Egy ​tenyér ha csattan 254 csillagozás

Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Anthony Burgess, a Gépnarancs világhírű írója mindenekelőtt nyelvművész volt. Először 1961-ben, álnéven kiadott regénye, az Egy tenyér ha csattan is stílusbravúr: tökéletes beleéléssel jeleníti meg az étel- és eszmekonzerveken élő kisember tévéreklámok és képes magazinok sugalmazta gondolatvilágát és szófűzését. Ez azonban csak eszköz: látószög, amelyből nézve a banális szereplők banális története keserű és alapos, mindamellett pokolian mulatságos szatírává kerekedik. Janet Shirley ugyanis egy olyan történetet beszél el, amelyből jószerivel egy kukkot sem ért meg, a történet főhőse, a férje pedig éppen őbenne véli megtalálni egyetlen szövetségesét ahhoz a tragikomikusan aránytévesztő harchoz, amelyet az egész züllött és lezüllesztő világ ellen indít.

Eredeti mű: Anthony Burgess: One Hand Clapping

Eredeti megjelenés éve: 1961

>!
Trubadúr, 2016
238 oldal · ISBN: 9789632277905
>!
Trubadúr, Budapest, 2015
238 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632276366 · Fordította: Prekop Gabriella
>!
Európa, Budapest, 2008
218 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630784443 · Fordította: Prekop Gabriella

2 további kiadás


Enciklopédia 7


Kedvencelte 23

Most olvassa 11

Várólistára tette 100

Kívánságlistára tette 35


Kiemelt értékelések

>!
forrás
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Nem számítottam semmire, de erre aztán tényleg nem számítottam.

3 hozzászólás
>!
MrClee IP
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Nagyon gyakori jelenség az úgy nevezett „megcsalás”, nemcsak a könyvekben, filmekben, hanem természetesen a valóságban is, és mivel ebben a könyvben is volt ilyesmi, így eljött az idő, hogy írjak erről is néhány mondatot.
Olyan sok szó esett a gasztronómiáról a könyvben, hogy úgy gondoltam, stílusos lenne a témánál maradni.
Felteszem azt, hogy imádom a tökfőzeléket, sőt, szerelmes vagyok belé. Minden reggel a tökfőzelékkel kelek, vele alszom el, egyszerűen oda vagyok érte. Minden nap jóízűen eszem belőle. Majd, hogy – hogy nem –, megtalálom a babfőzeléket is. Továbbra is szeretem a tökfőzeléket, eszem jóízűen, de az a bab sokkal élénkebb, sokkal jobban kívánom. A tökfőzelék gyengéd volt, viszont ezt nem szerettem, a durvára vágytam, és ezt megkaptam a babfőzelék személyében. De azért a tökfőzelék se rossz annyira, így a továbbiakban a kettőt összekeverve fogyasztottam. Nem volt nehéz rájönni, hogy ez nem jó megoldás. Különösebben nincs ezzel semmi baj, mert változik az ember, változik az ízlése, jelleme, de hogy meg kell tudni húzni a határokat, az biztos, és nem szabadna, hogy átfedések legyenek. Hogy egyszerre két főzeléket egyek összekotyvasztva, hogy egyszerre két nővel/férfival legyen kapcsolatom párhuzamosan. Persze könnyen mondhatja az ember, hogy egyek egyik nap tökfőzeléket, a másik nap babot, de erre nincs lehetőség, ugyanis egyrészt biztosan elrontanám a gyomrom, másrészt biztosan megsértődne rám mindkét főzelék, aztán leshetnék a magányomban, éhségemben. Na de ennyit a gasztronómiáról.

Ez a könyv tökéletes szatíra egy olyan korról, ahol az embereket bugyuta tévéműsorokkal hülyítik, ahol a műsor valójában csak két reklámblokk közötti szemfényvesztés, zéró nívóval, ahol az amerikai álom inkább csak egy rémálom, ahol az értelmiség elveszítette kreditjeit spoiler, ahol az átlagember elkényelmesedik, és észre sem veszi, hogy belülről emészti fel a rendszer, eszi a konzervet, olvassa a bulvárt, de valójában nem csinál semmit, soha semmit. Mindig dolga van, sosem ér rá, ha szükség lenne rá, akkor elfoglalt, de valójában nincs egy olyan perc, mikor azt mondhatná, hogy most ezt, vagy azt csinálja. A nihilista kor társadalma.
Howard „fényképező agya” épp olyan, mint ahogy túlbuzgó diákok egy az egyben bemagolják az adott leckét, és jobb esetben másnap vissza tudják adni dolgozatírás közben. De az ő esetükben ez a tudás mindössze a rövid távú memóriát erősíti, később úgyis elfelejtődik, így gyakorlatilag semmit nem ér, nincs valódi Tudás. Így Howard, aki szerepelt a kvízműsorban könnyedén felsorolta bármelyik író/költő művét, még ha nem is olvasta őket, és valójában egyikről sem tudott többet, mint a címüket. Arról már nem is beszélve, hogy a műsorvezető még ki sem tudta ejteni a neveket, de azért a megoldást nagyon jól tudta. Azt hiszem, ilyen típusra is találhatunk ma példát. Egy olyan kor ez, ahol király lehet nyers lexikális tudása miatt bárki, egy olyan kor, ahol (kis ferdítésekkel) így vagy úgy, de ma is élünk.

