Az ​ébredő tűz (Draconis Memoria 1.) 60 csillagozás

Anthony Ryan: Az ébredő tűz

A New ​York Times-bestseller Hollóárnyék-trilógia Magyarországon is nagy sikert elért szerzőjének új sorozata!

Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.

Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.

A sors végül három hőst választ ki magának.

Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen… (tovább)

Eredeti mű: Anthony Ryan: The Waking Fire

>!
Fumax, Budapest, 2016
632 oldal · ISBN: 9786155514883 · Fordította: Matolcsy Kálmán
>!
Fumax, Budapest, 2016
632 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514746 · Fordította: Matolcsy Kálmán

Kedvencelte 11

Most olvassa 12

Várólistára tette 168

Kívánságlistára tette 192

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Disznóparéj_HVP IP
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Igen, ugyanúgy voltam ezzel a könyvvel, mint te.
Megláttam a borítóját, és akartam.
(Kettőnk közt annyi a különbség, hogy veled szemben én írtam egy levelet angolul, amiben kértem, hogy hadd jelenjen meg magyarul is ugyanezzel a borítóval, te meg nem. Szóval kösz szépen, nagy segítség vagy.)

Aztán beleolvastam a fülszövegbe és még jobban akartam. Sárkányvért fogyasztó mágusok? Ütköző birodalmak egy vad kontinensen? Jöhet!

Aztán a kezembe vettem, és…

Le kell szögeznem valamit. Alapvetően a fantasyn belül van az AHUAF – Amit Hvp Utál A Fantasyben. Az AHUAF 3 dolgot takar:
– hajózós részek
– kémkedős részek
– dzsungelekben mászkálós részek.
Az elsőt azért, mert nem érdekel, hogy a tengerészek rángatják a köteleket, és nem értek a hajókhoz. Ráadásul ezek a részek általában dögunalmasak.
A kémkedős részeket azért, mert bár feszültnek kéne lenniük, de általában dögunalmasak.
A harmadikat azért, mert még soha nem jártam dzsungelben, ráadásul ott nem sok minden történik a kötelező „majdnem kígyóra lép a főhős” meg „megcsúszik a szép lány a szakadék szélén, de a jó pasi elkapja a kezét” elemeken kívül, szóval általában dögunalmasak.

És akkor megfogom ezt a könyvet és kiderül, hogy a 630 oldalból kis túlzással 600-ban vagy hajóznak, vagy kémkednek vagy dzsungelben caplatnak.
Szóval, minden adott, hogy gyűlöljem ezt a könyvet, és átunatkozzam az egészet.
És nem megy. Pedig próbáltam, bíró úr!

Még a hajózós részek is, amik általában sós ízű halálunalom-zaftba fulladnak nálam, még azok is tetszettek. Kedvem lett volna tengerre szállni – és egy hozzám hasonlóan hidegvíz-, tér- és billegésiszonyos embernél ez meglehetősen nagy szó.

No, de, miért mondom erre a könyvre, hogy jó?

