A ​láthatatlan fény 131 csillagozás

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Marie-Laure ​LeBlanc, a Természettudományi Múzeumban dolgozó zseniális lakatosmester lánya hatéves korában megvakul. Az apja elkészíti számára Párizs tökéletes makettjét, hogy a lány tájékozódni tudjon a fények városában. Ám mire elkészül a miniatűr várossal, a nácik lerohanják Franciaországot és megszállják Párizst…
Werner Pfennig egy német árvaházban él és különös képességgel bír: mindenféle rádiót képes megjavítani és megszólaltatni. Tehetségére hamar felfigyelnek, s Werner egy náci katonai iskolában találja magát, ahol kénytelen szembesülni a rendszer embertelenségével…
A náci invázió elől Marie-Laure apjával egy távoli, tengerparti kisvárosba menekül, nagyapja egykori házába, nem utolsósorban azzal a megbízatással, hogy elrejtsék a Lángok Tengerének hívott és sötét legendákkal övezett gyémántot, amelyet a megszállók égre-földre keresnek. A háború azonban hamarosan utoléri őket, és Marie-Laure retteg a hírhedt gyémánt átkától…

Anthony Doerr lírai szépségű… (tovább)

Eredeti mű: Anthony Doerr: All the Light We Cannot See

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Alexandra, Pécs, 2015
540 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633576250 · Fordította: Csonka Ágnes

Enciklopédia 15

Szereplők népszerűség szerint

Marie-Laure LeBlanc · Werner Pfennig

Helyszínek népszerűség szerint

Franciaország · Németország · Saint-Malo · Schulpforta


Kedvencelte 26

Most olvassa 18

Várólistára tette 215

Kívánságlistára tette 180


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Ez a könyv az amerikai szépirodalmi bestseller-iskola kiemelkedő produktuma – az utolsó vesszőig megtervezett szöveg, a gyönyörűen felépített hatásmechanizmus iskolapéldája. Tulajdonképpen két párhuzamos történetet mesél el: egyik főszereplője egy vak francia lány, aki sokat lóg a párizsi természettudományi múzeumban, a másik pedig egy árva német srác, mellékesen matematikai zseni – kettejük sorsa pedig a szövetségesek által körülzárt Saint-Malo-ban találkozik, ’44-ben. Ugye, milyen hatásvadász? Ha még ehhez hozzáveszem, hogy szerepel egy elátkozott gyémánt is, meg egy olyan náci, aki csak épp annyira különbözik a Becstelen brigantik kulcsnémetjétől, hogy ne számítson plágiumnak, továbbá vannak itt bátor francia ellenállók, szőnyegbombázás, keleti front, plusz néhány kozmikus véletlen, és nem utolsósorban némi erősen hangsúlyozott analógia Verne Nemo kapitány-ával… szóval látszólag minden adott ahhoz, hogy összeroskadjunk az émelyítés megatonnái alatt. De nem. Nem roskadunk össze, hanem megadjuk magunkat – hat ránk a szöveg, még azokra is*, akik nagyjából-egészében sejtik, hová fog kifutni ez az egész. Ez az, ami ennek könyvnek az elképesztő erejét adja: hogy a már ismerős toposzokat virtuóz egységgé képes gyúrni. És hát ezért könnyű a hatásvadászatot is megbocsátani neki – mert tényleg hat.

Azt hiszem, a titok az, hogy Doerr a szöveg megformálásában egy egészen bátor újítást alkalmazott: nyúlfarknyi, egy-négy oldalas fejezetekkel operál, amitől a történet izgalmasan szaggatottá válik, ráadásul ilyen terjedelemben jóval intenzívebben (már-már fotóminőségben) kapjuk meg a cselekménymorzsákat, amik úgy pezsegnek végig az ember gerincén, mint holmi robbanócukorkák. Ehhez még hozzájön a közvetett hatás: ettől a szerkesztéstől az olvasóban felébred a „na még ezt a pici fejezetet elolvasom…”-érzés, aztán persze még egy picit, meg még egy picit… nagyon nehéz letenni.

