Egy ​tenyér ha csattan 85% 305 csillagozás

Burgesstől ez volt az első könyvem, és kicsit meg is lepődtem, mennyire ponyvás és egyszerű könyv volt. Másra számítottam, de határozottan pozitív élmény volt.
A történet egy házaspár életéről szól: egy nőről, aki kicsit butácska, és szereti a teljesen normális és hétköznapi (unalmas) életet, és a férfiről, aki hirtelen sok pénzhez jut és ezzel elkezdődik egy road movie életközepi filozofálgatás a világmindenségről. Furcsa? Kicsit én is annak tartom.
A könyv valójában három részre osztható számomra, és bár átjárás van a három rész között, azért a vonalakat jól le lehet fedni. Az első részben a mindennapi életet ismerhetjük meg: egy London melletti kisvárosi élet, munkával, szegényes ismeretséggel, és a televízióval. Ez utóbbit szokták sokan megemlíteni a könyvvel kapcsolatban, és nyilván jogosan, egy része tényleg erről szól.
Alapvetően ez a vonal a narrátor hölgyön keresztülj látjuk. Látjuk, hogy TV-t néz, hogy szerves része az életének, hogy az összes tudást, életrevalóságát onnan szedi fel spoiler. Nagyon érdekes benne, hogy maga a TV nem úgy jelenik meg, mint egy tárgy, amit néznek és ennyi, sőt nem is a nézés aktusa jelenik meg (vagy kisebb mennyiségben), hanem a nőbe beépült dolgok. A nyelv, amin keresztül kommunikál, és amelynek szerves része a TV-ből vett szavak, és szlogenek is. A gondolkodásmód, hogy ami a TV-ben van, az a jó, azt nyilván úgy kell csinálni. Az életmód, amiben borzasztóan trash konzerv kajákat eszik, nyilván részben a hirdetéseknek, reklámoknak köszönhetően is.
Közben pedig főleg a testvére történetén keresztül láthatjuk, hogy a TV érzelmileg is befolyásol: egy olyan környezetben, ahol nem tudsz igazán másra számítani, ahol el vagy határolva (főként érzelmileg) másoktól (részben talán azért is, mert nem is tanultak meg egymásra figyelni… talán), és ahol a saját döntésed lehet spoiler. TV ilyen szempontból ijesztően befolyásolta az embereket, félelmetes volt látni, hogy ekkora hatása van.
A második rész elsősorban a harmadik rész felvezetése spoiler de valójában ebben a részben éreztem azt, hogy TÖRTÉNT valami. Megismerjük Red-et, utazgatunk a nagyvilágban, lesz bunda is, meg minden más is, így tényleg úgy éreztem, hogy oké, belecsaptunk a lecsóba.
Aztán ugye kiderül, hogy az egész félrevezetés, és azért volt, hogy spoiler
Nagyon érdekes volt a könyvben ahogy megjelent az iskola, és az oktatás is: hogy a főszereplőnő folyamatosan elmondja, hogy mennyit nem tanult az iskolában, hogy mivel nő, őt nem igazán akarták tanítani sem.Érdekes volt az oktatásnak ez a kifigurázása, hiszen egyrészről azért is volt a főszereplő életében ennyire fontos a TV, a számára valódi információhordozó. Közben ez szembenáll a férfikarakter memóriájával, aki nem tud, csak adatokra emlékszik, valójában viszont nem tudja használni az ezzel szerzett tudását.
A könyv igazgyöngye valójában a narráció. Nagyon imádom a megbízhatatlan narrátorokat, és ez a könyv tökéletes példája egy megbízhatatlan narrátorra (úgy, hogy effektíve nem is thriller! csodálatos). Érdekes volt, ahogy a narráció ennyire egy személyre szabott, ahopgyan egy kis dobozban kapjuk az információt, egy kicsit nagyobb dobozra tudunk következtetni, de csak visszaolvasva értjük meg igazán, hogy mi is történt valójában. Annyira jól építkezik ezen a butuska, kertvárosi lányon, hogy elképesztő!
Közben pedig, mint már írtam, rengeteg mindent mond maga a stílusa is. A TV szerepét is érezzük benne, az oktatás hiányát, de közben a magányosságot is, a céltalanságot, de mégis az élni akarást. Rettentő buta a szöveg, amit olvashatunk (de jól megszerkesztett), mégis annyi mindent mond. Csodálatos. Ámbátor vannak hibái is spoiler
Nem tökéletes a könyv, messze nem, de kellemes olvasni. Jó korkép a hatvanas évek világáról, a nők helyzetéről, a televízió hatásáról, a művészet elhanyagolásáról, és az élet értelméről. Nagyon tetszett a vége és már nem azért de spoiler

Nem számítottam semmire, de erre aztán tényleg nem számítottam.

Ahány Anthony Burgess könyvet olvastam eddig, annyi félék. Tetszett ez az egyszerű elbeszélő mód, pedig alapvetően nagyon sznob módon tudok szembehelyezkedni az iskolázatlansággal. Jan viszont meg volt áldva a józan paraszti ész racionalitásával, ami áthidalta hiányosságait és elfogadóvá tett engem is irányukban. Az utolsó oldalak spoiler ért neheztelésem kifejezéseként csillaglevonás jár.

