Cseresznyéskert 79% 202 csillagozás

A Három nővér egyfajta folytatásaként sok újdonságot látszólag a Cseresznyéskertről sem lehet már leírni, de figyelmesen szemlélve elég jól elválik egymástól a két színmű. Rögtön kezdhetnénk azzal, hogy ezúttal nem is olyan drámaiatlan az a dráma, illetve a történetbe foglalt kritika is sokkal érzelmesebb, megértőbb húrokat penget, már-már szentimentális, hovatovább, hatásvadász végeredménnyel…
A kiindulási alap első blikkre ugyanaz: itt van nekünk a végtelen sztyeppék országa, ahol a társadalmi szintek összecsúsznak, a múlt és a jelen keveredik, a jövőtől pedig mindenki görcsösen távol tartja magát*, akkor is, ha a képzelt világokat a teljes összeomlás fenyegeti. Így van ezzel a cseresznyéskert tulajdonosa, Ljubov Andrejevna – eddigi Csehov-olvasmányaim legemlékezetesebb hősnője – is, aki ostobasággal határos módon addig éli a régi nemesek életét, amíg birtoka és háza is végveszélybe kerül. Élettel teli karakterét nagyon megkedveltem, pedig nyilvánvaló, hogy Csehov rajta keresztül ugyanazt az előkelő réteget skicceli papírra, amit Irina, Mása, Olga és Natasa, na meg Andrej Szergejevics esetében: semmirekellők gyülekezetét, akik nem hogy hazájukért, de saját magukért sem képesek tenni semmit. Mégis, Ljubov Andrejevna sejtelmes életútja, tapasztalatai, esztelen nagylelkűsége és rövid esze révén sokkal elevenebb jellemként épül fel lelki szemeink előtt, lehet rajta és vele nevetni, együtt érezni, szeretni – ilyesmit a Három nővér nem tudott nálam elérni.

Egy Wikipedia-szócikkben azt olvastam, hogy a cseresznyéskert, mint motívum, magát Oroszországot szeretné megtestesíteni, ám beleláthatjuk azt a szentimentális értéket is, amit főhőseink mindenáron meg akarnak őrizni, történjék körülöttük bármi – hiszen a cseresznyéskert szép, oda kötődik minden emlékük, így aztán nem eshet áldozatul holmi kereskedőknek, földbérlőknek, parcellázóknak. Őszintén szólva, talán e szép hasonlat miatt nekem erősen átütött a cselekményen Ljubov Andrejevna családjának tragédiája: ha el is tékozolták vagyonukat, ha nem is méltóak társadalmi rangjukra, ha körülöttük minden csak látszat is, mégiscsak megindító, hogy utolsó mentsvárként a cseresznyéskertet már nem adnák oda. Talán mert utána már jelképes szinten sem maradna semmijük… spoiler

És mi a helyzet a csehovi humorral? Pont ugyanaz, mint a csehovi drámával – utóbbi drámaiatlan, előbbi humortalan. Pedig itt vannak nekünk a karikatúraszerű szereplők, az egymás mellett elsüvítő nagy-nagy mondatok, az arcátlan cselédek, a felvágott nyelvű nevelőnő, az elöregedett diák, mindenki, aki látszólag kellhet egy valódi komédiához – de Csehov világában minden másképp működik, túl valóságosan. Ezzel együtt is azt mondom, a Cseresznyéskert jóval dúsabb, élettel telibb műalkotás, mint a Három nővér, megkockáztatnám, humánusabb és szerethetőbb is egyben.

*Az előkelők is, a szolgák is, és istenigazából a parasztok is – ez az egyik orosz tragédia, amivel sokan azóta is igazolni próbálják szláv népek alávalóságát.

Mi lesz a cseresznyéskerttel? Hogy alakulnak a szerelmes szálak? Kicsit olyan nem is tudom milyen hatást keltett bennem ez a történet. Száz éves szekrény, Párizs, gitár, tánc és „ a boldogság minden reggel együtt ébredt velem…” ezek a szavak vittek előre.

