50. legjobb fantasy könyv a molyok értékelése alapján
85. legjobb kortárs könyv a molyok értékelése alapján

A ​vér éneke (Hollóárnyék-trilógia 1.) 283 csillagozás

Anthony Ryan: A vér éneke

Vaelin ​Al Sorna apja legfőbb hadúr az Egységes Királyság uralkodójának szolgálatában. Mindössze tízéves fiát magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának vasrácsos kapujánál. A Rendben árva gyermek módjára nevelkedő és jogos örökségétől megfosztott fiú meggyűlöli apját.

A rendtestvérek Vaelint és társait kegyetlen kiképzésnek vetik alá, ahol a sikertelenség következménye sokszor a halál. Megtanulnak viszont lovakkal bánni, kardpengét kovácsolni, életben maradni a vadonban, és nem utolsósorban embert ölni. Társául egy taszító küllemű, ám annál vérszomjasabb kutya és egy meglehetősen szeszélyes természetű ló szegődik, aki hősünket tűri meg legkevésbé a hátán.

Ekkor kezd el munkálni benne a vér éneke, egyfajta különleges képesség, amely segíti és vezérli útja során.

Miután kiképzése véget ér, a hírnevet és rengeteg sebet szerzett fiú a király befolyásának hálójába kerül, Hite és lelkiismerete ellenére, képességei végső határát feszegetve. Az őrült vagy lángész… (tovább)

Eredeti mű: Anthony Ryan: Blood Song

>!
Fumax, Budapest, 2014
890 oldal · ISBN: 9786155514074 · Fordította: Matolcsy Kálmán
>!
Fumax, Budapest, 2014
656 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639861640 · Fordította: Matolcsy Kálmán

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Vaelin Al Sorna · Frentis · Nortah Al Sendahl · Barkus Jeshua


Kedvencelte 97

Most olvassa 34

Várólistára tette 326

Kívánságlistára tette 321

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Anthony Ryan: A vér éneke

Idén lesz 25 éve, hogy magyarul megjelent Raymond E. Feist Résháború sorozatának első kötete, amely az első hazai kiadásában a kissé idétlen Az érzőszívű mágus címet nyerte el. Ez a regény és a közvetlen folytatásai elég sokáig szerepelt a kedvenc epikus fantasy olvasmányaim között, amelyeket számtalanszor olvastam újra, és a mai napig jó szívvel gondolok rájuk.
Hogy hogy jön ez ide?
Nagyon egyszerűen: bár a Vér éneke ajánlása David Gemmellt emlegeti inspirálóként, azonban olvasás közben nekem elég ritkán ugrott be a gemmelli hangulat, ellenben Feist regényeiből ismerős, helyek spoiler helyzetek spoiler, szereplők spoiler sokkal inkább.

Hogy egyszerűen fogalmazzak: ahogy Feist a ’80-as évek elején a tolkieni örökségből és a saját szerepjátékos élményeiből táplálkozva megírta a korszak egyik hivatkozási pontjának tekinthető epikus fantasy sorozatát, úgy Ryan is megpróbálkozott ugyanezzel a bravúrral jó 30 évvel később.
A végeredményt tekintve nem mondhatjuk ezt a vállalkozás kudarcot vallott volna, ám számomra spoiler az élmény messze nem volt átütő erejű. Mégpedig azért, mert Ryan íróként nem ér fel Feisttel*, s a személyes kedvenceimnek – Gemmellnek, Hobbnak, vagy az újak közül Lawrence-nek és Rothfussnak – pedig a poros nyomába sem ér.

De ne tántorítson el senkit az olvasástól, amit eddig leírtam, mert Ryan nem kutyaütő a tollforgatók sorában, és tisztában vele, hogy mik a jelenlegi olvasói elvárások az epikus fantasyvel kapcsolatban, mi több, tisztességgel fel is mondja a leckét.
Az legyen már az én bajom, hogy számomra kicsit vérszegényre sikeredett ez a leckefelmondás, mert sajna Ryan nem elég tökös ahhoz, hogy valami igazán kemény fordulattal felborítsa a történet meglehetősen kiszámítható ívét.