Egy zseniális drámai szerkezet ez a könyv: végigzongorázza az érzéseinken a teljes kétségbeeséstől egészen az euforikus boldogságig és vissza. Egy regény a szeretet határairól, és hogy van-e bűnbocsánat, ha magunknak nem tudunk megbocsátani. (Ez költői kérdés, nem kell válaszolni.) Ez a fajta szöveg húzza be az olvasókat az irodalomba – nagy szükség van ilyesmire, hálás is vagyok neki. És hát lőjetek lábon, ha öt éven belül nem csinálnak belőle minimum négy Oscar-ra** hitelesített hollywood-i szupermozit.

* A merészen idebiggyesztett többes szám alatt valójában (szignifikáns adatok híján) csak engem kell érteni.
** A férfi mellékszereplő, a rendezés és a legjobb film tuti, és valószínűsítem még a női főszereplőt is.

30 hozzászólás
>!
_Eriii
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Ez a könyv minden várakozásomat felülmúlta olyan gyönyörű volt. Egy csoda volt. Rengeteg második világháborús könyvet olvastam, de ez szerencsére teljesen más. Aki szereti Ruta Sepetys könyveit azoknak mindenekfelett ajánlom, mert hasonló. Csupán annyi eltéréssel, hogy ez a könyv szépirodalmilag sokkal szebben van megírva. Gyönyörű szófordulatokkal, gyönyörű mondatokkal van szerkesztve. Letisztult, stílusos, egyedi. Ebbe is mint minden második világháborús könyvbe megvan a kegyetlenség a lehetetlenség, de ami igazán tetszett az az, hogy teljesen más megközelítésből olvashattam egy ilyen könyvet. Kedvenc nem is kérdéses…

>!
meseanyu MP
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Számomra újszerűen közelítette meg ezt az időszakot, ami feltétlenül értékelendő. Nekem nagyon bejött a szerkesztés is, szeretem a rövid fejezeteket, a több síkon játszódó történeteket. Szimpatikusak voltak nagyon a főhősök, jól volt felépítve a történet, izgalmas volt, magával ragadó, volt egy-két nagyon erős jelenet is. Az egyetlen kis csalódás volt számomra, hogy stílusban mást vártam, mert sokszor elhangzott a dícséret, hogy milyen szépen ír Doerr, és bár én is igényesnek éreztem a szöveget,nekem sokszor inkább szikár volt, nem volt olyan megkapó, mint vártam.

2 hozzászólás
>!
Kozmikus_Tahó P
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Ha létezik olyan, hogy szintetikus regénybaklava, akkor ez az.
A sütemény alapja, vagyis a réteslapok összessége a II. Világháborút alkotják. Ebben pedig aztán van minden, aminek nem kéne benne lennie. Korhű ábrázolás helyett, romantikus lelkületű, várandós, relaxációra szomjazó anyukák olvasási szokásaival kompatibilis II. Világháborúról olvashattam. És ezzel még nem is lenne baj, mert Radnóti is hasonló módon adta át hangulatában a háborút, de őt – Anthony Doerrel ellentétben – életem végéig tisztelni fogom az alázatáért, a művészetéért; mindenért amit valaha írt, mert élő, gyönyörű, édesen keserű…elhiszem minden sorát és zokogok rajta.
A.D. viszont csúfot űzött ebből a finom érzékenységből és egy műanyag, hatásvadász, ragacsos aszpartám cukormázzal leöntött rétestésztával szúrta ki a szememet, ami tele van minek-van-ez-így-túlírva adalékanyagokkal.
Már ennyi elég volt a dühömhöz, de ezt még fokozta a töltelék. Ami, akármennyire szeretne diós lenni, maximum dejós – dióízű őrlemény – lehet. A szereplők alkotják ezt a bizonyos, pontosan-nem-is-tudom-miből-van tölteléket.
Fenntartom, hogy Marie-Lauret kizárólag a fentebb említett romantikus hangulat fönntartásáért vakította meg az író. Ez pedig hatásvadász mocsokság. Esküszöm, nagyon szerettem volna más indokot találni, de nem tudtam…mert azon kívül, hogy nem lát, egy semmilyen, természettudományokat kedvelő karakter, ami megint csak az anyukák kielégítésére szolgál, mert olvadozhatnak: „Istenem, milyen okos szegény kislány…az én kis cuncibogarantyúm is ilyen ám!”
Wernernél már jobb a helyzet, messze kimagaslik a kidolgozottságával a szereplőgárdából, bár ő sem egy Raszkolnyikov, de nem kötök bele, mert nekem is van szívem. Ugyanakkor mélységesen egyetértek @Morpheus véleményével, miszerint:

„…folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem emberek mozognak a könyvben, hanem hangyák, amelyeket egy tudós nagyítóval figyel. Vagy vadembereket, akiket az antropológus az objektivitás ürügyén távolságtartással figyel, mondhatni egy üveglap mögül. Maguk a szereplők is esetlegesek, tulajdonképpen mindegy, hogy egy hangyabolyban – egy időintervallumban – mely hangyákat figyelnek meg, mindegyiknek lesz valamiféle története. Megszületnek és meghalnak… És közben mindegyik hangya találkozik más hangyákkal, hosszabb-rövidebb ideig egymás közelében vannak, együttműködnek vagy harcolnak, majd elválnak, esetleg később újra találkoznak (vagy nem). Mindegyik hangya életét meghatározza biológiájuk, pszichológiájuk és szociális környezetük. Determináltak, szabad akarat nem létezik, azaz talán életükben egyszer fellelhető annak a nyoma, hogy az előre megjósolhatóhoz képest másképp cselekedtek. Szóval szigorú ok-okozat és determinizmus.

Szörnyen taszított a tény, ahogy ezt az üzenetet rendületlenül a számba akarja rágni A.D., teljes meggyőződéssel, szemernyi kételkedés nélkül.
Lehet, hogy valaki a görbe tükröt látja ebben a megjelenítésben, de én végig azt éreztem, hogy ez az író ilyen szabályok szerint él…és annak érdekében, hogy emészthetőbb legyen a világlátása, minden egyes mondatát nyakon önti szintetikus cukormázzal. Nagyon elszomorított.

Az igazság az, bánom, hogy megettem ezt a regénybaklavát. Gyémántostul, rövid fejezetestül, mindenestül.
Pedig szerettem volna szeretni. Érdekelt a történet az újszerű formai koncepció miatt, a Pulitzer-díj miatt, és a gyerekfőszereplős, háborús téma miatt is.
Sajnálom…

11 hozzászólás
>!
Trixi_Adzoa P
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Ez a könyv egy CSODA, mint már korábban mondtam. Csak ismételni tudom magam.
Egy gyönyörű köntösbe bújtatott II. Világháborús regény, amit nem lehet letenni, és az 540 oldal nagyon kevésnek tűnik. Még mindig folytatni akarom.

Szerintem ez a valaha legjobban szerkesztett könyv, amit olvastam. A cselekmény 2x2 szálon fut:
1. Marie-Laure LeBlanc: a francia – Párizsban élő – vak kislány, akinek életét meséli el a könyv két időben, a háború elején/előtt, és a végén.
2. Werner Pfennig: a német – Zollvereinben élő – árva kisfiú, akinek életét meséli el a könyv szintén két időben, a háború elején/előtt, és a végén.

Marie-Laure 6 éves korában megvakul, de apjának köszönhetően megtanul együtt élni a vakságával. Apja – a párizsi Természettudományi Múzeum lakatosmestere –, hihetetlen kézügyességgel faragja ki először Párizs, majd Saint-Malo városának makettjét, hogy Marie-Laure megismerje a város szerkezetét, az utcákat. Egy idő után Marie-Laure egyedül is képes tájékozódni, a miniatűr városnak köszönhetően.
Werner egy rettentő okos, jó eszű kisfiú, aki vonzalmat érez a matematika, mechanika, elektrotechnika iránt már gyermekkorában is. Húgával találnak egy tönkrement rádiót, amelyet többször szétszed, újra összerak, és közben megérti a működését. Ennek köszönhetően bármilyen rádiót képes megjavítani. Ennek köszönheti, hogy árva létére egy magas rangú német tiszt beajánlja a schulpfortai náci iskolába. A mechanika tanára felfedezi a rádiókhoz, motorokhoz való érzékét, és még tovább képezi. spoiler

Mindkét gyerek egyik pillanatról a másikra ott találja magát a II. Világháborúban.