1. A Dragonlance-könyvek óta a sárkány, mint olyan egyfajta misztikus, mítikus dolog, valami nálunk, mezei embereknél egyszerre sokkal ősibb, kifinomultabb, okosabb és fejlettebb dolog. Hát, Ryannél nem: itt a sárkány visszanyeri vadállati státusát (much like ahogy az óriás visszanyeri morbidságát és ijesztő természetét az Attack on Titanben). És mire megszokod, hogy ezek a sárkányok (azaz, itt drákok) olyanok, mint egy falka egy farkas, csak tüzet köpnek meg szép nagyok, nekiállnak valamiféle primitív, ijesztő intelligenciáról tanúbizonyságot tenni – egy város falaira, vagy az expedíció tagjaira rontó, rikoltó, egyszerre állatias és tudatos lények rohama konkrétan vérfagyasztó. Már ezért az élményért megérte megírni ezt a könyvet, Mr. Ryan.
2. Van ennek a zabolázatlan, éppen felfedezés alatt álló kontinensnek, Arradsiának egy alapnépessége, a romlottak. Eleinte azt hiszed, olyasmik lehetnek ezek, mint az afrikaiak voltak az egykori európai gyarmatosítók szemében: primitív, olykor ijesztő lények, akik emberszerűek, de nem tekinthetők embernek (ne háborodj fel, mondom, AZ EGYKORI EURÓPAI GYARMATOSÍTÓK szemében, nem az enyémben, és most egy szeletke meghalt a lelkemből, hogy ezt ennyire ki kellett emelnem, de sajnos a tapasztalat azt mutatja, muszáj, mert manapság a Balaton Soundnál csak egy dolog divatosabb: félreérteni és belekötni dolgokba). De azért a modern fejeddel tudod, hogy az afriakaiak is ugyanúgy emberek voltak, csak egy más fejlettségi szinten. Ó, nem így a romlottak. A romlottak, azok tényleg mások. És ez így a jó.
3. A birodalmi világrend és a primitív kapitalizmus összecsapása. Ez valami fenomenális elem: ahogy az elvhű rojalista korvantinok és a Vashajó Konszern céghívő elitkéme, Lizanne oltják egymást, az akár manapság is elhangozhatna, csak más szavakkal. És valljuk be: ettől csak még jobb egy fantasy!
4. A hangulat. Ryan sutba dobta a Hollóárnyék-trilógia végére valóban kissé leülő Ryan-fílinget és újra nekiállt felfedezni, érezni, hogy megint nagyon, nagyon szerelmes abba, amit csinál. Nehéz nem követni a lelkesedését, ahogy bemutatja ennek a XIX. századi vadnyugatba oltott földrajzi felfedezések korába oltott fantasybe oltott kalandregénynek a világát, annak ősi rejtélyeit és titkait.
5. A szereplők. Érdekelt, hogy mi lesz velük. Féltettem őket, és sajnáltam, amikor… ehm… amikor sajnálni lehetett őket. :D És ez több, mint amit a legtöbb regény manapság elmondhat magáról nálam. Pl. A várúrban egyetlen szereplőért sem tudtam igazán szorítani – akit kedveltem, arról tudtam, hogy úgyis túléli, akit meg szimpatikusnak írt le Ryan, arról tudtam, hogy úgyis meg fog halni (ugye, csata előtt ne mutogasd a menyasszonyod fotóját, mert neked reszeltek, apukám)… Hát, itt ilyen nincs. Senki sincs biztonságban. Az a tűz tényleg ébred és tényleg megégeti az embereket.
6. Megmondom őszintén, nekem ez a hard fantasy vonal annyira nem tetszik. Ezt Brandon Sanderson maxolta ki a Ködszerzetben, azt olvasva tényleg olyan érzésem volt, mintha azt olvasnám egy játékban, hogy „Press F1 to consume lead. With lead, you can draw metal in your direction, or draw yourself towards metal.” vagy „Press F2 to consume iron. With iron, you can influence other people's minds, making them overlook your presence”, vagy ilyesmi. Eleinte ez izgi, aztán már csak haggyámá. Ha semmi varázslat nincs a mágiában… Szerencsére Ryan okosan egyensúlyozik a dolog peremén a különböző színű drákok vérével, ráadásul a történetben van értelme és aktív szerepe is annak, hogy a „termék” sokféle (pl elfogy valamelyik szín, és akkor az a funkció megszűnik a véráldott számára, ezzel pedig alakítja a történetet).

Szóval: a hangulata nagyon jó, az akció nagyon jó, a karakterek ismét olyan érdekesek, mint A vér énekében voltak, a sárkányok megint sárkányok, nem kiherélt pikkelyes elfek, akik sziklaszirteken bölcselkednek és szivárványt hánynak, a véráldott mágusok pedig néhány stukkerrel kiegészítve a legbadassebb kreatúrák a lőport zabáló varázslók után. :D A kémnő pedig… hát, talán konkrétan az ő szála tetszett a legjobban, és ez sokat elmond.