Az író a könyvében a ’80-as évekbeli epikus fantasy regényekben megszokott paneleket porolja le: a fő- és mellékszereplők az elvártaknak megfelelően nem makulátlan jellemek – akad köztük egy-két igen sötét múltú figura is –, bár még így is könnyen megkedvelhetőek. Nem fukarkodik a kegyetlennek szánt fordulatokkal, morális válságot előidéző helyzetekkel sem, de azért ritkán közelíti a húrfeszítés határát. A szereplők közül ugyan sokan elhullnak, de akik túlélik a keménynek szánt harci beavatási próbákat, azok rohamos sebességgel érnek férfivá – kár, hogy előtte sem voltak igazán gyerekek.
A Ryan általa kreált világ látszatra realisztikus – itt nincsenek kóbor hősök és kalandozók, viszont az isten adta nép pont olyan gyorsan züllik csőcselékké, ahogy az tudott. A történet fő helyszínéül szolgáló királyság konfliktusokkal terhelt, politikai-gazdasági viszonyait tekintve pedig nagyjából késő gótikus/kora reneszánsz stílusú, és nincsenek benne bántó anakronizmusok.

Szóval úgy minden a helyén van benne, és olvasmányélménynek sem utolsó ez a regény (én is végeztem vele három nap alatt) így aztán komolyan ajánlom ezt a könyvet bárkinek, aki szívesen olvasna egy áramvonalasított, elemeiben egész kellemes epikus fantasyt, vagy épp most ismerkedik ezzel a zsánerrel.
Ínyenceknek viszont csak akkor javallom jó szívvel, ha nosztalgiázni támadt kedvük.

* Feist a fantasy irodalom egyik igen jó tollú szakmunkása, de azért korszakos, zsánert megváltó művei nincsenek.

3 hozzászólás
>!
Leonidas
Anthony Ryan: A vér éneke

Ahogy már írtam, ez a regény a legjobb, amit a Fumax kiadótól eddig olvastam. Körülbelül a felénél tartottam, de már tudtam, hogy egy remekművel van dolgom.
Kétségtelenül érezhető Gemmell hatása. Bár el kell ismernem, hogy Gemmell több érzelmet képes kicsikarni belőlem, mint Ryan.
Történet végig nagyon izgalmas. Nem voltak unalmas részek, mindig akadt egy meglepő fordulat vagy titokzatos esemény, ami érdekessé tette a történetet. Az író remekül építette fel a regényt. Nagyszerűen bemutatta Vaelin életének fontosabb mozzanatait. Hogyan válik ügyes, értelmes kölyökből korának leghíresebb harcosává. Szimpatikus karakter, jellemfejlődése szépen nyomon követhető, de igazából az idősebb Vaelin tetszett. Kedvelem az ilyen komor, higgadt karaktereket.
A világ engem annyira nem nyűgözött le. Nem túl érdekes középkori társadalmak, egész jól kitalált mágiával meg jól megalkotott egyházszervezettel.
Nagyon elégedett vagyok. Izlésemnek megfelelően sötét, de nem túlzottan kegyetlen történet, jól megformált, kedvelhető szereplőkkel. Ilyen regények miatt szeretem a fantasy műfajt.

14 hozzászólás
>!
nat
Anthony Ryan: A vér éneke

Nos igen :D Ez a könyv azért eléggé rendben volt… :)
Rég olvastam ennyire összetett, nagy ívű fantasyt. Hatalmas elvárásaim voltak, és mindennek sikerült megfelelni. Aprólékosan kidolgozott karakterek, világ és történet, mindez biztos kézzel egy olyan mederben tartva, amivel szerintem sokkal szélesebb kört tud kiszolgálni a könyv, mint pl a Trónok harca. Írom ezt úgy, hogy a Trónok harca abszolút kedvenc nálam.
Annyira elmerültem a könyvben, hogy szó szerint hiányérzet alakult ki bennem az elolvasása után. Sajnálom, hogy nincs a kezemben a második részt, és egy kicsit azt is, hogy lehet meg kellett volna várni a befejező kötetet, egymás után biztos hogy hatalmas élmény lehet a sorozat olvasása.
Igazából mindenkinek ajánlom. Ez az a könyv, amit bátran ajánlok fantasy rajongó férfi ismerőseimnek is és nyugodt szívvel adom oda annak is, aki esetleg most ismerkedne a komolyabb fantasyval.
kedvenc lett.