Valójában olyan tűpontos korrajzot fest, annyira komplex ez a regény, hogy ezeken túl még millió dologról lehetne írni, így érdemesebb inkább elolvasni magát a művet.

10 hozzászólás
>!
Chöpp 
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Ahány Anthony Burgess könyvet olvastam eddig, annyi félék. Tetszett ez az egyszerű elbeszélő mód, pedig alapvetően nagyon sznob módon tudok szembehelyezkedni az iskolázatlansággal. Jan viszont meg volt áldva a józan paraszti ész racionalitásával, ami áthidalta hiányosságait és elfogadóvá tett engem is irányukban. Az utolsó oldalak spoiler ért neheztelésem kifejezéseként csillaglevonás jár.

>!
Batus
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Először is szeretnék köszönetet mondani a „Modern Könyvtár” sorozat szerkesztőjének, aki a lehető legnagyobb spoilert konkrétan kiidézte a könyv borítójára. Ennyi erővel a Harry Potter első könyvére oda lehetne írni, hogy spoiler. Szóval köszi, nagyon köszi!

A könyv egyébként olyan hogyismondjam… Folyik, folyik, sejthető a vége (pláne az elején lévő idézet miatt, kösz még egyszer!), nem történik semmi igazán meglepő. A mondanivaló nagyon jó, és jól ki is fejezi a történet semmilyensége, amit erősít a beszélő (buta liba) megválasztása is.
Nekem hiányzott a katarzis, és az a plusz, amit a Gépnarancs adott. Persze ettől még tovább fogok barátkozni Burgess bácsival :)

4 hozzászólás
>!
marcipáncica P
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Nem is igazán tudom hova helyezzem el ezt a könyvet, thriller? Dráma? Fekete komédia? Társadalmi szatíra? Mindenezek egyben leginkább, valami csodálatos egyvelegben, ami egy roppant szórakoztató regényt eredményezett, igen elgondolkodtató mögöttes tartalommal.
Janet, bár egy egyszerű, butuska lány, zseniálisan működik, mint narrátor, közvetlen, baráti beszélgetéshez hasonló elbeszélésben nem lehet őt nem megkedvelni, pedig szegény igazán nem egy érdekes karakter a kezdetekben, élettapasztalatait és tudását kizárólag délután TV-műsorokból sikerült összegyűjtenie, sztoikus nyugalommal visel bármilyen változást én ingert, ami a való világból leselkedik rá. Őt ellenellensúlyozó pedig ott van férje, Howard, akinek információtól túltömített elméjét szép lassan az elhatalmasodó téboly árnyékolja be, és rántja le a mélybe. Nem különleges emberek, sőt, igazán nem is figyelemre méltóak, vagy szerethetőek, mégis bőven megbújt bennük annyi potenciál, hogy ezt a regényt elvigyék a hátukon.
Olvasás közben végig fogalmam sem volt, mire fog ez az egész kifutni, Burgess olyan meglepetéseket tartogatott egészen a végéig, amik tényleg pofon csapják az olvasót, de nem olcsó, semmiből előrángatott csavarokkal éri ezt el.
Pompásan megírt könyv, amiben a komikus felszín alatt végig meghúzódik Burgess megvetése a kommersz kultúra és annak fogyasztói iránt, nagyon elmésen beleépítve a történetbe, anélkül, hogy megfojtaná azt saját véleményének sulykolásával.

>!
ervinke73
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Elgondolkodtató a fényképész agyú pali vélekedése a holt költőkről, írókról. A könyvek mögött emberek vannak, írók, és mi, olvasók. A babkonzerv mögött, a nercbunda mögött is ember van, meg a szupermarket feltöltött polcai mögött is. És a televízió mögött is, erre egyre többeket illenék figyelmeztetni, mielőtt baj lesz! Nem kicsi. Jókora! Mert a valóság igenis emberszagú. Csak ne konzervből, édes istenem, csak ne konzervből..!