Marie-Laure apjával menekül Párizsból a náci megszállás elől, táskájában a Lángok Tengere elnevezésű értékes gyémánttal. Saint-Malo-ban – Marie-Laure nagyapjának öccsénél – Étienne-nél szállnak meg. Marie-Laure és bácsikája sok boldog, és érdekes percet töltenek együtt. Olvasnak! Étienne felolvas Marie-Laure-nak, Marie-Laure pedig neki Braille-írásos könyveiből. Imádnivalóak együtt. Mint két gondtalan gyermek.

Werner egyetlen egyszer kéri meg tanárát, hogy haza mehessen húgához látogatóba. Az a büntetése, hogy kiküldik a frontra 16 éves korában. Sokat dolgozik rádiókkal, sokat utazik volt iskolatársával, rengeteg idegen rádióadást mér be. Időközben folyamatosan érzi, hogy a húgának igaza volt, ez egy rossz világ, és nem muszáj mindent megtenni azért, mert mások is azt teszik. Egyre rosszabbul érzi magát a náci eszmék között.

spoiler*

Olvassátok, megéri. Azt hiszem, egyáltalán nem véletlen az a Pulitzer díj. A stílusa számomra tökéletes. Könnyen olvasható, letisztult, szépen fogalmazott, cselekménydús, és a rövid váltakozó fejezetek miatt könnyű abbahagyni bárhol, könnyű újrakezdeni és még könnyebb nem letenni :-)

*Csak az nyissa ki a spoilert, aki nem akarja elolvasni a könyvet, mert a végkifejlettre utal.

14 hozzászólás
>!
smetalin
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Mikor egy olyan könyv kerül az ember kezébe, ami a II. vh-ról szól, annak a 80 %-a a zsidó üldözés és szörnyűségek a tartalma. Éppen ezért ez a könyv eltér ezektől, hisz ebben nincs szó a zsidóságról persze a szörnyűség az marad, hisz háború van.
Ez a történet egy francia vak kislányról szól és egy német árja kisfiúról. Az egyik itt van a másik ott, mindketten tizenévesek mikor kitör a háború, mindketten tele vannak álmokkal, tervekkel. Őket követhetjük nyomon 4 éven keresztül, hogyan alakul az életük, az egyikőjüknek menekülni kell mert megszállták a hazáját, a másikra rá kényszerítenek egy olyan idealizmust amiben nem hisz. Természetesen egyszer majd találkoznak is, de addig míg ez a pillanat eljön, megismerhetjük őket, a rádiózást, Vernét, egy szénbánya kilátástalanságát, egy gyémánt köré szőtt legendát, szeretetet, hazafiasságot és a szörnyűségeket amik egy háborúban történnek.
Ami kicsit zavart, s ezt már mások is említették előttem, az a fejezetek rövidsége, volt amelyik 1,5-2 oldal volt csak. Mire az ember belelendült volna egy részbe, snitt, vágás, jött a másik szereplő élete.