7 hozzászólás
>!
Noro MP
Anthony Ryan: A vér éneke

A kortárs fantasy nagyívű „tanoncregényei” – mint A szél neve vagy Az orgyilkos tanítványa – köszönnek vissza ebben a könyvben. A vér éneke is alapvetően egyszereplős, mégis széles fókuszú és a háttérvilágból sokat mutató történet. Az a fajta, amelyiknél nem bánod, ha időnként lassan halad a cselekmény, mert akkor is el tudsz merülni a mesében, ha látszólag épp semmi nem történik.
Igaz, Ryan főhőse nem annyira „későn érő” típus, mint akiket fentebb jelzett történetekből ismerünk. Így a könyv második felében már hadvezérként látjuk viszont, és a stíus is valamelyest megváltozik, nagyobb hangsúlyt kapnak a világban zajló események. De a lényeg, ahogy én látom, mégis ugyanaz marad: Vaelin elsősorban azokkal a titkokkal és hazugságokkal küzd, amelyekkel helyzete vagy születése folytán szembesülni kénytelen. Csak éppen azoknak a száma nő egyre nagyobbra, akikre ez a belső küzdelem végső soron befolyással lesz: néhány közeli bajtársról két egész birodalom népére. Egyes híresztelésekkel ellentétben Vaelin és a Hit kapcsolata is szépen kirajzolódik, bár ehhez néha talán a sorok között is kell olvasni.
Ha valamit fel kéne hoznom a könyv ellen, az leginkább az lehetne, hogy a címadó dal egyelőre elég ritkán és elég halkan csendült fel. De ez elsősorban a személyes preferenciáimat tükrözi. Illetve egy-két alkalommal a szerző talán elveszett a hadi műveletek között, és ilyenkor nem sikerült a lényegre összpontosítania.

Végül a magyar kiadásról annyit, hogy jó látni néha olyan fantasy könyveket, amelyek kívül és belül is tetszetősek. A keményborító és a tisztességes (értsd: nem duplaközös-óriásbetűs) tördelés ilyen kombinációja manapság szinte már csodaszámba megy, és nálam nagyon sokat számít, amikor eldöntöm, magyarul vagy angolul olvassak-e egy könyvet. Bár a borítókép talán nem éppen az én stílusom, de ez legyen a legnagyobb baj.

1 hozzászólás
>!
Vladi
Anthony Ryan: A vér éneke

Ismét egy könyv, ami jobban tetszett magyarul, szerkesztés közben, mint amikor angolul olvastam. De ez igazából annak is köszönhető, hogy ez egy olyan történet, amely a második olvasásnál nyílik majd ki igazán, hogy miért azt majd megtudjátok, ha elolvastátok a könyvet, bármi többet elárulnék erről az spoiler lenne.
A borítóbalhé kitörésekor megértettem, hogy ez egy olyan regény, amely nagyon sokféle olvasót ki tud szolgálni egyszerre, ezért is lehet, hogy szinte kizárólag pozitív értékeléseket kap. Sokaknak ez egy harcos fantasy, amely az akcióról és a vérrontásról szól. Nekem teljesen mást jelentett, és másoknak meg megint más fog jelenteni. Egy 650 oldalas könyv, amely mégis áramvonalasan van megírva, rengeteg tartalmat takar, de nem úgy mint mondjuk a Trónok harca, sokkal koncentráltabban, és befogadhatóbban.
A könyvnek sok erőssége van, az egyik, ha nem a legjelentősebb maga Vaelin Al Sorna, aki egy igazi háromdimenziós karakter. A külföldi borítókat látva sokan azt gondolták, hogy Vaelin egy vérszomjas vadállat, de ez nem is állhat távolabb az igazságtól. Vaelin egy tragikus hős, és igazi hős, nem egy Jorg féle antihős. Bár Ryan nagyon mélyen kidolgozta, de bőven maradtak a karakterben rejtélyes elemek, amelyeket vélhetően a második részben fog tovább árnyalni.
A kedvenc fantasy regényem még mindig a Tövisek Királya maradt, de a magyarul olvasás után ez feljött a második helyre. Hamarosan elkezdem a folytatását, a Tower lordot (magyarul nagy valószínűséggel A Várúr lesz a címe) is olvasni, nagyon-nagyon kíváncsi vagyok arra a könyvre, kevés regényre voltam valaha ennyire kíváncsi. És szerintem mindenki így lesz ezzel, amikor A vér éneke végére ér, és javaslom legalább kétszer elolvasni.

