A ​farkas üvöltése (Hollópenge-duológia 1.) (Vaelin-ciklus 4.) 91% 47 csillagozás

Jó érzékkel nyúltam Antony Ryan könyvéhez, hiszen rögtön egy 5 részes ciklus 4. kötetével kezdtem a szerző világával megismerkedni. (Visszafogott taps és gratuláció a hátsó sorokban.) Szerencsémre ez a rész egy lezárt trilógia utáni duológia első fele, így azért érthető volt a cselekmény, és nem függött az előző részek ismeretétől. Kétségkívül értelmesebb lett volna az elején kezdenem, mert sok visszautalás történik az előzményekre, és több szereplő is felbukkan, akik itt igazán nem kapnak szót, viszont érezhetően a múltban erőteljes szerepük volt. Gyanítom, valamikor nekihasalok a „Hollóárnyék” trilógiának is, mert nagyon tetszett ez a rész, érdekel az előzménye is.
A „Farkas üvöltése” számomra a békebeli, hagyományos fantasy. Nagyon régen nem olvastam már a kategóriában, ennyire klasszikus művet.
Alaposan felépített a regény történeti és társadalmi háttere. Kicsit ismerős, kicsit a miénk, és mégsem. Bár a térképek nem hasonlítanak az ismert világéra, de a társadalomrajz, a regényben megismert országok berendezkedései visszaidézik a középkori európai viszonyokat, de megrajzolják a mongol és kínai hadak árnyait is. Könnyen azonosulunk a környezettel, hiszen tanultunk róla, olvastunk róla még ha nem is pont így. Anthony Ryan nagyon alaposan szikláról sziklára, és kőről kőre építette fel a világát, és sok kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy megelevenedjen a helyszín és a történet körülöttünk.
Főhőse, a csatákban edzett, kissé megfáradt Vaelin, a „Holló ciklus” olvasóinak ismerős, az újoncoknak pedig könnyen befogadható figura. Az a fajta hős, aki nem akar hős lenni, mégis mindig akként cselekszik. Bár jó és rossz tulajdonságai egyenként megmutatkoznak, mégis képes végig pozitív figura maradni Kicsit apa kicsit hadvezér, ítész, tanító, és katona is egyben, de minden szerepében könnyed otthonosággal mozog. A körülötte lévők ugyanilyen komplex személyiséget kaptak, a történet negatív hősei is meglepően összetett jellemek. Néhol nem is sikerül elsőre eldönteni, hogy kinek mi a szerepe, mi a motivációja. Luralyn és Kehlbrand kissé különálló fejezetbevezető meséje pedig sokszorosan árnyalja a Vashorda urának felemelkedését, és szerepének változását. Ha már a változásuknál tartunk, nekem Ellese fejlődése volt a leginkább látványos, és Shó Cáj szerepváltozása volt a legfájdalmasabb a kötet végére.
A történet maga keretes, Vaelin több apró szálat egybefogva indul el a kereskedőkirályok birodalmába, főként, hogy régi szerelmét Sherint megtalálja. Azonban a távolnyugaton megjelenik egy új, félelmetes ellenség, az Acélhorda, ami miatt nemcsak Sherin és Vaelin kerül veszélybe, hanem az általuk ismert világ is. A történet több meglepetést tartogat, de igazán nagy csavar, vagy új misztikus elem nem várható. Sőt a fantasztikumtól a hangsúly inkább a kaland felé terelődik.
Építőelemei a rajtaütéstől az epikus csatajelenetekig mind mind sok egy vérrel és fegyverrel vívott háborút mutatnak be némi mágiával, de a misztikum egyáltalán nem meghatározó. Ugyanígy nem jellemző erre a regényre a romantika. Persze a hősiesség némiképp romantikus, de ez a történet nem a szerelemről szól. (Ez persze nem baj, de aki a fülszöveg alapján az elveszett szerelem újbóli fellángolását várja az csalódni fog.)
Összeségében egy nagyon jól felépített, aprólékosan kidogozott kalandregényt olvashattam a @Fumax jóvoltából, és nagyon tetszett is. Biztosan sort fogok keríteni a „Hollók” többi részére is.

