Egy ​nő Berlinben 94% 74 csillagozás

Ez kegyetlen volt.
Nem azért jár az öt csillag, mert tetszett, hanem azért, mert ez egy olyan történet, amiről egyébként nem hallunk, mert szégyen. És persze az szégyelli, akinek nem kellene, nem az, akit valóban megilletne a megvetés. Nincsenek illúzióim, ugyanez biztosan megtörténik most is és sajnos ezen az sem segít, ha minél többen elolvasnák ezt a könyvet.

Ezen könyv esetében valóban igaz az ezerszer elkoptatott közhely, hogy az élet írja a legjobb sztorikat. Nehezemre esett elhinni (bár igaz), hogy ez a könyv egy valódi napló, annyira tökéletes, kerek az egész (és mindez azzal tetézve, hogy csak egy-két a könyvben is jelölt utólagos betoldás, magyarázat van benne, a szöveg 99%-át a háború során jegyezte le Anonyma. Hihetetlen, hogy később nem lett író belőle.*).
Anonyma hihetetlen plaszticitással volt képes megragadni a lényeget, megjeleníteni az alakokat (egy-két jelenet szinte „lelép” elénk a lapokról), és írni úgy, hogy annak ellenére, ami vele történt, nincs benne különösebb gyűlölet, vagy önsajnálat. Egyébként nem csak én, de Anthony Beevor is a legtökéletesebb II. vh-s naplónak tartja ezt a művet. Különben egyet tudok érteni azzal az utószóban is olvasható megjegyzéssel, hogy e nélkül a könyv nélkül, sokkal kevésbé érthető meg a II. világháború (civilekre gyakorolt hatása). Ez a női oldal és szemszög nekem eddig kimaradt.

*Azóta természetesen kiderült, hogy ki is volt az írónő. Aki szeretné tudni, járjon utána. :P

A 2019-es polihisztorképző kihívás első témája a háború és béke volt, ehhez választottam a régóta a várólistámon lévő, ismeretlen női szerző által lejegyzett naplót.
A harmincas évei elején járó, több nyelven beszélő, szőke német nő, aki fotósként, kiadómunkatársként dolgozott a háború előtt, 1945. április 20-án kezdi rögzíteni Berlin mindennapjait, a szovjet hadsereg megjelenését, a fosztogatást, nők megerőszakolását, éhezést, általános kilátástalanságot, és több-kevesebb rendszerességgel egészen június 22-éig vezeti a naplóját. Nyomasztó és döbbenetes olvasmány, valódi kordokumentum – és szinte teljes mértékben érzelemmentes. Nincs harag, nincs gyűlölet, nincs vádaskodás, csak a szikár tények, és közben a teljes bizonytalanság mögött átsütő élni akarás és tenni akarás. A napló írója nem tudja, hogy még évek telnek el, amíg stabilizálódik a helyzet, még nem tudja, hogy ő (amit a lakóhelyéből be tudtam azonosítani, és amennyiben az maradt a lakóhelye) a város nyugati felén marad majd, mondhatni, szerencsésebb körülmények között. De megismertem és megkedveltem ezen az alig több, mint 300 oldalon, tudom, hogy a jég hátán is megélt volna.
Valamikor az 1910-es évek elején születhetett, már biztosan nem él. Remélem, látta még Berlint újra egyben. Örülnék, ha tudhatnám – így csak hiszem, hogy igen.

Vannak háborús szavak:
pince, megerőszakol, szalonna, élelmiszerjegy, lócitrom, őrnagy, Adolf, özvegy, kása, árpagyöngy, csalán, szarni, Ivánék, krumpli, vödör, halott, sor, repesz, sitt, cukor, pótkávé, fejadag, összehált vacsora, rabota, nő gyere … meg még sok.
Vannak civil szavak:
vasárnap, ünnep, szeretni, vacsora, hús, Beethoven, könyv … meg még sok.
Nem az emberen múlik, hanem a helyzeten, hogy melyiket tudja használni.

A könyv nem szépirodalom, hanem egy művelt, berlini nő naplója a második világháború végéről. Nem szerettem olvasni, mert őszinte. Egy nem őszinte naplónak persze nem volna semmi értelme, de sajnálom, hogy nem lett belőle inkább egy regény. Regényeket valahogy kényelmesebb olvasni.

Csak annak ajánlom, aki … nem tudom. Talán annak, aki bírja a nehéz olvasmányokat. Jobb kedve nem lesz tőle, az biztos.

Nem erre számítottam. Nagyon nem erre. Az első pár oldal elolvasása után elkönyveltem ezt a kötetet a megszokott háborús filmek (pl. Zongorista) légkörének és a fájdalom keveredésének egy mementójaként, de ami azután jött…
Németország elesett, jöttek az „Ivánok”. Ez a nő teljesen másképp élte meg ezt a pár hetet, mint ahogy azt egy háborút elszenvedett embertől elvárnánk. Élni akart, ezért mindent bedobott. Saját magát is. Ritkán kesergett, mert az élet sokkal előrébb való volt számára. Annyi élni akarás volt ebben az emberben, és olyan okossággal, ügyességgel vonta be az idegeneket az életükbe, hogy arra szó nincs.
Azt hittem lelkileg meg fog nyomni a könyv, de valójában rettentő nagy pozotvitást adott. Eddig mindig olyan háborús filmekkel, könyvekkel kerültem össze, amik csak a nyomorúságot, fájdalmat mutatják be. Ez a könyv viszont a maga szarkasztikus szemszögén keresztül teljesen más nézetben mutatja be. Érdemes elolvasni.
Egy nő, aki sosem adta fel! Példaértékű úgy gondolom.