Nagyon-nagyon bejött. Alapjában véve drámai történet, de a stílus és a narrátor semmit nem tudása hihetetlenül viccessé teszi. Akárhányszor újraolvasós könyv nekem.

Újraolvasás után: azt hiszem, Janet nem is olyan ostoba, mint amilyennek látszik. Ócska és felszínes, de tisztában van önmagával és ismeri a korlátait.

–

Újra, 2019.

/ Épp újraolvasós korszak van, és mivel régen még informatívabban írtam, megint önplágium. Ezúttal 2010-ből. /

Az Egy tenyér ha csattan azok közé a regények közé tartozik, amelyeket akárhányszor képes vagyok újraolvasni. Pedig nem tartozik az életemet meghatározó remekművek közé, nem formálta át gyökeresen a világnézetemet, és még azt sem mondanám, hogy Burgess utánozhatatlan, magával ragadó, hibátlan, zseniálisan kigondolt történettel örvendeztet meg. Ami miatt mégis ámulattal olvasom ezt a könyvet újra és újra, az a narrátor személye és az értetlen, nemtörődöm és ostoba iskoláslány-mód, ahogyan a történetét előadja.

A regény az 50-es évekbeli Angliában játszódik, egy Bradcaster nevű átlagos városban. Itt éli egyszerű, kellemes életét Janet és Howard Shirley, a fiatal házaspár. Legfeltűnőbb jellemzőjük, hogy semmivel sem tűnnek ki az átlagból, a kor és a környezet, amiben élnek, teljes mértékben meghatározza az életüket: tanácsi bérleményben laknak, rendesen eljárnak dolgozni, délben meleget esznek, mert az úgy szokás, esténként pedig bevackolódnak a tévé elé, és a maguk módján élvezik az életüket.

Egyvalami azonban mégis kiemeli a párt az átlagból, mégpedig Howard „fényképező agya”, vagyis hihetetlen vizuális memóriája, amelynek segítségével a férfi rengeteg pénzt nyer, s elhatározza, hogy a lehető legjobban kihasználja a pénz által nyújtott lehetőségeket és szabadságot, majd levonja a megfelelő következtetéseket.

Bár a történet hőse Howard, az eseményeket a feleség elbeszéléséből ismerjük meg, Janet pedig (látszólag) semmit nem tudó, semmit nem értő narrátor: rettenetesen sekélyes, üresfejű, csinos nőcske, aki azonnal megveszi a legújabb fajta csokis kekszet, mert látta a reklámban; aki a kritikus pillanatokban azon gondolkodik, hogy rakni kéne a tűzre vagy inni kéne egy teát; s akinek akkor jönnek elő az anyai ösztönei, amikor a tévében lát egy szívszorító anya-baba jelenetet. Janet a tévé, a reklámok, a női magazinok és az általános elvárások által tökéletesen kondicionált nő, amolyan 50-es évekbeli Cosmo-lány.

S nemcsak a szépség rejlik a szemlélő szemében, hanem a tanulság is: Janet képtelen ésszel fölérni Howard szokatlan gondolatait, motivációit és tetteit, s ennek megfelelően csak annyi telik tőle, hogy úgy véli, szegény Howardnak bizonyára megártott az ő fényképező agya, és részéről ennyivel el van intézve a dolog. S bár kétségtelen, hogy Janet meglehetősen csekély értelmi képességekkel bír, furcsa módon az ő értetlen reakciói Howard terveire mégiscsak jogosak és elfogadhatóak. Olvasóként ugyan világos, hogy mi ellen szeretne lázadni Howard, a férfi tettei így is fölöslegesnek és hatástalannak tűnnek, így hát nem csoda, hogy Janet számára még nagyobb rejtély, hogy mit miért csinál a férje.

Egyébként Janet szerintem korántsem olyan ostoba, mint amilyennek tűnik. Annak ellenére, hogy szókincse, éretlensége, vágyai, nézetei, érzelmei és reakciói mind a tévé hatását mutatják, érdemes megfigyelni, hogy folyamatosan reflektál önmagára és a világra: a műveletlenségére, az egyszerűségére, arra, hogy a csinossága miatt nem kell okosnak is lennie, mert a férfiak így is szeretik, vagy éppen arra, hogy mennyi ostobaság megy a tévében. Nekem úgy tűnik, hogy Janet tisztában van az erősségeivel és a számos korlátjával spoiler.

S számomra ez a regény legijesztőbb gondolata: hiába érthető Howard elégedetlensége és suta kitörési kísérlete, a Janet-féle magabiztos, öntudatos, korlátolt, de csöppet sem veszélytelen emberek végül elérik, hogy a kísérlet ne sikerüljön, s a világ az általuk kedvelt biztonságos, langyos hely maradjon.

Először is szeretnék köszönetet mondani a „Modern Könyvtár” sorozat szerkesztőjének, aki a lehető legnagyobb spoilert konkrétan kiidézte a könyv borítójára. Ennyi erővel a Harry Potter első könyvére oda lehetne írni, hogy spoiler. Szóval köszi, nagyon köszi!