Mr. Ryan nagyon összeszedte magát, ez most ismét öt csillag. Nem csak hogy szép a könyv, de jó is, szóval bátran vedd a kis kezedbe, akkor is, ha a kis kezed nagy, és olvasd el, mert annak az esélye, hogy tetszeni fog, kiemelkedően magas! (Én pedig kapok 10 pontot a bonyolult megfogalmazásra.)

3 hozzászólás
>!
vicomte MP
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Az eposzi méretű és a rettenthetetlen héroszok által vívott csaták mellett a civilizáció ismert határian túl elterülő rejtélyekkel teli világ felfedezése már Homérosz óta a fantasy egyik legjellegzetesebb motívuma, ám, míg az epikus léptékű összecsapások és a – szerencsére egyre összetettebb jellemű – hősök egyre-másra bukkannak fel zsáner újabb műveiben is, addig nagy szomorúságomra a számomra gyerekkorom óta roppant kedves elveszett világ történetek mára szinte teljesen eltűntek a palettáról*.
Ryan ebben az új sorozatában azonban ismét az őket megillető helyre emeli a világ rejtélyeinek felkutatására vállalkozó kalandorokat és tudósokat azzal, hogy megalkotott egy nosztalgikus alapokon nyugvó, mégis ízig-vérig modern fantasyt, amivel engem levett a lábamról.

A történet egy társadalmi-gazdasági viszonyait tekintve késő XIX. századinak megfeleltethető világon játszódik, és ez nem csupán díszlet**, hanem egy olyan alapvetés, amely kőkeményen meghatározza az eseményeket. A világ két nagyhatalma, a régi feudális rangokhoz és kiváltságokhoz ragaszkodó Korvantin Birodalom és a liberális vadkapitalista Társaságok által uralt Mandinor, vetélkednek egymással a bolygó mostanra legfontosabb erőforrásáért, ami nem más, mint a csak a rejtélyes és veszedelmekkel teli Arradsia kontinensen tenyésző spoiler sárkányok vére, amit cinikus módon itt egyszerűen csak „Termék”-nek hívnak. Ezek a sárkányok spoiler nem a fantasykben megszokott lények: négy spoiler alfajukat veszedelmes, de akár egy jól célzott puskalövéssel kivégezhető bestiákként tartják számon. Az emberek pedig pont olyan lelkesedéssel mészárolják és fogják be a szárazföldi zöld, a vízi kék, a röpképes vörös és a ritka fekete alfajokat, a fajtánként eltérő tulajdonságú vérükért, mint a Földön az elefántokat vagy a bálnákat. Különösen azóta, mióta rájöttek, hogy bár a sárkányok vérét közvetlenül felhasználni csak az úgynevezett véráldottak tudják, de finomított formában a hétköznapi emberek is kiaknázhatják a bennük rejlő potenciált. Erre a legjobb példa a zöld sárkányok vére, amely a bárki számára felhasználható gyógyszerek alapkomponensévé vált, vagy a vörösöké, amely a gőzgépeket messze meghaladó hatékonyságú motorok hajtóanyagaként szolgál.

Az alaphelyzet tehát kísértetiesen ismerős: az emberiség ismét szűkös erőforrásokra alapozta a gazdaságát és ezen erőforrásokért kíméletlen harc folyik, mit sem törődve azzal, hogy a harc során milyen károkat okoznak a természetnek.
De fantasyről lévén szó itt a természet, vagyis a sárkányok, visszavágnak.
Mindezt három érdekes, sőt potenciálisan további konfliktusokat sejtető múlttal és háttérrel rendelkező, hiteles motivációjú nézőpont karaktert felhasználva mutatja be az író. A véráldott kémnő a két birodalom között zajló árnyékháborúban spoiler játszik kulcsszerepet. Az ambiciózus tengerésztiszt tettein keresztül a nyílt katonai konfliktust ismerjük meg. A szegénynegyedből kivakart véráldott fiatalember pedig Alan Quatermaint megszégyenítő kalandos utazásra indul társaival Arradsia kontinensének szívébe, ahol nem csak a sárkányokról derülnek ki érdekesebbnél érdekesebb dolgok, de egy rég letűnt civilizáció székhelyét és egy titokzatos szentélyt (amelynek bejárata egy MacKenna aranya hommage keretében tárul fel) és annak lakóját is meglátogatják.
A regény során számos igazi kalandregénybe illő fordulat segít fenntartani az érdeklődést, és, bár már a könyv végére fény derül néhány összefüggésre, azért elég sok dolog függőben maradt ahhoz, hogy a tervezett két folytatást érdemi tartalommal tudja az író megtölteni.