Anthony Ryan mintha megszívlelte volna, amit a Tűzkirálynő kapcsán felhánytorgattam neki. Most feszesebb történetet tett le az asztalra, a lényegre, az izgalmas témákra koncentrál, és nem keveredik mellékvágányokra. Bár elismerem, egy kicsit megijesztett, hogy az első száz oldalon al Sorna lépten-nyomon elhunyt bajtársai emlékét idézgette, és tartottam tőle, hogy az új sztori nem tud majd túllépni a régi sallangokon. Nos, tévedtem: a szerző nagyon is tudatosan indította a történetet ilyen módon, főhősét ugyanis alapjaiban határozza meg az, hogy nem akarja újra elkövetni a múlt hibáit. spoiler Vagyis számára az emlékezés fontos – az olvasónak azonban nem, így ne riasszon el senkit, ha netán a sok hősi halott feléről sem tudja, kicsoda. Amint beindulnak az események, a múltnak (egy-két kulcsmotívumot leszámítva) nem lesz sok jelentősége. A középpontba egy új földrész, és egy új küldetés kerül, a háttérben pedig az köti össze a régi regényeket az újakkal, amit én mindig is a Hollóverzum központi témájának akartam látni: a mágikus képességek forrásaként szolgáló rejtélyes erő. Remekül megrajzolt alaknak találtam a történet főgonoszát: ő a prológusban még szinte hősként tűnik fel, aki a papok elnyomása alól akarja népét kivezetni. Csak fokozatosan válik karizmatikus szörnyeteggé, akiről azonban még ekkor sem lehet egyértelműen eldönteni, vajon nincs-e bizonyos dolgokban igaza. Karakterében ezen kívül megjelenik még a vallások formálhatósága is: ahogy a papok dogmáját felváltja a hadúr dogmája, vajon melyik áll közelebb az igazsághoz, és melyik téveszti meg jobban a híveket? Létezik a Horda sorsát kijelölő prófécia, és ha nem, akkor melyik fél kreációja? Egyszóval a háttérben mindvégig jelen vannak olyan morfondra késztető gondolatok, amiket én mindig keresek a jó fantasyben. Ezzel együtt viszont a sztori is nagyon jól működik, megvan benne az új világ (földrész) felfedezése éppúgy, mint a sorsdöntő csaták és egy David Gemmell tollához méltó várostrom is. Ha a duológia másik fele ugyanezt hozza, akkor abszolút elégedett leszek vele.

Pörgős, izgalmas, érdekes történet. Csak az a gondom, hogy hiába olvastam el régebben az előző három kötetet, semmi, de semmi nem emlék nem jött elő. Pedig általában még ha lassan is, vissza szoktak jönni. Az előző kötetnél azt írtam, hogy valami hiányzik ebből az íróból. Akkor nem tudtam, hogy mi, de most már talán igen. Ettől függetlenül jöhet a következő rész.

Anthony Ryan-től A vér éneke hatalmas kedvenc volt imádtam a következő már kevésbé a harmadik meg tökéletes bukás volt számomra.
Igy gondolkodtam, hogy mi lesz meg-e vegyem az új sorozatott utána olvasva úgy döntöttem rajta ne légy gyáva.
És igen akár csak a vér éneke ez is húha volt de még milyen húha elejétől a végéig tökéletes lett imádom.
Új földrész, sok új szereplő nekem a régiek nem nagyon hiányoztak igaz nem is nagyon emlékeztem rájuk kivéve a Vaelin Al Sorna ö meg itt volt.
Na szóval el kell olvasni. És nagyon várom a következő részt.

A hollóárnyék trilógia folytatódik.
Magát a történetet nézve, nem kapunk egyedi világot, nincsen meglepő fordulat, vagy bármi ami ledöbbentene minket, viszont leköti a figyelmet, akciódús és a komor hangulata mellett szórakoztató. Vaelin egy kifejezetten sótlan, mélabús figura, aki ezúttal egy másik birodalomban, (ami a régi Kína megfelelője ) kalandozik és háborúzik, a betörő északi lovas hordákkal ( hunok? mongolok? ). A világban továbbra is nagyon kevés a misztikus fantasy elem, amit nem is mágiának neveznék, hanem az ezzel bíró emberek olyanok mint a mutánsok az x-menben, azzal a különbséggel, hogy a képességük használata sokszor kimeríti őket.

Az előző két résszel ellentétben ez a kötet számomra teljesen rendben volt. Ha valakit nem zavar, hogy a regény nem újít és hasonló köntösben már olvasott ilyet, az nyugodtan olvassa el. Nekem tetszett.

Annyi még, hogy a történet nagyon nincs lezárva, azaz nagyon látszik, hogy ez egy fél történet.