A könyv egyébként olyan hogyismondjam… Folyik, folyik, sejthető a vége (pláne az elején lévő idézet miatt, kösz még egyszer!), nem történik semmi igazán meglepő. A mondanivaló nagyon jó, és jól ki is fejezi a történet semmilyensége, amit erősít a beszélő (buta liba) megválasztása is.
Nekem hiányzott a katarzis, és az a plusz, amit a Gépnarancs adott. Persze ettől még tovább fogok barátkozni Burgess bácsival :)

Nem is igazán tudom hova helyezzem el ezt a könyvet, thriller? Dráma? Fekete komédia? Társadalmi szatíra? Mindenezek egyben leginkább, valami csodálatos egyvelegben, ami egy roppant szórakoztató regényt eredményezett, igen elgondolkodtató mögöttes tartalommal.
Janet, bár egy egyszerű, butuska lány, zseniálisan működik, mint narrátor, közvetlen, baráti beszélgetéshez hasonló elbeszélésben nem lehet őt nem megkedvelni, pedig szegény igazán nem egy érdekes karakter a kezdetekben, élettapasztalatait és tudását kizárólag délután TV-műsorokból sikerült összegyűjtenie, sztoikus nyugalommal visel bármilyen változást én ingert, ami a való világból leselkedik rá. Őt ellenellensúlyozó pedig ott van férje, Howard, akinek információtól túltömített elméjét szép lassan az elhatalmasodó téboly árnyékolja be, és rántja le a mélybe. Nem különleges emberek, sőt, igazán nem is figyelemre méltóak, vagy szerethetőek, mégis bőven megbújt bennük annyi potenciál, hogy ezt a regényt elvigyék a hátukon.
Olvasás közben végig fogalmam sem volt, mire fog ez az egész kifutni, Burgess olyan meglepetéseket tartogatott egészen a végéig, amik tényleg pofon csapják az olvasót, de nem olcsó, semmiből előrángatott csavarokkal éri ezt el.
Pompásan megírt könyv, amiben a komikus felszín alatt végig meghúzódik Burgess megvetése a kommersz kultúra és annak fogyasztói iránt, nagyon elmésen beleépítve a történetbe, anélkül, hogy megfojtaná azt saját véleményének sulykolásával.

Hát, csattant ez a tenyér, kaptam egy jókora maflást, csak kicsit késett :) Nem, nem mondhatnám, hogy untam, mert jó a mesélőkéje AB-nek, csak könyv rövidsége ellenére nem kapott el sokáig a sztori. Talán, mert a főszereplő tyúk butasága az agyamra ment, bár ezt remekül ellensúlyozta a fényképező aggyal bíró férj alakja. Aztán végre felpörögtek az események, és a hülyetyúk is megtanult számolni kettőnél tovább – bár valószínűleg máig nem tudja, Einsteint eszik-e vagy isszák, és hogy Shakespeare sírva menekült volna tőle, ha könyv alakjában a kezébe kerül. Na, jó volt ez, kérem, fogok én még olvasni AB-t :)

A történetet Janet, a feleség meséli el. Miként éli meg férje kivételes képességét, miként szökik szárba egy szerelmi fellángolás, miként ismeri meg a férjével a tengerentúlt. Tetszett a közvetlen, ki-kiszólogatós stílus, azonban a történet vége számomra kissé szürreális, kissé elnagyolt.
Azonban az biztos, hogy a történet számos pontja gondolkodásra ad okot.

Ebben aztán minden is van, ami a modern ember agyát és lelkét emészti már évszázadok óta. Mi a megoldás? Mi az élet értelme? Megéri meginni a heti két pohár bort?
Velős társadalomkritika, egyszerű dialógusok, jellegzetes hic et nunc szimbólumokkal megfűszerezve. Burgess remek író, s bár eddig csupán két művét olvastam, nagyon szépen látja (látta?) az adott kor megfelelési kényszerébe mártogatott öncélúság-modellt, felhigítva az ősi elmék már ritkaságszámba menő tiszteletmércéjével.
Ezt rágni, őrölni, emészteni kell, mert a regény tetőpontja talán nem is az, aminek elsőre látszik…

Meglepő, hogy ez a rövidke, alig 200oldalas, magát igen egyszerűnek mutató regény mennyi mindenről tud szólni, és mennyiféle gondolatot ébreszt. Kezdek két könyv után meggyőződni arról, hogy Burgess igazi mestere a nyelvnek és az irodalomnak.
Görbe tükre ez a fogyasztói társadalmunknak, annak a társadalomnak, mely a pénz felsőbbrendűségét hirdeti és a könyv egyszerre gúnyolja ki a tömegkultúrát, az oktatási rendszert, a polgári értékrendeket, a munkásosztályt, és igen komolyan elgondolkodtat arról, hogy pontosan miből is áll az emberi butaság.
És bevallom, hogy engem elaltatott Burgess, nem számítottam erre az utolsó 10 oldalra, de így lett kerek a történet és kaptunk még egy réteget, mely a komikus felszín alatt azért igen ijesztő.