A ​populista demokrácia természete 4 csillagozás

Antal populizmus-elemzése több szempontból is páratlanul érdekesnek bizonyult számomra. Ezek a szempontok pediglen:

1.) Kiváló összefoglalója a populizmussal kapcsolatos nemzetközi szakirodalmaknak, melyek ahhoz képest, hogy egyesek szerint a populizmus csak egy „politikai propaganda műszó”, számosak (helyesebben: számtalanabbak), mint égen a csillag.

2.) Egész populizmus-elemzését egy nagyon masszív alapra építi azzal, hogy mindenek előtt hosszasan taglalja a populizmus sikerének okait: azt, hogy a (neo)liberális világrend a globális kapitalizmussal karöltve milyen (valós) hibákat követett el. Példának okáért megkísérelte „depolitizálni” a gazdaságot éppúgy, mint a kormányzást, aminek keretében a döntési szituációk egy szűk, technokrata elit kezébe kerültek. Ezzel viszont elérte, hogy az átlagpolgár joggal érezte úgy, véleménye már nem számít, hisz a feje fölött döntenek az őt érintő kérdésekről mindenféle jogászok, közgazdászok, politológusok arra hivatkozva, hogy csak nekik áll rendelkezésükre a döntéshozatalhoz szükséges szakmai tudás. (Szögezzük le: az átlagpolgár elégedetlensége jogos – az más kérdés, hogy a populizmus ezt az elégedetlenséget milyen célra használja fel.) Emellett Antal jól ábrázolja azt is, ahogy a populizmus ezt a (neo)liberális világrendet összemossa a liberális demokráciával. A liberális demokrácia sajátossága, hogy két pillérre épül: az egyik a népszuverenitás, ami a szavazók által választott képviselők, tehát végső soron a kormányzat „végrehajtó” munkájában ragadható meg*, a másik pillér pedig az intézmények (alkotmánybíróság, sajtó, stb.) rendszere, amelyek a kormányzattól függetlenek, és ellensúlyként szolgálnak annak túlkapásai ellen. Ugyanakkor ezek az intézmények személytelenné váltak, ezért a karizmatikus populista népvezérek könnyen elhitették választóikkal, hogy azok nem védik az állampolgárt a hatalommal szemben, hanem épp ellenkezőleg: megakadályozzák a kormányzatot abban, hogy eredményes munkát végezzen. Aminek következményeit e percben is látjuk.

3.) A könyv ezen felül az egyik legprecízebb elemzést tartalmazza (mintegy esettanulmányként) a magyar jobboldali nacionalista populizmusról, amit Antal elitista populizmusnak, vagy Empire-populizmusnak nevez. Jól mutat rá, hogy ez a politikai konstrukció voltaképpen egy logikai önellentmondás: egyfelől ugyanis (mint minden populizmus) az elit és a nép szembenállásával operál, színleg a népszuverenitást helyezi előtérbe a „lélektelen” intézményekkel szemben, másfelől viszont ezzel együtt egyfajta vezérelvű demokráciát hirdet, ahol maga a vezér fogalmazza meg a nép kívánalmait, fokozatosan leépítve a valódi népszuverenitást, és e folyamat során egy újfajta elitet képez saját támogatóiból. Vagyis nem megoldja a nép-elit szembenállást, hanem csak saját magára kívánja lecserélni az elitet**. És ezt nem is igen titkolja.