A Hollóárnyék trilógia sajna kötetről kötetre veszített a varázsából és egyre nagyobb csalódás volt soron következő kötet, mivel A vér éneke nagyon remek könyv lett, a mai napig az egyik nagy kedvencem. Nem tudom mi történt Ryan-al, mintha nem nem lett volna ötlete a befejezésre, az különösen a harmadik köteten érződik.
Ehhez képest A farkas üvöltése jóval az eredeti széria után játszódik, alapvetően Távolnyugaton ami az ókori-középkori Kína megfelelője is lehetne. A sorozat szereplői közül ugyan feltűnnek többen is, de alapvetően Vaelin szerepel legtöbbet és az ő szemszögét követjük végig. Most is egy keretes elbeszélés övezi a sztorit, amiben megismerjük az antagonista illetve nővérének életét, és ezek nagyon élvezetes részek. Vaelin egy küldöttség halála és egy régi fenyegetés feltűnése miatt megy távolnyugatra, egész konkrétan a Nagytiszteletű Királyságba, hogy megállítsa az Acélhordát és annak karizmatikus vezetőjét. Tetszett , hogy Sherin szálát felvette és vitte tovább, és jóllehet az új ellenség egyelőre nem tud a Szövetséges nyomába érni, de érdekes, rejtélyes és ügyesen tágítja a világát Ryan. Nyilván olvastam már nem egy ilyen történetet és ez sem a legeredetibb, ahogy a világ sem az, de jól megírt, izgalmas fantasy történet, ami szerintem magasan kiemelkedik Ryan könyvei közül, beleértve a Draconis Memoria szériát is. Epikus csatajelenettel zár ismét és egy olyan befejezéssel ami után azonnal olvasnám a folytatást.
Azt adja a könyv amit várunk tőle, szórakoztató, izgalmas történetet és hangulatos, bár nem túl eredeti világot, amit ellenben tovább mélyít a regény. Szerintem az is tegyen vele próbát aki csalódott a Hollóárnyék befejezésében.

Ryan visszatér régi hőséhez, azonban ez a kötet Al Sorna-hoz hasonlóan mintha érettebb, megfontoltabb lenne, mint az előző trilógia.
Ezúttal más részébe jutunk el a világnak, ami több szempontból is jót tesz a történetnek: nem folynak annyira szét a szálak, és sokkal hitelesebb, valóságosabb lesz tőle az új veszély is.
Tetszik, hogy a történet többet foglalkozik végre a furcsa képességek forrásával is, és próbálja árnyalni az eddig bemutatottakat. Emellett természetesen megkapjuk a szokásos epikus csatajeleneteket és a szereplők közötti konfliktusokat is, szóval mindent, amit Ryan történeteiben szeretni lehet.
Összességében jót tett a Hollóverzumnak egy kis szünet és lelassulás.

Egy csillag levonás a szupererőkért. Nem szeretem a Deus ex machina lebutított változatát, különösen ilyen profán módon: nincs Deus, csak az ex machina. Remélem, a második kötet hűs mondatokkal borogatni fogja a Superman-fóbiámat.
Amúgy a világépítés jó, a cselekmény izgalmas. Tetszett a hatalomhoz való hozzáállás ábrázolása.
Ez a téma most sajnos éppen aktuális, így jöhet a második kötet.

Bevallom, hogy 1-2 fontosabb eseményen kívül semmi nem maradt meg a trilógiából, meg a keserű szájíz, hogy folyamatosan romlott a minőség a végére. Így sok minden az újdonság varázsával hatott, amikor visszautaltak pár eseményre, szereplőre.
A történet egyszerű, egy vonalon halad – Vaelin szemszögéből, amit kicsit sem bánok, és ezt nem 800 oldalon bontogatták ki. Ugyan volt benne cselszövés, de ennek a dinamikája várhatóan változni fog, mivel sok kártyát leplezettlenül kiterítettek. Az ellenség sem nem újdonság, sem nem megrendítő, csupán egy hordányi fanatikus egy isten-szerepben tetszelgő vezetővel, de hát láttunk már ilyet.

A farkas üvöltése inkább Vaelin-nek ad egy olyan játszóteret (Sherin vagy a vér éneke egykori képességének kérdése), amit a trilógia lezárásából hiányoltam, minthogy egy új vagy újszerű történettel szórakoztassa az olvasót. Viszont ez még mindig nem éri el a A vér éneke szintjét.

Lassan indult be a történet, azt hittem olyan vontatott lesz, mint a 2. kötet, de aztán egyre izgalmasabbá és érdekesebbé vált.