1 hozzászólás
>!
Szirmocska
Anthony Ryan: A vér éneke

Úgy vélem senkinek se kell bemutatnom azt az érzést, amikor néhány oldal elolvasása után egyszer csak rádöbben az ember, hogy otthon van a történetben. Körbeveszi, betölti a gondolatait és annyira magától értetődően az élete részéve válik, mint egy régi ismerős. Gyakori ez a molyok között remélem, de én azért újra és újra rá tudok csodálkozni az ilyen regényekre és erre a meghitt kapcsolatra, ami szinte ismeretlenül, már a történet legelején létrejön.
A vér éneke is pont ilyen volt, azonnal tudtam, hogy kedvenc lesz és menthetetlenül rajongó lettem. Alig jártam az első pálcikánál, amikor már gondolatban ostoroztam magam, hogy túl gyorsan haladok és, hogy megint türelmetlen voltam, mert nem vártam meg a második rész megjelenését. Az előbbin sajnos nem tudtam segíteni, ha szabad percem volt, nem tudtam abbahagyni az olvasást, az utóbbi viszont Ryannek köszönhetően nem okozott akkora szívfájdalmat mint számítottam rá, mert a nyitva maradt kérdések ellenére egy szép kört írt le a történet és kellő lezárást kapott ahhoz, hogy elvegetáljak a folytatásig.
Lenyűgözött Vaelin meséje. Ha mindenáron elemezgetni szeretném, persze találnék ismerős elemeket, de valahogy annyira él nála minden, pont tökéletesen egyben van és oly közel került hozzám, hogy ez egyáltalán nem érdekelt. A szereplők reakciói, érzései, motivációi mind hihetőek, fejlődnek az emberöltőt átívelő történet során, képesek meglepni, közel kerülni hozzánk, de akár el is árulni. Így az utolsó fordulatnál csak keresgettem az állam, mert nagyon is hihető, de nem várt húzással sikerült bezárnia a kört. Persze a viszonylag befejezett kerettől eltekintve a világ összetettsége és a szereplők további sorsának, valamint az eseményeket irányító, eddig a félhomályban meghúzódó rejtélyeknek és konfliktusoknak a kibogozása még sok lehetőséget tartogat a további kötetek számára.
Bár egyelőre a szokásosnál kevesebbet olvastam az idén, de elég sűrű, és több nagyon is kiemelkedő olvasmányélményben gazdag hónapban volt részem. Ezzel együtt A vér éneke eddig messze az év legjobb könyve volt.
Mindössze egy kérdés nem hagy nyugodni. Mikor érkezik a folytatás? :) A mostazonnal is késő lenne. :)

6 hozzászólás
>!
Shanara
Anthony Ryan: A vér éneke

„A fegyvercsörgés és az ellenség megtámadása mellett sokkal jobban élveztem a történetnek azokat a részeit, amelyek esetében a lélektani hadviselésen volt a hangsúly. Janus király és Lyrna hercegnő jelenetei kifejezetten a kedvenceim lettek, mert olyan lehetőségeket éreztem a karaktereikben, amelyeket a többiekében nem, vagy csak alig – a mesterkedéseik és a terveik igazi csemegét jelentettek az olvasás során. A keset, mint játék, nem biztos, hogy a kedvenc időtöltésem lenne, de a játékszabályok regénybeli környezetbe átültetéséről és alkalmazásáról mindennél szívesebben olvasok – akár a jelenleginél sokkal többet is. Remélem, hogy a következő kötetben újabb, a történetet élvezetessé tévő lépéseket ismerhetek majd meg.”

„Mivel a harci jelenetek annyira nem kötöttek le – nekem egy idő után már kicsit sok volt a tesztoszteronból –, ezért elkezdtem az apróságokra, az utalásokra figyelni. A vérdalról, annak fejlődéséről és megnyilvánulásairól mindennél szívesebben olvastam, és nagyon sajnálom, hogy nem kapott még a jelenleginél is nagyobb szerepet. Viszont ennek, az apró jelekre nagyon figyelek technikának is meg volt a maga hátránya, mert így meg nem igazán ért meglepetésként az egyébként mindenképpen ütősnek szánt összecsapás Vaelin és egy másik szereplő között. Mindössze az okozott döbbenetet, hogy én egy másik személyre számítottam, mert az még ennél is nagyobb pofont jelentett volna az olvasóknak – persze mindenhez hozzáteszem, hogy szerintem.”

„Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon kellemes olvasmány volt, és tényleg gratulálok az írónak, hogy első próbálkozásra ilyen történet került ki a keze alól. Mindenképpen kíváncsi vagyok a folytatásra, mert számtalan lehetőséget rejt még magában Vaelin életének alakulása és olvasni is fogom – de mindenképpen tartok egy kis szünetet mielőtt belekezdek, mert úgy érzem, hogy arra szükségem van.”
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.hu/2015/12/anthony-ryan-ver…

>!
Lisie87 P
Anthony Ryan: A vér éneke

Annyira jókat írtak erről a könyvről a molyok, hogy biztos voltam benne, hogy ez valami brutálisan jó, über-giga fantasy történet lesz.
Hát öö…én bevallom, picit csalódtam.
Az első 200 oldal után majdnem feladtam a könyvet. Egyszerűen unalmas volt. Pár napig pihentettem, közben olvastam mást is, majd újra kézbe vettem. Valami átfordult bennem, mert utána elkezdett tetszeni, ez kb. ott következett be, amikor spoiler. Azt vettem észre, hogy már nem nyögvenyelősen megy az olvasás, hanem tényleg érdekel is, hogy mi történik a könyvben. A végére egészen jól kikerekedett, de azért még mindig nem az igazi. Olyan szárnypróbálgatásnak éreztem, a történet szinte végig takarék lángon égett. Nem voltak benne nagy fordulatok, az író nem igazán kockáztatott, sokszor lehetett tudni, hogy mi fog történni. Nem igazán rágtam le a körmeimet, aggódva hősünk életéért.
Mindezek ellenére elolvasom a folytatást, mert kíváncsivá tett, hogyan folytatódik Vaelin és a többiek életútja.
Legjobban Karcost szerettem meg! ^^ spoiler

9 hozzászólás
>!
Elhaym
Anthony Ryan: A vér éneke

Tudtam, hogy ez a regény jó lesz, de arra nem számítottam, hogy annyira magába fog szippantani, hogy alig tudok tőle elszakadni. Zseniálisan van minden felépítve benne, a jellemábrázolás kiváló, a fordulatok csavarosak, a történet részletgazdag. minden annyira élő és a főszereplőt nem lehet nem imádni. Én már az első oldalon belé szerettem.

Nem volt könnyű olvasmány, engem megrázott, teljesen felkavart. Főleg a Nortahval történtek, Vaelin nagy döntése és az utolsó fejezet hagyott bennem mély nyomot. A túlvilági lény utolsó mondata meg meg is ijesztett. Nem akarom, hogy az megtörténjen amire most gondolok, nagyon nem. Vaelin már így is szenvedett eleget, ha azt is meg kellene tennie nem tudom mi lenne vele.

Jaj, nagyon messze van még a következő rész megjelenése, pedig már most olvasnám.
Még mindig a könyv hatása alatt vagyok, nem bírok elszakadni tőle, minden gondolatomat kitölti. Újra kellene olvasnom, sok jelenetre most biztos más szemmel tekintenék.

Bővebben:
https://elhaym.wordpress.com/2014/08/12/anthony-ryan-a-…

>!
Bori_L
Anthony Ryan: A vér éneke

Üdv a középkori szuperhősképzőben, a Hatodik Rend rendházában! Ugyan a tanítványoknak csak a töredéke éri meg a kiképzés végét, de akinek sikerül, az háromszáz lépésről kilövi a mókus szemét és legyőzi kézitusában a medvét! Sőt, egyedül áll ki, egy egész ellenséges ezred, vagy akár egy egész hadsereg ellen! Teszi mindezt egyetlen panasz és zokszó nélkül!

Avagy miért nem áll annyira közel hozzám az epikus fantasy műfaja. A pozitív kritikák és a szép borító (:D) ellenére fenntartásokkal fogtam az olvasásba, és eleinte úgy tűnt, hogy beigazolódnak a félelmeim. Az ilyen szuperintelligens, extratehetséges, hipererkölcsös főhősök nem igazán tudnak megfogni, még ha egyébként nem teljesen egydimenziós figurák is. Vaelin Al Sorna személyisége nem tartogatott különösebb meglepetéseket, teljesen átlagos kiválasztott-főszereplő, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Nem utáltam különösebben, de sokkal szívesebben láttam volna Frentist a főszerepben.