Összefoglalva, ez egy olyan klasszikus alapokon nyugvó fantasy kalandregény, ami a sandersoni iskolának megfelelő alapossággal kidolgozott mágiarendszer mellett érdekes társadalmi hátteret is felépít, s nem utolsósorban igen olvasmányos is***.

* Az általam tavaly olvasott Vérvörös vidék szintén ebbe az alzsánerbe tartozott, de Abercrombie-nál inkább a western elemek domináltak.
** Semmi sem jelzi ezt jobban, hogy annak ellenére, hogy rengeteg gőzgép és jó néhány mechanikus kütyü szerepel a könyvben, mégsem hívná senki ezt a regényt steampunknak…
*** spoiler

>!
Noro MP
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Véráldottaknak nevezik őket, pedig a legtöbbjük nem egyéb, mint vállalati erőforrás. A Szindikátus gyarmatbirodalma nélkül nem lennének drák tenyésztelepek és finomítók, ahol az eufemisztikusan csak terméknek nevezett varázsital, minden mágia alapja készül. A varázslás itt szabadalmaktól és árfolyamoktól függ. A kapitalista világrend egyetlen alternatívája pedig a Birodalom ódivatú zsarnoksága.

Ryan a hagyományos toposzokra épülő Hollóárnyék-trilógia után egy egészen más típusú fantasybe kezdett, amelyben végre megmutathatja, hogy világépítésben is vannak remek ötletei. A mágia és az ipari fejlődés összefonódása nagyon jól sikerült: a tudatátvitellel érintkező gyarmati flották, a tűzmágiával hajtott gépezetek, de még a telekinézissel dolgozó rakodómunkások is szerves részét alkotják ennek a különös ipari forradalomnak. A Szindikátus nélkül nincs varázserő, viszont varázserő nélkül nincs Szindikátus. Jópofa még a sárkányölő, hős kalandozók feldolgozása is: itt vállalkozóknak hívják őket, akik a leszüretelt drákvért szerződéses alapon szállítják a finomítóknak. Méghozzá hordószámra. A történetben ugyanakkor nagy szerepet kap az is, hogy ez nem volt mindig így: a drákoknak otthont adó szigetkontinensen ugyanis valami vissza akarja fordítani a történelem kerekét.

Bár nálam ez elsősorban világközpontú regénynek számít, a szerző a történetben és a szereplőkben sem adja alább. A vállalkozók közti csapatdinamika, a belső ellentétek bemutatása sikerült a legjobban, de a hajós szálon is akadnak érdekes figurák, és a kémkedős sztori eleinte kőkeménynek beállított hősnője is tud meglepetésekkel szolgálni. A nagyszabású csaták prímán vannak megkomponálva, és a mágia – annak minden ellentmondását figyelembe véve – is eltaláltan jelenik meg a könyvben. És a Fumax keményborítósai még mindig a magyar fantasy placc legjobban kinéző könyvei, kívül és belül egyaránt. Mindent egybevéve megvan az év első kedvence.

