
A stílusa érdekes volt, habár nekem néhol borzasztóan szirupos, és sokszor csapongó. Először angolul olvastam, de most már értem, hogy néha miért is vesztem el olvasás közben.
A téma és az írónő stílusa adott, lehetett volna belőle egy (szép) szépirodalmi mű, de nem az lett. Ettől függetlenül érdemes elolvasni.

langimari>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

A Musza Dagh óta az örményekre csak részvéttel és szeretettel tudok gondolni. A Pacsirtavár tüneményes első fejezete után (amelyben egyébként – anélkül hogy a települést valahol is megnevezték volna – ráismertem az itáliai Padovára) úgy gondoltam, hogy ezt a könyvet is nagyon fogom szeretni. Sajnos a végére a stílus egyre több kívánnivalót hagyott maga után, nem tudom, hogy ezt az írónő, vagy a fordító hibájának tudhatjuk-e be. A korábbi véres, megdöbbentő események után itt inkább kalandfilmbe illő fordulatokat látunk, még akkor is ha közben bomló örmény holttestek ezrei borítják a szíriai sivatagot az Aleppóba vezető út mentén. Mindazonáltal lehet, hogy egy ilyen kritikus helyzetben, a félelemtől az őrület határán, végigélve és tehetetlenül végignézve egy mészárlást magam is bohózatba illően viselkednék. Hallom, hogy folytatás is készült. El fogom olvasni.

Galambdúc>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

Egyedi stílusú írónő, soha nem olvastam még hasonló sorokat író tollából. A téma pedig szintén különleges: az örmény holokauszt, amiről olyan keveset tudunk itt Európában… értékes mű.

GeoMaileR>!
Antonia Arslan: Pacsirtavár

Megnyugtató, hogy a regény nem ér véget a könyv végén. Sajnos a második rész magyar fordítása eddig nem készült el. Eredeti olasz nyelven olvasható, La strada di Smirne címen. 2009-ben adták ki, majd 2015-ben újra.


Népszerű idézetek

olvasóbarát>!

Henriette nénikém az ezerkilencszáztizenötös népirtás túlélője. Szórványlélek, akinek már anyanyelve sincs.

7. oldal

Zizzer>!

Az ő világuk szabatos kereskedői szertartásokon alapult, a nagyvonalúan kiszámított kereslet, haszon és veszteség ceremóniáján, a közösség szegényei iránt vállalt kötelezettségeken. Egy gyógyszerész feladata pedig ennél is sokkal több, mert egy gyógyszerésznek, ő legalábbis így gondolta, nemcsak az üzlet és a szegények iránt vállalt kötelezettségei a fontosak, hanem félig orvosként, félig bölcsészként, áthidalja az egészség és a mérgek közötti szakadékot, mi több, harmóniát teremt közöttük, kivonatolja és elraktározza az újságokat, és küldi-fogadja a táviratokat, egyszóval ő a közösség tartóoszlopa.

23. oldal

5 hozzászólás
olvasóbarát>!

Tömegesen vándoroltak el a legveszélyeztetettebb vidékekről, a legvakmerőbb ifjak, az értelmiségiek, a kalandorok, mindazok, akik úgy érezték, hogy szétfeszítik az ermeni millet* kereteit, amelybe a Birodalom kényszerítette őket. Nekivágtak hát, mint a felszínre törő csermely, feltartóztathatatlanul.

21. oldal

Kapcsolódó szócikkek: vándorlás
csillykelemen>!

Iszméné középen jön, tarka göncökben, fekete sálat ráz maga előtt, amit a liturgia ritmusára néha kifeszít, mint egy zászlót, s a csoport a zászlóval együtt megfeszül. Az összes megszerezhetetlen tudás közül a gyásznak van a legnagyobb hatalma, éppen ezért a beavatottakra bízzák, mert az ő jajveszékelésük mindannyiuk fájdalmáról szól, és csak a siratóasszonyok tudják, hogyan juttassák el ezt a fájdalmat az égbe. Egyetlen jajongás sem hangzik el fölöslegesen, egyetlen jajveszékelés vagy kiáltás sem magaslik a többi fölé, s ahogy egyetlen testé válva lépdelnek a sorban, ugyanúgy a hangjuk is mintha egyetlen torokból szakadna ki, s ez az összeforrottság, ez a szívszorongató összhang újra rendezi a békességet, visszaadja a rejtőzködő Istenbe vetett hitet, akit ezzel a panaszos és kihívó bizalmaskodással csakis ők hivatottak és tudnak megszólítani.
A családot az ő kiáltozásai támogatják és terelik az ismeretlen jövő felé, amelyből végképp eltűnt az, aki mostanáig megóvta és képviselte őket, s bár a siratóasszonyok az eltűnt embert nem helyettesíthetik, a ravataltól a sírig tartó út során vigaszt és reményt nyújtanak. hogy az új családfő elnyerje lelkének nyugalmát, és felkészüljön az előtte álló feladat betöltésére.

43. oldal

csillykelemen>!

Az ezredes viszonylag tisztességes, viszonylag humánus és közepesen korrumpálható ember. Az ő szakmája a háború, épp ezért undorodik az öldökléstől. Meglehetősen kapzsi, éppen ezért nem fanatikus. Mert a fanatikus saját örömére gyilkol, vagy valamilyen eszme bűvöletében. És minden vérontás újabb vérontásba kergeti.

126. oldal

csillykelemen>!

Susanig sz ő életfája, és ha ő úgy döntött, hogy jól van ez így, akkor bizonyára jól is van, mert az életfa az éggel érintkezik.

117. oldal

csillykelemen>!

A kihalt téren érezi lehet, amint egy egész város visszatartja a lélegzetét.

109. oldal

csillykelemen>!

Maria bosszúsan méregeti a férjét. Fáradtnak érzi magát, a harmadik terhesség nyomasztani kezdi hirtelen, ránehezedik, egyedül csak őreá, és örömtelen nehezékké válik. Mért megy el, ilyen engedelmesen, kérdi önmagától, és a férfi még el se ment, máris hiányozni kezd, hirtelen az is belényilall, hogy az addig szorosan hozzátapadó test nélkül milyen lesz az élete, és lám, a test valóban nincs itt, a levegő pedig olyan sűrű, olyan illattalan, és az marad örökre.

81. oldal

Szelén>!

A túlélés lehetetlen feladattá válik, olyan erőpróbává, amelyhez, ha még hozzá is adódik az emberi agy összes leleménye, akkor is elérhetetlen a tét, akkor is egy eszelős és bizarr kockajáték marad, amelynek a fődíja a halál.

olvasóbarát>!

Zöld indák, gránátvörös gerezdek és aranykacsok kússzák körbe a hatalmas napot, a letűzött selyemből és aranyszálakból varrt vékony, szimmetrikus, hosszú sugarak pedig a végtelenbe tartanak. De a színjátszó taft-moiré szegély lezárja a végtelen határait, mintha azt üzenné, lám, egy fiatal lány is tudja, hogy mindennek vége lesz egyszer.

143. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Jaume Cabré: Én vétkem
Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete
Luca Di Fulvio: Álmok bandája
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Elif Şafak: Az isztambuli fattyú
Rosella Postorino: A Farkas asztalánál
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Lucinda Riley – Harry Whittaker: Atlas
Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány