Cseresznyéskert 79% 240 csillagozás

A Három nővér egyfajta folytatásaként sok újdonságot látszólag a Cseresznyéskertről sem lehet már leírni, de figyelmesen szemlélve elég jól elválik egymástól a két színmű. Rögtön kezdhetnénk azzal, hogy ezúttal nem is olyan drámaiatlan az a dráma, illetve a történetbe foglalt kritika is sokkal érzelmesebb, megértőbb húrokat penget, már-már szentimentális, hovatovább, hatásvadász végeredménnyel…
A kiindulási alap első blikkre ugyanaz: itt van nekünk a végtelen sztyeppék országa, ahol a társadalmi szintek összecsúsznak, a múlt és a jelen keveredik, a jövőtől pedig mindenki görcsösen távol tartja magát*, akkor is, ha a képzelt világokat a teljes összeomlás fenyegeti. Így van ezzel a cseresznyéskert tulajdonosa, Ljubov Andrejevna – eddigi Csehov-olvasmányaim legemlékezetesebb hősnője – is, aki ostobasággal határos módon addig éli a régi nemesek életét, amíg birtoka és háza is végveszélybe kerül. Élettel teli karakterét nagyon megkedveltem, pedig nyilvánvaló, hogy Csehov rajta keresztül ugyanazt az előkelő réteget skicceli papírra, amit Irina, Mása, Olga és Natasa, na meg Andrej Szergejevics esetében: semmirekellők gyülekezetét, akik nem hogy hazájukért, de saját magukért sem képesek tenni semmit. Mégis, Ljubov Andrejevna sejtelmes életútja, tapasztalatai, esztelen nagylelkűsége és rövid esze révén sokkal elevenebb jellemként épül fel lelki szemeink előtt, lehet rajta és vele nevetni, együtt érezni, szeretni – ilyesmit a Három nővér nem tudott nálam elérni.

Egy Wikipedia-szócikkben azt olvastam, hogy a cseresznyéskert, mint motívum, magát Oroszországot szeretné megtestesíteni, ám beleláthatjuk azt a szentimentális értéket is, amit főhőseink mindenáron meg akarnak őrizni, történjék körülöttük bármi – hiszen a cseresznyéskert szép, oda kötődik minden emlékük, így aztán nem eshet áldozatul holmi kereskedőknek, földbérlőknek, parcellázóknak. Őszintén szólva, talán e szép hasonlat miatt nekem erősen átütött a cselekményen Ljubov Andrejevna családjának tragédiája: ha el is tékozolták vagyonukat, ha nem is méltóak társadalmi rangjukra, ha körülöttük minden csak látszat is, mégiscsak megindító, hogy utolsó mentsvárként a cseresznyéskertet már nem adnák oda. Talán mert utána már jelképes szinten sem maradna semmijük… spoiler

És mi a helyzet a csehovi humorral? Pont ugyanaz, mint a csehovi drámával – utóbbi drámaiatlan, előbbi humortalan. Pedig itt vannak nekünk a karikatúraszerű szereplők, az egymás mellett elsüvítő nagy-nagy mondatok, az arcátlan cselédek, a felvágott nyelvű nevelőnő, az elöregedett diák, mindenki, aki látszólag kellhet egy valódi komédiához – de Csehov világában minden másképp működik, túl valóságosan. Ezzel együtt is azt mondom, a Cseresznyéskert jóval dúsabb, élettel telibb műalkotás, mint a Három nővér, megkockáztatnám, humánusabb és szerethetőbb is egyben.

*Az előkelők is, a szolgák is, és istenigazából a parasztok is – ez az egyik orosz tragédia, amivel sokan azóta is igazolni próbálják szláv népek alávalóságát.

Lírai darab. Tragikus. Szomorú. Én ezt már csak úgy hívom, vérbeli orosz.
Az orosz klasszikusokkal mindig úgy vagyok, hogy „na jó, megbotlom”, kap egy esélyt… aztán persze tépem a hajam, mert valahogy soha nem a hurráoptimizmusomat táplálja, és valamiért mindig a három nővér epedő és elszállt várakozása és vágyakozása az, ami beugrik.
Sajnálom, hogy mi nem tanultunk világirodalmat, lehet, kaptam volna némi kapaszkodót. A főiskolai irodalomelmélet erre nemigen volt alkalmas. Nem tudta elűzni a három nővért az oroszirodalom-olvasásom homlokteréből. Hát ez van.

Már megint a nevek. Nem tehetek róla, de ha egy és ugyanazon szereplőt egy oldalon belül hívják Leonyidnak, Gájevnek és Ljonyának, akkor kicsit frászt kapok. De nem gond, kisilabizálom, visszakeresem…

Bosszantott, hogy már az elején ott volt a problémára a megoldás, spoiler és a család meg van mentve. Megmarad a száz éves szekrény, az öreg inast se kell kitenni és még a patak is a medrében marad. De nem! Arisztokratáék nem engednek a huszonegyből, nem ülnek le együtt gondolkodni, koncepciót kitalálni, inkább elbeszélnek egymás mellett, adnak még egy utolsó estélyt, kiszórják utolsó garasaikat is – csak a látszat fennmaradjon… Keresztbe kasul szerelmes mindenki, de ezen a téren se jutnak előbbre. Talán csak Trofimov és Ánya boldog, mert hisznek az új kezdetben.
Nem kis fricska a végespoiler

Mi lesz a cseresznyéskerttel? Hogy alakulnak a szerelmes szálak? Kicsit olyan nem is tudom milyen hatást keltett bennem ez a történet. Száz éves szekrény, Párizs, gitár, tánc és „ a boldogság minden reggel együtt ébredt velem…” ezek a szavak vittek előre.

Tragikomédia négy felvonásban, melyen számtalanszor fölnevettem és ha éreztem is némi szorítást a szívem körül a cseresznyefák miatt, hát akkor sem tettem le a könyvet búslakodva és borongva. Remélem ennek örülne, kedves Anton Pavlovics, ha már oly érzékenyen érintette darabja korabeli értelmezése. A magam részéről jobban szeretem az epikai műveit, de még a színdarab író Csehov is magasan a képzeletbeli dobogóm legfelső fokán tündököl.

Persze a leendő olvasó ne készüljön, valami észveszejtő bohózatra, főleg ne a mai fogalmaink szerint. Ugyanis Csehov, kicsit világvége hangulatú darabja a zűrzavarból táplálkozik, melyben igen lényegre törő ítéletet mond a kor emberei fölött és olykor elhumorizál rajtuk, esetenként a kárukra. Pöccint egyet az orrukon, mutatóujjával megdorgálja őket egy kicsit, majd elegánsan tovább sétál összeomló világuk felett. S hogy a szereplők mit tesznek ez alatt? Semmit. Tudják mi a sorsuk, csak az idő, a kérdéses, a mikor. Mikor fog végre beteljesedni csehovi végzetük? S, hogy az olvasót elszórakoztassák néha évődnek egymással, néha összecsapnak, sokszor aggodalmaskodnak és gyakran méláznak. Mindannyian olyan kiforrott karakterek az első pillanattól fogva, hogy azonnal eleven figuraként jelennek meg a szemünk előtt.

S ezen néhány sor után, megint csak olvadoznék és áradozni tudnék arról, ahogy ez a lenyűgöző és tehetséges ember formálta mondanivalóját, mely lényegre törő, magvas és humoros. Vagy arról, hányszor ejtett ámulatba azzal, hogy leírta azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket én magamnak sosem tudtam megfogalmazni. Úgyhogy nem ömlengek tovább, szeretem Csehovot, ez van.

„Egész Oroszország a mi kertünk. Nagy a világ, gyönyörű, akad sok-sok csodálatos hely. (szünet) Gondoljon csak bele, Ánya: a nagyapja, az ükapja, valamennyi őse jobbágytartó volt, eleven lelkeket bitoroltak, ebben a kertben minden szem cseresznyéről, minden levélről, minden fatörzsről eleven emberek néznek magára, lehetetlen, hogy ne hallja a hangjukat… Eleven lelkeket bitoroltak, ezért is fajzottak el maguk mindnyájan, ősök és maiak, ezért aztán az anyukája, vagy maga, vagy a bácsikája már észre sem veszi, hogy hozomra él, mások számlájára, olyan emberekére, akiket az előszobájukba se eresztenek be…”

A mindössze négy felvonásból álló darabban egy Párizsból hazatért, teljesen elszegényedett orosz arisztokrata családot ismerhetünk meg, akik csak tengenek-lengenek a történetben, nem képesek se összefogni, sem tenni valamit önmagukért – vagy csak annyit, hogy megpróbáljanak a gazdag nagynénitől pénz kérni. A címben jelzett cseresznyéskert az ő utolsó birtokuk, minden gyerekkori emlék, a múltjuk összesítője és megtestesítője, s most ez került végveszélybe, amelyet azonban ők nem képesek belátni. A kereskedő megmutatná a kiutat – bérbe adni a területet, felparcellázni – erről azonban hallani sem akarnak, hiszen ez a cseresznyéskert kivágását jelentené… nem értik meg, hogy ha ők nem lépnek, akkor majd lépni fog az új tulajdonos… Nem volt meglepő számomra a vége, az sem, hogy a házasság spoiler, ott igazat adtam Lopahinnak, nem járt volna jól… igazából megérdemelte ez az életképtelen társaság, hogy ez legyen a sorsuk, de nagyon sajnáltam a cseresznyéskertet, az utolsó mondatok azért szívbe markolóak, ahogy csak az öreg, a csend és a csendet megzavaró fejszecsapások…

„Nálunk, Oroszországban, még nagyon kevesen dolgoznak. Az értelmiség zöme, ahogy én ismerem, még nem keresi az utat, semmit se tesz, képtelen a munkára. Intelligenciának nevezi magát, de tegezi a cselédet, úgy bánik a paraszttal, mint a barommal, alig tanul, semmit komolyan el nem olvas, egyáltalán semmit se csinál, csak beszél a tudományról, a művészethez is alig ért.”

Azt hiszem Csehov munkásságának egyik csúcspontja. Kicsit túlkarikírozottak a szereplők, de annyira átfogó a jellemzés (társadalmi rétegek, személyek, viselkedésformák) és olyannyira széles a tabló, hogy a mesteri festmény elbírja az erősebb ecsetvonásokat is…

Szívet melengető, finom humorral átszőtt történet. A Három nővérrel ellentétben itt nem volt jelen annyira a drámaiatlanság, de tény, hogy az egyébként kedves szereplők nem nagyon akarództak semmit sem tenni a cseresznyéskert megmentetésére. Kedves kis mű.

Nagyon rég olvastam Csehovot, de még mindig szeretem. Mókás kis sztori volt ez :-)

Kortalan mű, mert a Cseresznyéskert szimbolikáján túl időtálló az is,ahogy az emberek egy része monologizál és/vagy elbeszél egymás mellett.