Jó érzékkel nyúltam Antony Ryan könyvéhez, hiszen rögtön egy 5 részes ciklus 4. kötetével kezdtem a szerző világával megismerkedni. (Visszafogott taps és gratuláció a hátsó sorokban.) Szerencsémre ez a rész egy lezárt trilógia utáni duológia első fele, így azért érthető volt a cselekmény, és nem függött az előző részek ismeretétől. Kétségkívül értelmesebb lett volna az elején kezdenem, mert sok visszautalás történik az előzményekre, és több szereplő is felbukkan, akik itt igazán nem kapnak szót, viszont érezhetően a múltban erőteljes szerepük volt. Gyanítom, valamikor nekihasalok a „Hollóárnyék” trilógiának is, mert nagyon tetszett ez a rész, érdekel az előzménye is.
A „Farkas üvöltése” számomra a békebeli, hagyományos fantasy. Nagyon régen nem olvastam már a kategóriában, ennyire klasszikus művet.
Alaposan felépített a regény történeti és társadalmi háttere. Kicsit ismerős, kicsit a miénk, és mégsem. Bár a térképek nem hasonlítanak az ismert világéra, de a társadalomrajz, a regényben megismert országok berendezkedései visszaidézik a középkori európai viszonyokat, de megrajzolják a mongol és kínai hadak árnyait is. Könnyen azonosulunk a környezettel, hiszen tanultunk róla, olvastunk róla még ha nem is pont így. Anthony Ryan nagyon alaposan szikláról sziklára, és kőről kőre építette fel a világát, és sok kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy megelevenedjen a helyszín és a történet körülöttünk.
Főhőse, a csatákban edzett, kissé megfáradt Vaelin, a „Holló ciklus” olvasóinak ismerős, az újoncoknak pedig könnyen befogadható figura. Az a fajta hős, aki nem akar hős lenni, mégis mindig akként cselekszik. Bár jó és rossz tulajdonságai egyenként megmutatkoznak, mégis képes végig pozitív figura maradni Kicsit apa kicsit hadvezér, ítész, tanító, és katona is egyben, de minden szerepében könnyed otthonosággal mozog. A körülötte lévők ugyanilyen komplex személyiséget kaptak, a történet negatív hősei is meglepően összetett jellemek. Néhol nem is sikerül elsőre eldönteni, hogy kinek mi a szerepe, mi a motivációja. Luralyn és Kehlbrand kissé különálló fejezetbevezető meséje pedig sokszorosan árnyalja a Vashorda urának felemelkedését, és szerepének változását. Ha már a változásuknál tartunk, nekem Ellese fejlődése volt a leginkább látványos, és Shó Cáj szerepváltozása volt a legfájdalmasabb a kötet végére.
A történet maga keretes, Vaelin több apró szálat egybefogva indul el a kereskedőkirályok birodalmába, főként, hogy régi szerelmét Sherint megtalálja. Azonban a távolnyugaton megjelenik egy új, félelmetes ellenség, az Acélhorda, ami miatt nemcsak Sherin és Vaelin kerül veszélybe, hanem az általuk ismert világ is. A történet több meglepetést tartogat, de igazán nagy csavar, vagy új misztikus elem nem várható. Sőt a fantasztikumtól a hangsúly inkább a kaland felé terelődik.
Építőelemei a rajtaütéstől az epikus csatajelenetekig mind mind sok egy vérrel és fegyverrel vívott háborút mutatnak be némi mágiával, de a misztikum egyáltalán nem meghatározó. Ugyanígy nem jellemző erre a regényre a romantika. Persze a hősiesség némiképp romantikus, de ez a történet nem a szerelemről szól. (Ez persze nem baj, de aki a fülszöveg alapján az elveszett szerelem újbóli fellángolását várja az csalódni fog.)
Összeségében egy nagyon jól felépített, aprólékosan kidogozott kalandregényt olvashattam a @Fumax jóvoltából, és nagyon tetszett is. Biztosan sort fogok keríteni a „Hollók” többi részére is.