>!
Morpheus
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Valóban, nagyon szépen van megírva… Ezzel be is fejezem a dicséretét, ugyanis folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem emberek mozognak a könyvben, hanem hangyák, amelyeket egy tudós nagyítóval figyel. Vagy vadembereket, akiket az antropológus az objektivitás ürügyén távolságtartással figyel, mondhatni egy üveglap mögül. Maguk a szereplők is esetlegesek, tulajdonképpen mindegy, hogy egy hangyabolyban – egy időintervallumban – mely hangyákat figyelnek meg, mindegyiknek lesz valamiféle története. Megszületnek és meghalnak… És közben mindegyik hangya találkozik más hangyákkal, hosszabb-rövidebb ideig egymás közelében vannak, együttműködnek vagy harcolnak, majd elválnak, esetleg később újra találkoznak (vagy nem). Mindegyik hangya életét meghatározza biológiájuk, pszichológiájuk és szociális környezetük. Determináltak, szabad akarat nem létezik, azaz talán életükben egyszer fellelhető annak a nyoma, hogy az előre megjósolhatóhoz képest másképp cselekedtek. Szóval szigorú ok-okozat és determinizmus.
Tudom, hogy a tudomány ezt nyomja ahogy a csövön kifér – ezzel tulajdonképpen összepacsizva mindazokkal, akik hangyává akarják süllyeszteni az embereket. Igenis, kikérem magamnak, nem vagyok hangya, se szimulákrum, hanem mindezeken túl ember, azaz szellemi lény is, és ha valami olyan szépen van megírva, hogy Darwin könnye is kicsordul, akkor sem szabad ezzel a látásmóddal azonosulni. Egyre inkább megyünk megint abba az irányba, ahol az embereket szimulákrummá akarják silányítani. Éppen ezért az embereket arra kéne tanítani, hogy igenis mindenki felelős a saját életéért, hogy igenis létezik szabad akarat, hogy mindenki döntsön és cselekedjen felelősségteljesen, lelkiismeretesen, és ne a jelszavakat harsogja együtt a már beidomított szimulákrumokkal. És természetesen azt, hogy a szabadságunkat hogyan lehet megvalósítani, elérni. Ilyen példákat felmutatni a könyvekben!
E könyv írójában egy riadt tudóst látok, aki a biologizmus, pszichologizmus és szociologizmus önmagára zárt labirintusából halálra rémülten (és beletörődően) cincog kifelé.

3 hozzászólás
>!
szallosas P
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

A fülszöveg alapján igen ígèretesnek tűnt a könyv, ès valóban. Egy csepnyi unatkozás, vontatott rèsz sincs.
A fejezetek nagyon rövidek. Ritka a három oldalas köztük, de valamièrt így tökèletes. Olyan, mintha széttört csigaházak darabjai lennènek, ès a vègère sikerülne összeilleszteni a darabokat.
A cselekmèny ugrál az időben, de nem zavaró módon, könnyű kiigazodni, ès minden mondatot èlvezet olvasni!

2 hozzászólás
>!
pattsims97
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Nem tehetek róla, imádom a II. világháborús regényeket, így egyértelmű volt, hogy nekem el kell olvasnom ezt a könyvet, főleg azután, hogy mind külföldön, mind hazánkban milyen fantasztikus értékeléseket kapott. Nem csalódtam!

A láthatatlan fény egy igazán monumentális, gyönyörűen és részletesen megírt, szívszorító történet. El kell, hogy mondjam, ez az eddigi legszomorúbb II. világháborús young adult könyv, amit olvastam. Egy vak francia lány, egy árva német fiú, egy felbecsülhetetlen értékű kő, egy szörnyűséges háború. Sokáig olvastam, de egy pillanatig nem untam el. Nem is akartam gyorsan ledarálni – ugyan rengeteg könyvet kellett volna ennyi idő alatt elolvasnom –, inkább elmerültem ebben a regényben. Megérte!

Akik kedvelik Ruta Sepetys regényeit, azoknak ez a mű kötelező!

>!
NewL P
Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Gyönyörű szép (tankönyvbe illő mondatok) leírások, tájképek, nagyívű történet vezetés, nyomasztó hangulat. Tökéletesen írta le az író a háborút a civilek szempontjából, és nem csak egy oldalt jelenít meg, hanem a német közemberét, és a megszállt területek embereiét. Ehhez főleg (nem csak) két ember nézőpontját használja, Werner és Marie-Laure a két főszereplő, az ő életük egy részét felhasználva meséli el az író a háborút, a nélkülözést, a kegyetlenségeket, az emberi jóságot, az önzőséget, és még sok egyéb emberi tulajdonságot. A regény befejezése után egy űr maradt bennem, mert olyan sok mindent nem írt le az író, és túl sok mindent írt le a háborúról. Ajánlom.


Népszerű idézetek

>!
Trixi_Adzoa P

Ki tudta, hogy a szeretetbe bele lehet halni?

238. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Franciaország · Marie-Laure LeBlanc · Saint-Malo
>!
Trixi_Adzoa P

– A jólét alapja a kegyetlenség! A drágalátos nagyanyáitok csakis azért ülhetnek a teájuk meg a süteményük felett, mert nektek ott az öklötök a fegyveretek markolatán!

180. oldal

Kapcsolódó szócikkek: II. világháború · Németország · Schulpforta
>!
Trixi_Adzoa P

Majdnem négy év telt el azóta, hogy utoljára Braille-írást tapintott, de a betűk úgy bukkannak fel az emlékezetéből, mintha tegnap hagyta volna abba az olvasást.
     Jules. Verne. Nemo. Kapitány. Első. Rész. Második. Rész.
    A bácsikája nyakába ugrik, és átkarolja.
– Azt mondtad, nem tudtad végigolvasni. Gondoltam, ahelyett, hogy én olvasom fel neked, te is felolvashatnád nekem.
– De hát hogyan…?
– Monsieur Hébrard, a könyvesboltból.
– Amikor semmit sem lehet kapni? Ráadásul ez nagyon drága…
– Sok barátot szereztél ebben a városban Marie-Laure.
    A lány hasra fekszik a padlón, és kinyitja a könyvet.

381. oldal

>!
Trixi_Adzoa P

    Saint-Malo: a várost négy oldalról víz veszi körül. Csak egy vékony szál köti Franciaország többi részéhez: egy töltés, egy híd, egy homokos földnyelv. Mi először is malóiak vagyunk, így tartják Saint-Malo lakosai. Másodsorban bretonok. Franciák, ha minden kötél szakad.

19. oldal

>!
Trixi_Adzoa P

– Hát maga nem akar élni, mielőtt meghal?

283. oldal

>!
Trixi_Adzoa P

– Tudod, mi a történelem legnagyobb tanulsága? Az, hogy a történelem az, aminek a győztesek mondják.

94. oldal

Kapcsolódó szócikkek: II. világháború · történelem
>!
Trixi_Adzoa P

– Veled az a baj, Werner – szólal meg Frederick –, hogy még mindig azt hiszed, az életed a sajátod.

236. oldal

Kapcsolódó szócikkek: II. világháború · Németország · Werner Pfennig
>!
Trixi_Adzoa P

    Aki lehunyja a szemét, az semmit sem foghat fel a vakság természetéből. Az ég és az arcok megszokott világa alatt létezik egy nyersebb, régebbi világ, egy hely, ahol a felszín síkjai széthullanak, és a hangok rajai cikáznak a levegőben.

400. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Marie-Laure LeBlanc · vakság
>!
Jesper_Olsen 

Helyes dolog megtenni valamit – teszi fel a kérdést Jutta –, csak mert mindenki más megteszi?

143. oldal

>!
Trixi_Adzoa P

– Madame?
– Igen, Marie?
– Mi az a pszeudoním?
– Álnév, másik név.
– Ha nekem volna ilyen, akkor milyen nevet választhatnék?
– Nohát – mondja Madame Manec. Kimagoz és negyedekre vág minden egyes barackot. – Bármi lehetsz. Lehetnél Sellő, ha akarsz. Vagy Százszorszép? Ibolya?
– És Kürtcsiga? Én Kürtcsiga szeretnék lenni.
– A Kürtcsiga. Ez egy remek álnév.
– És maga, Madame? Maga mi lenne szívesen?
– Hogy én? – Madame Manec kése megáll. A pincében tücskök ciripelnek. – Azt hiszem, én a Penge lennék szívesen.
– A Penge?
– Igen.
A barackillat fényes, vöröses felhővé áll össze.
– A Penge? – ismétli Marie-Laure. Azután mind a ketten elnevetik magukat.

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Franciaország · II. világháború · Saint-Malo

Hasonló könyvek címkék alapján

Jim Shepard: Áron könyve
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Colson Whitehead: A föld alatti vasút
Toni Morrison: A kedves
Irwin Shaw: Oroszlánkölykök
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Kristin Hannah: Fülemüle
Mark Twain: Koldus és királyfi
Christie Golden: Assassin's Creed – Eretnekség
Steve Berry: A templomosok öröksége