4 hozzászólás
>!
zamil
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Ez jól esett, első olvasásom az írótól, de nem utolsó.
Azt hiszem én vagyok a célközönsége ennek a könyvnek, és lehet az írónak is, mert én szeretem az ilyen részletesen megírt, mondjuk úgy elnyújtott történeteket.
Az alap történet, a világ, a kor, amit az író teremtett teljesen egyedi, hamar beszippantott. A karakterek jól beillenek a történetebe,mindnek megvan a maga helye a cselekménybe és jó egyedi történetekkel is rendelkeznek. Sok mellék szereplő is van, ami engem sose zavart, hisz ettől még részletesebb egy történet, az író ezeket nem is pátyolgatja, ha kell könnyen megváll tőlük.
Érdekessége még a könyvnek, hogy a sárkányok veszítenek az eddig megszokott más könyvek által keltett, mítoszukból, itt a mindennapok részesei, nem elpusztíthatatlan lények, sőt tenyészállatok a vérük miatt. (Itt jegyzem meg, hogy az első pillanattól valamiért azonosítottam a drákvért az abszinttal, még a színek is stimmeltek.)
A történet még csak elkezdődik, hisz ez még csak az első rész, de ettől függetlenül igen cselekmény dús.
Nagyon várom a folytatást, és reménykedem, hogy nem csak egy ígéret lesz a könyv, úgy mint már annyi első könyv.

>!
NewL P
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Minden ellenérzésem dacára ez a történet, úgy a harmadától kezdve nagyon lekötött, és még tetszett is, pedig hosszú ideig ellenálltam neki.
Egyik oldalról szerintem az író szófosásban szenved, de a végére minden a helyére kerül, és az összes történetszál összefonódik annyira, hogy értelmet nyerjenek az események.
A különböző nézőpontok közel hozzák a szereplőket, akik a kötet végére valamilyen szintű karakterfejlődésnek esnek áldozatul, és innentől kezdve egyre jobban érdekel a sorsuk.
Kíváncsian várom a következő kötetet.

2 hozzászólás
>!
ppayter
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

" […] Ryan észrevehetően fejlődött cselekményvezetésben és karakterkezelésben (vagy szigorúbb szerkesztőt kapott), a 600+ oldalas regényben gyakorlatilag nincs üresjárat. A három történetszál szépen váltogatja és kiegészíti egymást, amint sikerül túllendülni a bevezető fejezeteken és rendesen megindul a történet, egy pillanatra sincs megállás.

A regisztrálatlan véráldott tolvaj, Claydon Torcreek és az őt kényszer-besorozó expedíció története a legjobb kalandregényekből és korai útleírásokból merítő, erőteljes „heart of darkness” vonásokat mutató történet. Lizanne Lethridge tökéletes steampunk kémnő, aki tökéletesen érti a munkáját, legyen szó álcázott beszivárgásról vagy túlerővel szembeni küzdelemről változatos fegyverekkel, itt akcióregényes és James Bond-hatásokra lehet számítani (utóbbira olyan szinten, hogy még egy steampunk Q-t is kapunk). Ami pedig Corick Hilemore alhadnagyot, a másik kettőnél egyelőre kisebb szerepet kapó főszereplőnket illeti, ő legendás nagyapja emlékének árnyékában kénytelen boldogulni a haditengerészet leggyorsabb hajóján, miközben a kalózvadászatnak induló küldetés egyre veszélyesebb irányt vesz.

Szóval Az ébredő tűz kalandregény, kémregény és tengerészregény egyben, így máris érthető a kötet mérete. És valóban ezek legjavát kapjuk, a fantasy-steampunk vonal pedig úgy erősíti a hatást, hogy közben nem nyomja el a többi összetevőt sem. Ryan szépen eltalálta az egyensúlyt és olyan világot alkotott, ami érdekes, működik a rendszere és vannak benne felfedezésre váró titkok (egy nagy biztosan), de nem tolakszik fölöslegesen az előtérbe, hagyja érvényesülni a történetet és a szereplőket is, ami egy hasonló fantasynél komoly érdem. […]"


Magyarázat a csillagozáshoz: ez itt egy felkerekített 4,25-ös értékelés.

Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2017/01/anthony-ryan-az-e…

2 hozzászólás
>!
CaptainV P
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

630 oldalas ez a könyv, na, ennek, ha felét nem is, de harmadát tuti, hogy húztam volna, ha olyan valaki lennék Ryan életében, aki húzhat a szövegeiből. Még úgy is, hogy a könyv első fele kifejezetten, mármint kifejezetten tetszett – jó volt ez a viktoriánus atmoszféra, ez is szép bizonyítéka annak, hogy a fantasy nyugodtan kimozdulhat többször is a váras-kardos-lovagos díszletből –, de még abban a félben is volt egy csomó hullára felesleges bekezdés. A második felében mindenki dögunalmasan harcolt, elvétve lelepleztek ezt-azt, és ennyi, mehetsz haza. És közben majdhogynem semmilyen lelki folyamatot nem láttunk senkinél, minden szereplő kifele koncentrál, befele soha, senkit sem lehet megismerni úgy igazán, kötődni meg főleg lehetetlenné vált, legalábbis nekem ennyi még nagyon nem elég. Clay-nél néha megpróbálkozott a szerző valami lélektannal, de ő meg sajnos egyáltalán nem hiteles, ugyanis ő az újonc, ő az, aki nem tud semmit, akit mindenki tanít, aki „utat jár be”, rendben, de közben higgyem el azt is, hogy ő a vaknegyedi arc?
Hilmore biztosan érdekes lesz, ha kiderül, pontosan mi köze van a történethez.
Lizanne szála sikerült a legkoherensebbre, leginformatívabbra, róla szerettem legjobban olvasni, még akkor is, ha róla sem tudok elmondani annál többet, hogy ő egy kém, aki makacs, és mindent megold, és… tud harcolni… és ő egy kém… aki okos, mert ki van képezve… és… ja, ő egy kém, aki úgy viselkedik, mint minden egyes kém valaha.

Összegezve: sokkal jobban csúszik, mint a Hollóárnyék bármelyik kötete, de arányaiban nem durrant akkorát, mint amekkora kellemetlenséget okoz a hosszával és az érzelemmentességével. Nem tudom, akarom-e ezt tovább nyomatni, most már ötödik féltégla könyvet olvassam el egy olyan szerzőtől, akivel igazából soha nem voltam elégedett?

15 hozzászólás
>!
abstractelf
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Anthony Ryan egyik legnagyobb erőssége, hogy olyan világokat kreál, amelyek izgalmasak, rengeteg felfedezést igényelnek, és amelyeket szeretnék személyesen is megismerni (még akkor is, ha egyáltalán nem biztonságosak). Az író pedig mesterien kidolgozta a világot, rengeteg időt töltött azzal, hogy bemutassa az egyes helyszíneket, a véráldottak erejét, a drákokat, a romlottakat, és persze mindezek történetét. A Draconis Memoria univerzumának legfőbb vonzóereje természetesen a drákok voltak.

A történetmesélés ismét három szereplő narratívájából történt, amelyek egy-egy ponton érintkeztek egymással. Alapvetően szeretem ezt a megoldást, de néha annyira frusztrált! Anthony Ryannek ugyanis szokása volt, hogy minifüggővégeket tett az egyes szereplők részeinek végére, és utána két-három fejezeten vissza sem tért hozzájuk. Így többször is türelmetlenkedve kezdtem bele a következő karakter szemszögébe, hogy aztán belemerüljek abba is, majd ismét találkozzak egy újabb minifüggővéggel. Külső szemlélőként azt is mondhatnám erre, hogy milyen kiváló módja ez az érdeklődés fenntartásának, de rajongóként, amikor ennyire bele voltam veszve a történetbe, felért egy kínzással.

