Orcád ​verítékével 2 csillagozás

Anton Tammsaare: Orcád verítékével

E ​regény Európa-szerte sikert aratott és egyszeriben ismertté tette az észt Anton Tammsaare nevét: műve egymás után jelent meg francia, angol, svéd, finn és más nyelveken.
A történet a múlt század utolsó negyedében játszódik. Hősei néhány kis észt paraszttanya lakói. Az ő életük nagy sorsfordulóját, az évszázados hagyományok, a régi életrend összeütközésekkel, teli, fájdalmas, de kikerülhetetlen megváltozását beszéli el az író, egyéni élményekből táplálkozó, szuggesztív erővel.
Az apák életével: a lápos, mocsaras földdel, a napról napra megújuló küzdelemmel, az évszázados szokásokkal, paraszti versengéssel, gyűlölködéssel, a biblia konokul ismételgetett igéivel, az örömtelen hétköznapok végtelenjével s a magányos, megkeseredett öregkor fenyegető árnyával szakít az új század fordulójára érve az észt parasztság fiatal nemzedéke, és kíméletlen őszinteséggel az apák szemébe mondja: ez a föld, ez az örökkön ismétlődő, verejtékes, céltalan küzdelem, ez az elmaradottság… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 1967
584 oldal · Fordította: Bereczki Gábor

Most olvassa 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

>!
merenwen
Anton Tammsaare: Orcád verítékével

Annyira boldog lennék, ha valaki lefordítaná a teljes Tõde ja õigust! Imádom a hangulatot, ami Tammsaare regényéből árad, tapintani lehet a valóságot mögötte.

>!
misevy
Anton Tammsaare: Orcád verítékével

Ez egy nagyon értékes, súlyos gondolatokkal teli regény. A mezőgazdasági munkákban telő paraszti világ élete és életei rajzolódnak ki, egy világ, amit én már csak a mamám elbeszéléseiből ismerek. Az évről évre az évszakokkal ismétlődő, soha véget nem érő és még több munkát termelő munka, harc a földdel az életért, olyan közel a természethez, amilyen közel ember csak lehet.
Életek villannak fel ebből a világból, egy-egy jellemző epizódjuk ábrázolja őket a létezésük egy bizonyos pontján. A gyermekek, akik sorra születnek, hogy felnőve munkaerőt adjanak majd a szüleiknek, mind egy kis külön regény lehetne.
A legteljesebben Andres életét ábrázolja Tammsaare, ahogy egyre birkózik a Vargamägi földjével. Egész mássá törik őt az évek, mint amilyennek a történet elején megismerjük. Akkor még ő volt a falu legerősebbje, a tisztességes, a keményen dolgozó Andres, aki sosem bántotta a feleségét. Hozzákeményedik a földhöz, amivel összekötötte az életét. Később már csalafintaságoktól sem visszariadó, saját igazába vetett rendületlen hitében elveszett, agresszív, öregedő ember. Pearu a maga kicsinyes gonoszkodásaival sem tud olyan ellenszenves lenni mint olykor Andres. Végül, mikor legidősebb fiát besorozzák, megtörik, akkor már csak szomorú, látja hogy nem kell gyermekeinek az ő világa, hogy nem akarják folytatni a munkáját, és nem érti, miért.
Amit Madis, az öreg zsellér fejteget Liisinek, az elsőszülött lánynak – akit elzavart az apja, nem is azért mert Pearu fiával szerelmesedtek egymásba, hanem mert nem akarta a földet is megszerezni a fiúval együtt – a könyv hangulati tetőpontja volt a számomra. Arról, hogyan „élnek” ezek az észt földek árkot betemetve, bokrokat növesztve, köveket szórva az ekevas alá, az embert elemésztve.
A végére szomorkásra forduló hangulat nagyon tetszett. Megvolt benne az út vége érzés.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
misevy

Az ítélet után a szomszédok betértek a kocsmába. Ami az egyik helyen elmondatlan maradt, arról a másikon szabadon lehetett beszélni. A pálinkásüveg mellett jobban nekieredt a szó, mint a bírói sas előtt, mert itt nem kellett végighallgatni a szemben álló felet, egyszerre ordíthattak, ahogy a torkukon kifért. Így mindkettőjüknek sokkal világosabb volt a dolog, mert mindegyikük csak a saját mondókáját hallotta.