>!
Sárhelyi_Erika I
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Hát, csattant ez a tenyér, kaptam egy jókora maflást, csak kicsit késett :) Nem, nem mondhatnám, hogy untam, mert jó a mesélőkéje AB-nek, csak könyv rövidsége ellenére nem kapott el sokáig a sztori. Talán, mert a főszereplő tyúk butasága az agyamra ment, bár ezt remekül ellensúlyozta a fényképező aggyal bíró férj alakja. Aztán végre felpörögtek az események, és a hülyetyúk is megtanult számolni kettőnél tovább – bár valószínűleg máig nem tudja, Einsteint eszik-e vagy isszák, és hogy Shakespeare sírva menekült volna tőle, ha könyv alakjában a kezébe kerül. Na, jó volt ez, kérem, fogok én még olvasni AB-t :)

>!
fezer
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Meglepő, hogy ez a rövidke, alig 200oldalas, magát igen egyszerűnek mutató regény mennyi mindenről tud szólni, és mennyiféle gondolatot ébreszt. Kezdek két könyv után meggyőződni arról, hogy Burgess igazi mestere a nyelvnek és az irodalomnak.
Görbe tükre ez a fogyasztói társadalmunknak, annak a társadalomnak, mely a pénz felsőbbrendűségét hirdeti és a könyv egyszerre gúnyolja ki a tömegkultúrát, az oktatási rendszert, a polgári értékrendeket, a munkásosztályt, és igen komolyan elgondolkodtat arról, hogy pontosan miből is áll az emberi butaság.
És bevallom, hogy engem elaltatott Burgess, nem számítottam erre az utolsó 10 oldalra, de így lett kerek a történet és kaptunk még egy réteget, mely a komikus felszín alatt azért igen ijesztő.

5 hozzászólás
>!
woolfe
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

A regény végén lényegében csak egyetlen gondolatom volt: Burgess bemutatta a modernkori megőrülés két végletét. A teljes kiábrándulás tébolyultságát és a teljes belesimulás sztoikus nyugalmát. Még Janet butácska leírásai is rengeteg pofont osztottak ki, talán ettől ennyire eredeti, de valahol vágytam rá, hogy belelássak Howard agyába. Csak ülök itt bambán, mint akit felpofoztak.

>!
Pixelhiba
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan

Ez pont olyan könyv, amiben egyetlen egy szereplő sem szimpatikus, mert mindenki buta, lökött, zakkant vagy ezek kisebb-nagyobb mértékű kombinációja, mégis összerakva az egészet működik, és a női mesélő olyan történetet adott elő a maga mondhatni csacska stílusában, ami végig érdekelt és aztán nagy meglepetést okozott. Janet egyszerűen kész, nem is mindig vannak indokai a dolgokra, de az a helyzet, hogy ez a típus tényleg létezik és boldogan flangál a nercbundájában, míg meg nem hal.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Pixelhiba

Nagyon műveletlen voltam, de csinos, és ezért soha nem származott belőle hátrányom.

133. oldal, Budapest: Európa, 1983

2 hozzászólás
>!
tasiorsi

Ha nem volna más ok a férjhez menésre, ez is elég volna, mármint hogy az ember nem fázik az ágyban.

55. oldal

Kapcsolódó szócikkek: házasság
4 hozzászólás
>!
MrClee IP

Nem a világ gonosz – mondtam én. – Hanem az emberek.

13. oldal (Trubadúr, 2015)

>!
Chöpp

Néha nem szerez nagy örömet, ha az ember nő.

156. oldal

>!
krlany I+SMP

Úgy értem, igazából a kevésnél is kevesebbet kapunk az élettől, az ember rájön, hogy csak egy-egy pillanatért érdemes élni, és ha módunkban áll megismételni ezeket a pillanatokat, akkor az élet csodálatos lesz, és lesz neki értelme.

114-115. oldal

>!
Goofry P

… nem a világgal van baj, hanem az emberekkel.

189. oldal

>!
Chöpp 

De muszáj volt mindig oda kilyukadnom, hogy a dolgok megváltoztak, és a dolgok mindig megváltoznak, nem lehet őket megállítani, és az embernek muszáj továbbmennie, mindig csak tovább.

142. oldal

Kapcsolódó szócikkek: változás
4 hozzászólás
>!
lzoltán P

Gondolom, az utazás egyetlen valódi célja az, hogy rájöjjünk, milyen egyformák az emberek. Ezt azért mondom el maguknak, hogy ne pazarolják el fölöslegesen a pénzüket utazásra.

130-131. oldal (Európa, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: utazás
>!
Zoltán P

Van valami nagyon lehangoló abban, amikor egy téli szombaton délután öt óra lesz,…

101. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Én akartam megcsinálni, de ha az ember kutyát tart, minek ugasson saját maga.

114. oldal (Európa)


Hasonló könyvek címkék alapján

Tibor Fischer: A béka segge alatt
Aldous Huxley: Pont – ellenpont
Aldous Huxley: A végzet bábjátéka
David Lodge: Helycserés támadás
William Somerset Maugham: Sör és perec
Aldous Huxley: Pont és ellenpont
George Orwell: Tragédia Burmában
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Robert Nye: Faust