A világfelépítés és a drákok mellett a karakterek az okai annak, hogy olyannyira rajongtam ezért a regényért. Eleinte ugyan nem kötődtem egyikükhöz sem, de idővel, ahogy egyre inkább megismertem őket, úgy nőtt irántuk a szimpátiám is. Még mindig szeretem, hogy Anthony Ryan karakterei milyen változatosak és alaposan kidolgozottak. És ez nem csupán a főszereplőkre (narrátorokra) igaz, hanem a mellékszereplőkre is. Nincsenek papírmasé karakterek, és ezért is éreztem élettelinek a könyvet. Benne volt ugyanis a szereplők igen sokféle személyisége, a gondolataik, vágyaik, dicsőségeik és hibáik is. A főszereplők pedig még ennél is árnyaltabbak voltak, és jelentős karakterfejlődésen mentek keresztül az események és társaik hatására. Tetszettek a belső konfliktusaik, ettől még emberibbnek érződtek.

Mindhárom narrátornak megvoltak a maga gyengeségei, de mindegyikük szíve a helyén volt a kellő időben. Annyira erős, kiforrott és jól megformált egyéniségek voltak, hogy még kedvencet sem tudtam választani – mindegyiküket más és más okból kedveltem meg, úgyhogy ugyanakkora helyet foglalnak el a szívemben is.

>!
Dominik_Blasir
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

A jó hír az, hogy Az ébredő tűz tele van izgalmas és eredeti ötletekkel, ráadásul egyáltalán nem érződik rajta az a fajta fáradtság, ami számomra már erősen áthatotta a Hollóárnyék-trilógia második-harmadik részét. Rossz hír viszont, hogy nem látom, Ryan valóban fejlődött volna ennyi oldal megírása közben.
Nem spórolt ötletekkel (kapitalista részvényország vs. feudalizmus!), ráadásul mögöttük komplex történet is rejtőzik (hajózás! kémkedés! ostrom!), ahogy ezt az eltérő irányokba induló főszereplők miatt sejteni lehet. Mégis, számomra mindezek ellenére is feleslegesen hosszúnak érződött a regény – Ryan továbbra is ismerős sablonokból, toposzokból építkezik, amiket nem olyan eredeti formában tár elénk. Így aztán a könyvet a szereplőknek kell megmenteni, és tulajdonképpen nekik köszönhető, hogy annyira nem panaszkodom.
Az ébredő tűzzel egyértelműen maga mögött hagyta a Hollóárnyék-sorozatot, és felszabadultan, bátran kezdett bele az izgalmas ötletei kibontásába – nehéz lenne persze azt mondani, hogy rutinos olvasóknak túl sok meglepetést vagy egyedi megoldást kínál, de epic fantasy rajongóknak még így is simán kötelező.
Bővebben: http://sfmag.hu/2017/03/15/anthony-ryan-az-ebredo-tuz/

>!
Fallen_Angel P
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Az a vicces helyzet állt elő, hogy azért tartott sokáig kiolvasni a könyvet, mert nehéz abbahagyni. A cselekmény három szálon fut, és minden fejezet után téptem a hajamat, mert Ryan lógva hagyott és folytatta a másik szállal. Még ha egy-egy fejezet esetleg kevésbé is volt eseménydús (mondjuk nem sok ilyen volt), írt a végükre egy ütős befejezést, és váltott. Muszáj volt tovább olvasnom, hogy megtudjam, hogyan folytatta, de mire visszatértem az adott szereplő körül zajló eseményekhez, addigra már a másik kettővel is megcincálta az idegeimet. Ezért ritkábban ültem le olvasni, mert az elmúlt napokban nem volt annyi időm, hogy több száz oldalra egy könyv mellett tudjak ragadni.
Valójában ez a fél csillag levonás oka is – szeretem az izgalmas történetvezetést, de ha túlpörög a dolog, az frusztráló is tud lenni.

Az ébredő tűz világa egyébként finoman szólva is sokszínű – olyan érzésem van, mintha a szerző kiterített volna maga elé egy nagy csomag szókártyát a lehetetlen szavak nehezített szintű kiadásából, és kerített köré egy sárkányos / kémes / hajós / felfedezős / steampunk sztorit.