214. oldal

>!
misevy

– Mit vesződsz azzal a semmirekellővel – mondta Krôôt az urának. – Maradjon csak magának, úgy se tudod megjavítani, se okosabbá tenni. Az én anyám mindig azt hajtogatta, hogy az embert csak a sír javítja meg.
– Mit tegyek hát akkor? – kérdezte Andres. – Meghajoljak előtte?
– Akár azt is, akkor talán megnyugszik a lelke.
– Hát az enyém? Azzal mi lesz? Vagy talán csak Pearunak van lelke?
– Az okosabb enged – mondta Krôôt.
– Akkor hát inkább hagyjam az igazságom és jogom sárba taposni, mert okosabb vagyok?
– Mit érsz az igazságoddal meg a jogoddal? Lám, úgy lelőtte a kutyád, mint a pinty.
Mikor Andres és Aaseme Aadu között szóba került a dolog, az meg így szólt:
– Mit törvénykezel azzal a senkiházival? Csak az időd pocsékolod vele, lásd el jól a baját, hisz elbírsz vele! Tegyél te magad igazságot, ne másoktól kérd. Ott ólálkodik, hogy nyakon csípje a pásztorgyereked, csípd te őt magát nyakon. Hadd incselkedjék vele a gyerek ott a torlasznál, s mikor átjön a te földedre, kapd el a grabancát és puhítsd meg, hogy arrul kóduljon. Mártsd bele közben az árokba, s aztán sózz oda megint neki. Hidd meg, a kutya se törődik vele. Az effajta igazságtételtől jobban tart, mint a bírói sastól.
Andres azonban nem tudott se a Krôôt, se az öreg Aaseme tanácsa szerint cselekedni. Igazságosan, nyíltan akarta intézni az ügyeit még akkor is, ha egy Völgyi Pearu féle ember az ellenfele

152-153. oldal

>!
misevy

Isten erősebb az embernél, s nyilván az igéje is erősebb. S ha most az esendő ember, legyen bár olyan nyakas, mint a te apád, no igen, ha ez a halandó ember lépten-nyomon, és sokat olvassa az örökkévaló Isten erős igéjét, akkor azok megkeményítik a szívét, mert a nehéz szavak megrontják a jó természetet. Nem mintha az Isten igéje rossz lenne, hanem azáltal lesz rossz, hogy az ember unos-untalan a szájára veszi. Ha Isten maga mondaná vagy olvasná ezeket az igéket, akkor jók lennének azok, de az ember szája és füle számára túlontúl erősek. Olyan, mint az erős pálinka, vagy mondjuk a tiszta szesz. S aki a szeszhez szokott, annak a közönséges pálinka már nem is pálinka, nem veszi semmibe. Ugyanígy, aki Isten erős igéihez szokott, semmibe veszi az emberi szavakat. De mondd meg, mivel lágyítod meg az ember szívét, ha nem fog rajta a szó? A halandó emberi szóra gondolok, mert mennyire juthat az ember az evilági életben Isten szigorú igéivel. Apánkkal is úgy volt, hogy semmibe se vette a szavunkat, mert annyira hozzászokott az erős bibliai igékhez. Mit mondhattunk volna neki, mikor úgy fújta fejből a Szentírást, mintha olvasná? Éppenséggel semmit. Így aztán, végül nem maradt az életben semmi jogunk, hanem minden jog az ő kezében volt. De hogy éljen az ember ezen a földön, ha az égvilágon semmi joga sincs?

472. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jaan Kross: A cár őrültje
Friedebert Tuglas: A kis Illimar
Jaan Kross: Martens professzor elutazása
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei
Paul Kuusberg: Forró nyarunk van!
Mati Unt: Őszi kavargás
Eduard Vilde: Aki eladta a feleségét