4.) A legérdekesebb és legújszerűbb mindazonáltal a kötet záró negyede, amelyben Antal hitet tesz egyfajta baloldali, Multitude-populizmus mellett. Merthogy a szerző egyik alaptézise, hogy a populizmus és a demokrácia nem önmagukban összeegyeztethetetlenek, sőt: bizonyos fajta populizmus tulajdonképpen a liberális demokrácia korrekciójának is felfogható. Tehát Antal értelmezésében van egy rossz populizmus, mégpedig a jobboldali nacionalista, ami idegenellenes, elitista, ugyanakkor fájdalmasan sikeres – ám olyan belső ellentmondásokkal terhes, amit csak egy folyamatosan fenntartott mesterséges szükségállapottal tud elfedni, és ennek beláthatatlan következményei lesznek***. Ugyanakkor opcionálisan van egy jó populizmus is – a baloldalé, aki hitelesen tudná képviselni a (neo)liberális rend kritikáját, és magát az ún. „népet”, már ha meg tud újulni egyáltalán****. Ennek lehetőségét vizsgálva Antal áttekinti a létező baloldali populista mozgalmakat, valamint azt, hogy a populizmus eszközeit felhasználva hogyan tudna egyfajta „transznacionális*****” újbaloldali mozgalmat létrehozni, ami versenyre kelhetne a nacionalizmussal. Ezt az utópiát én nagy érdeklődéssel olvastam, azzal együtt, hogy a.) nem gondolom, hogy Kelet-Európában ennek nagy jövője lenne a „baloldali” szóhoz kapcsolódó negatív jelentéstartalmak miatt b.) bizonytalan vagyok a tekintetben is, hogy a populizmus mint eszköz alkalmazása etikus lehet. Ugyanis a populizmus szükségképpen egy elit-nép dichotómiában gondolkodik, aminek következtében hajlama van az egyszerűsítésre és az ellenségképzésre, ráadásul magát mint a nép hangját jelöli meg, akinek (mármint a népnek) mindig igaza van, politikai ellenfeleinek pedig sosem – következésképpen hajlok rá, hogy akárhogy is, de a populizmus mindig pluralizmus- és demokráciaellenes marad. Antal álma a populista baloldalról tehát csak annyiban elfogadható számomra, amennyiben meghaladja a populizmust – de akkor meg már nem lesz populizmus, ugye.

* Talán a népszuverenitás kifejeződéséhez sorolhatnánk a különböző civil mozgalmak ténykedését is (egyfajta „mozgalmi társadalom” keretein belül), de sajnálatos módon ezeknek Kelet-Európában nincsen nagy hagyománya, ezért a politikai elit könnyen blokkolja őket.
** Ez abban is tetten érhető, hogy minden lózung ellenére milyen zökkenőmentesen képes kiegyezni a multinacionális vállalatokkal, lásd a nagy autóipari cégek, akikről a mai napig nem lehet tudni, hogy mennyi adóval járulnak hozzá az államháztartáshoz. A NAV ugyanis titkosította az erre utaló információkat – amiből akár le is vonhatnánk a következtetést, hogy igen-igen kevéssel.
*** Vagy az, hogy a jobboldali populisták egyszer csak kipukkadnak, mint egy lufi (ez az optimista verzió), vagy az, hogy… de ebbe inkább ne is gondoljunk bele.
**** Itt jegyezném meg, hogy nem csak a baloldalnak kéne nézetem szerint megújulnia, hanem a konzervatív jobboldalnak is. Jelen állás szerint ugyanis a magyarországi konzervatívok jelentős része elfogadja, hogy egy magát konzervatívnak nevező erő populista módon politizál, feltételezem azért, mert felismerték, hogy pusztán konzervatív programmal nem lehet választást nyerni. Ugyanakkor amikor elfogadják, hogy a kormányzati propaganda a népesség jelentős részét becsapja, eltekintenek attól a lehetőségtől, hogy őket is ugyanúgy átveri – ami nézetem szerint egy vaskos nagy illúzió, aminek ürességéről akkor fognak megbizonyosodni, amikor a populista politika benyomul végül abba a térbe is, ami nekik valóban fontos.
***** A jobboldali populizmus egyik Achilles-sarka ugyanis éppen az, hogy (bár törekszik nemzetközi kapcsolatokat szőni), de eredendően nacionalista, vagyis szuverén nemzetekben gondolkodik. Következésképpen az olyan globális problémákat, mint a környezetszennyezés, a globális egyenlőtlenség vagy a migráció, egyszerűen nem képes sikeresen kezelni.

Remek könyv, sokat tanultam Attilától. A populizmus meghatározását eleve nem a szokásos patologizáló nyomvonalon alakítja, árnyaltabb ennél.