Már megint a nevek. Nem tehetek róla, de ha egy és ugyanazon szereplőt egy oldalon belül hívják Leonyidnak, Gájevnek és Ljonyának, akkor kicsit frászt kapok. De nem gond, kisilabizálom, visszakeresem…

Bosszantott, hogy már az elején ott volt a problémára a megoldás, spoiler és a család meg van mentve. Megmarad a száz éves szekrény, az öreg inast se kell kitenni és még a patak is a medrében marad. De nem! Arisztokratáék nem engednek a huszonegyből, nem ülnek le együtt gondolkodni, koncepciót kitalálni, inkább elbeszélnek egymás mellett, adnak még egy utolsó estélyt, kiszórják utolsó garasaikat is – csak a látszat fennmaradjon… Keresztbe kasul szerelmes mindenki, de ezen a téren se jutnak előbbre. Talán csak Trofimov és Ánya boldog, mert hisznek az új kezdetben.
Nem kis fricska a végespoiler

Tragikomédia négy felvonásban, melyen számtalanszor fölnevettem és ha éreztem is némi szorítást a szívem körül a cseresznyefák miatt, hát akkor sem tettem le a könyvet búslakodva és borongva. Remélem ennek örülne, kedves Anton Pavlovics, ha már oly érzékenyen érintette darabja korabeli értelmezése. A magam részéről jobban szeretem az epikai műveit, de még a színdarab író Csehov is magasan a képzeletbeli dobogóm legfelső fokán tündököl.

Persze a leendő olvasó ne készüljön, valami észveszejtő bohózatra, főleg ne a mai fogalmaink szerint. Ugyanis Csehov, kicsit világvége hangulatú darabja a zűrzavarból táplálkozik, melyben igen lényegre törő ítéletet mond a kor emberei fölött és olykor elhumorizál rajtuk, esetenként a kárukra. Pöccint egyet az orrukon, mutatóujjával megdorgálja őket egy kicsit, majd elegánsan tovább sétál összeomló világuk felett. S hogy a szereplők mit tesznek ez alatt? Semmit. Tudják mi a sorsuk, csak az idő, a kérdéses, a mikor. Mikor fog végre beteljesedni csehovi végzetük? S, hogy az olvasót elszórakoztassák néha évődnek egymással, néha összecsapnak, sokszor aggodalmaskodnak és gyakran méláznak. Mindannyian olyan kiforrott karakterek az első pillanattól fogva, hogy azonnal eleven figuraként jelennek meg a szemünk előtt.

S ezen néhány sor után, megint csak olvadoznék és áradozni tudnék arról, ahogy ez a lenyűgöző és tehetséges ember formálta mondanivalóját, mely lényegre törő, magvas és humoros. Vagy arról, hányszor ejtett ámulatba azzal, hogy leírta azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket én magamnak sosem tudtam megfogalmazni. Úgyhogy nem ömlengek tovább, szeretem Csehovot, ez van.

Azt hiszem Csehov munkásságának egyik csúcspontja. Kicsit túlkarikírozottak a szereplők, de annyira átfogó a jellemzés (társadalmi rétegek, személyek, viselkedésformák) és olyannyira széles a tabló, hogy a mesteri festmény elbírja az erősebb ecsetvonásokat is…

Komédia 4 felvonásban
Hm…
Próbálkozom, próbálkozom, de most se sikerült ráéreznem az orosz irodalom szépségeire. Borzalmasak a karakterek, az egyik önzőbb, mint a másik, csak siránkozni tudnak az elmúlt szép időkről, de az aktuális problémát képtelenek megoldani. Csak úgy süt a műből a reménytelenség érzése. Talán a fiataloknál látszott némi remény, hogy nem követik el ők is ugyanazokat a hibákat.
Igazából magáért a cseresznyéskertért fájt a szívem, a többiek teljesen hidegen hagytak.

Nagyon rég olvastam Csehovot, de még mindig szeretem. Mókás kis sztori volt ez :-)

A Három nővérrel szerettem meg az orosz irodalmat igazán, a Cseresznyéskert is megerősítette ezt. Remek színdarab, remélem, valamikor még lesz időm újraolvasni.
A gimnázium vele igazán megszerettette az orosz irodalmat, bármely akkor tanult alkotót nézem is, mindegyik hozzáadott egy kis pluszt ehhez.

Először négy csillagot akartam adni, de aztán rájöttem, hogy ugyan miért fosztanám meg Csehovunkat attól az egy csillagtól?
Hiszen ő mindent megtett írásában, ami a kor szellemének, elvárásának és divatjának és persze önmagának megfelelt.
Van benne szerelem, meghiúsult szerelem, szakítás, elhagyás, visszatérés, vagyis szomorúság, fájdalom, bánat és boldogság, siker, és még oly sok minden.
Csak türelemmel kell olvasni, mert az izgalom az, ami hiányzik belőle.
De azért nem mondhatom, hogy nem tetszett, bár a színházi változat megnézésével kapcsolatban támadtak kételyeim.

„feljött a nap, már nincs hideg”