A három főszereplőt (egy kém, egy tolvaj és egy tengerésztiszt) kedveltem, bőven van lehetőség mindegyikükben a későbbiekre. A könyv lelkét azonban a sárkányok adják – vad, vérszomjas, rettegett-gyűlölt sárkányok, akik nélkül azonban nem léteznének a különleges képességű véráldottak sem.
Jut eszembe a sárkányokról: a borítót külön díjazom, örülök, hogy megtartotta a kiadó az eredetit. És persze annak is örülnék, ha hamar (remélhetőleg még idén) olvashatnám a folytatást.


Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

– Semmi haszna – biccentett Skaggerhill a pisztolyra. – Az őserdei zöldek falkában vadásznak, és egyszerre több irányból rohanják le a zsákmányt.
– Szóval mit csináljak, ha meglátok egyet?
– Fuss, mintha a Látó szelleme loholna a nyomodban, és üvölts, ahogy a torkodon kifér.
– Gondolom, a zaj elijeszti őket.
Skaggerhill megint felkacagott.
– Nem, de ha halljuk, hogy honnan ordítasz, talán elég gyorsan megtalálunk, hogy maradjon belőled valami, amit érdemes megmenteni.

3 hozzászólás
>!
Fumax KU

– Túléltem forradalmat, háborút, és több mint egy évtizedet ezen a földrészen – morfondírozott hangosan a várgróf –, de a száz császár szellemére mondom, az apaság lesz a vesztem!

>!
Noro MP

Milyen lelkesítő a tudat, hogy a túlélésem haszna megjeleníthető egy mérlegkimutatáson.

97. oldal (6. fejezet)

>!
Disznóparéj_HVP IP

– Az önök birodalmának története a háborúk, forradalmak, népirtás és a korrupció ezeréves eposza, amelynek nagy részét az elmúlt száz évben követte el Bidrosin és a hozzá hasonlók. A Vállalati Kor eljövetele óta a mi vidékeinken semmi ilyesmi nem történt. Az emberek ételt, oktatás és munkát kapnak.
– A boldog rabszolga azért mégis csak rabszolga.

309. oldal, 22. fejezet: Lizanne

>!
abstractelf

– Ha legközelebb hozzád szól – okította a bozontos szakállú a fiatalembert fojtott hangon –, csak bólogatsz, nagyon udvariasan meg minden, és helyeselsz. Ha aszongya, az ég lila, és piros pöttyök vannak rajta, csak bólogatsz és helyeselsz. Értesz, fiatalember? Ez itt nem a Vaknegyed. Errefelé minden szörnyűbb, mint amit valaha láttál, az embereket is beleértve.

141. oldal, 10. fejezet

>!
Vincenza 

Kéket az elmének.
Zöldet a testnek.
Vöröset a tűzhöz.
Feketét az erőhöz.

A Vöröshomok

>!
ppayter

Nagyra becsült Uraim és Hölgyeim!

(első mondat)

>!
Noro MP

A háborúk egy ideig dúlnak, de aztán elmúlnak, mint az időjárástól idegen viharok. A kereskedelem viszont állandó, és független az időjárástól.

267. oldal (19. fejezet)

>!
vadooc

És mint minden döntés, ez is következményekkel jár.

>!
Noro MP

Egy idézettel folytatta, amelyben Hilemore felismerte a Régi Birodalmi idők egyik tudósának munkáját, bár a bölcs neve nem jutott eszébe: – „Minő megpróbáltatás tökfilkók kénye-kedvének engedelmeskedni.”

290. oldal (21. fejezet)


Hasonló könyvek címkék alapján

Robin Hobb: A végzet hajója I-II.
Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város
J. R. R. Tolkien: A hobbit
Brian McClellan: Karmazsin hadjárat
Sarah J. Maas: Crown of Midnight – Éjkorona
Patrick Rothfuss: A szél neve
David Farland: Rúnalovagok
Brandon Sanderson: Ködszerzet – A korok hőse
Maria V. Snyder: Poison Study – Méregtan
R. A. Salvatore: Otthon