A világalkotás megint csak nem különösebben egyedi: átlagos fantasy-világ, egymást nyúzó királyságokkal, vademberekkel (akikről persze kiderül, hogy igazából nem is annyira vadak), egymást hátba szurkáló nemesekkel és nyomorgó szegénynegyedekkel. Ami persze nem baj, mert a saját kategóriájában nagyon is jól van kitalálva, csak nem érdemes nagy újdonságokra számítani – sem a világ, sem a karakterek szempontjából.

A stílus valóban nagyon jó (bár el tudtam volna viselni, ha egy kicsit rövidebben sikerül megoldani), olvasmányos, pörgős, lendületes, nem ül le a történet egyszer sem, ami azért egy 650 oldalas könyv esetében szép teljesítmény. De azért mégis csak az utolsó húsz oldal volt az, ami meggyőzött arról, hogy érdemes elolvasni a folytatást.

7 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
szallosas

(…) a könyvek értéke a bennük rejlő tudásban leledzik, és a tudás mindig veszélyes holmi.

480. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
>!
Belle_Maundrell 

– Én úgy tanultam, hogy a könyvégetés aljas bűn – szólalt meg Vaelin.

450. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Vaelin Al Sorna
1 hozzászólás
>!
Csisza

– Egyelőre megfelelően fel vagyok szerelve. Smentil mester gyógynövénykertje nagy segítség. És a mester olyan kedves alak. Jelbeszédre tanít, nézd! – Tett néhány mozdulatot pufók, ám fürge ujjaival, amivel nagyjából azt fejezte ki: Bosszantó koca vagyok. – Azt jelenti, „a nevem Gilma nővér".
Vaelin kifejezéstelen arccal bólintott.
– Smentil mester jó tanár.

380. oldal

>!
Belle_Maundrell 

Aki belebámul az űrbe, egyszerre látja a dolgok nagyságát és kicsinységét, és e pillanatban a borzadály és az ámulat kézen fogva jár.

644. oldal

>!
Fumax KU

– Derv básikám több sört t’ott meginni ’gyültő helybe’, mint bárki – szólt közbe Dentos a fejét lógatva a negyedik korsója után. – Minden nyár’dei vásálon ve’sent rende’tek. Az emberek messzirül gyüttek, hogy kihíják. Egyik se tutta megve’ni. Öt évig vót egyhuztomba’ sörivóbajnok. Hat évig is le’tett vón’, ha télen nem issza magát halá’ra. – Elhallgatott, és feltört belőle egy férfiembert meghazudtoló böfögés. – A hülye barom.

>!
Orsi_olvas

A természet ellen való, hogy az értelem ilyen szépségbe költözzék. Tapasztalatom szerint a szép nők vagy rendkívüli kellemmel vannak megáldva, vagy soha nem látott rosszindulat munkál bennük.

4.rész, 2.fejezet

>!
Belle_Maundrell 

Sok minden rejtőzik a múltba vesző évek leple alatt.

612. oldal

>!
Sastojci

– Még mindig olyan jól forgatod a fegyvert? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet.
A kezében tartott kardra pillantott.
– Hamarosan meglátjuk.
– A Pajzs állítólag ragaszkodik az igazságos párbajhoz. Úgy gondolom, adnak néhány napot gyakorolni. Ennyi év tétlenség után már bizonyosan nem vagy az a veszedelmes ellenfél, aki egykor voltál.
Fekete szeme az arcomat pásztázta, és látszott rajta, hogy jól szórakozik.
– Miből gondolod, hogy tétlenkedtem?
Megvontam a vállam.
– Mit lehet csinálni egy börtöncellában öt éven keresztül?
Visszafordult a város felé, és rövid, halk válasza csaknem elveszett a szélben.
– Énekelni.

622. oldal, Ötödik rész - Verniers elbeszélése

Kapcsolódó szócikkek: Vaelin Al Sorna

A sorozat következő kötete

Hollóárnyék-trilógia sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Lawrence: Tövisek Hercege
Joe Abercrombie: Miután felkötötték őket
Neil Gaiman: Sosehol
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Terry Pratchett: Fegyvertársak
Joss Stirling: Lélektársak – Crystal
Mark Lawrence: Bolondok hercege
Neil Gaiman: Óceán az út végén
Neil Gaiman – Terry Pratchett: Elveszett próféciák
Terry Pratchett: Sofőrök