Ülök a melegben, kényelemben, biztonságban – igen, főleg biztonságban! –, teli a hasam. Mit is írhatnék erről a döbbenetes könyvről……
Nem csodálom, hogy a szerző Anonyma maradt. Nem mindenki olyan bátor, mint Polcz Alaine volt. Nem csodálom, hogy az első kiadás után 50 évvel jelent meg másodszor ez a könyv. Vannak dolgok, amiket megpróbál kivetni magából a kollektív emlékezet. A közösen átélt borzalmakat is átírja a feledés meg a feledés vágya. Nem jó ez, mert kell hogy legyen, aki emlékeztet. És felnyitja a szemünket, hogy ne ítélkezzünk.
Ha te járnál ott, ahol én jártam…
És mindenekelőtt köszönet @f_andi-nak a kölcsönadásért!

Azta…
Na ez az a könyv, aminél nem tudja az ember eldönteni, hogy letegye vagy sem. 1000 és 1 érzelmet kiváltott. Még hatása alatt vagyok…
Mit ne mondjak, nem csodálom, hogy a szerző nem fedte fel a kilétét. Azon viszont csodálkozok, hogy azok akik elítélték, hogy és miként tudták volna ezt az időszakot túlélni és ép ésszel kibírni. Én csodálom, nem csak azért, mert merte kiadni a könyvet, hanem ahogyan ezt az időszakot átvészelte. Számára ez volt az egyetlen járható út.
Nőként, Berlin utcái…. számos orosz katona társaságában….

Mikor először olvastam ennek a könyvnek a fülszövegét két dolog jutott eszembe: 1. ezt mindenképpen el kell olvasnom 2. nagyon félek a tartalmától, ugyanis a nők megerőszakolása, főleg ha nagyon szemléletes van ábrázolva, rendkívül meg tud viselni lelkileg. Pár évig halogattam az elolvasását, mondjuk ebben közrejátszott, hogy sajnos a mai napig nem találtam eladó példányt (na jó, ez így nem igaz, vannak eladó példányai, csak csillagászati áron…), míg kölcsönkaptam egy ismerősömtől, de még akkor is húztam-halasztottam a kezdését. Azt kell, hogy mondjam, kár volt tartani tőle. Szerencsére (?) a német nők orosz általi erőszakolása közel sem volt annyira sokkolóan megírva, ahogy valószínűleg a valóságban történt. Helyette kaptam egy olyan erős női karaktert, akinek a szemléletmódja követendő példa is lehet – szinte minden nehézségben ő szinte kihívást lát, ami egyszerűen bámulatos. Ami még lenyűgöző volt számomra, hogy ebben a kilátástalan helyzetben, ahol kézről-kézre járhatna, felismeri az előnyöket, hogyan tudja magát biztosítani, még ha ehhez az is kell, hogy a testét szinte tárgyként kezelje. Tárgyilagos az egész írásmód, semmiféle előítélet, vagy gyűlölet nincs benne, és talán ez teszi nagyon még inkább kiemelkedővé az egész történetet. Hiszen ki tudna úgy írni egy olyan emberekről, akik sorozatos erőszaktevők, hogy nem fröcsögne belőle az indulat? Anonyma. Ő képes volt rá.

Már régen a várólistámon volt a könyv, de féltem tőle. Féltem azért, mert nem egy klasszikus regény párbeszédekkel, és féltem attól, hogy milyen szörnyűségeket találok benne. Több napot adtam magamnak arra, hogy a könyv végére érjek. Ennek ellenére le sem tudtam tenni, faltam a lapokat. Több könyvet olvastam már, amiben a 2. világháború szörnyűségeit írják le, de még mindig megráz. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve járt végig a fejemben, valamint az a gondolat, ami már akkor megfordult a fejemben, hogy ugyanez megtörténhetett a nagymamáimmal és a dédnagymamáimmal is. :(

Nem lepett meg az, amiről ebben a naplóban írnak, és az sem, hogy távolságtartó stílusban mesél a történésekről. Másképp sokkal nehezebben élte volna túl azt az időszakot (ha egyáltalán). Ha valamilyen szinten kívülről szemléljük a dolgokat akkor kevésbé hatnak tragikusnak. Kiszolgáltatva, éhezve, nőnek lenni egy lerombolt és megszállt városban maga a pokol lehetett és az egyetlen cél a túlélés volt. Erősnek kellett maradni hozzá. Szerencse kellett ahhoz is, hogy C.W. Ceram találkozzon ezzel a nővel és rá tudja beszélni, hogy kiadhassa a naplóját. Olyan háborús kordokumentum ez aminek nem szabad feledésbe merülnie.