1958, Franciaország. A vidéki kispolgári családból frissen szabadult tizenhét éves Annie először tölt el egy éjszakát egy fiúval. A fiú számára teljesen jelentéktelen esemény felforgatja a lány életét. Annie Ernaux önéletrajzi ihletésű regénye egy nyomozás története, amelynek során a szerző kíméletlen őszinteséggel igyekszik tetten érni jelenlegi énje születését, miközben az írás folyamatát és nehézségeit is pontosan dokumentálja. Emlékekből, korabeli fotókból, levelekből és dalszövegekből egy letűnt világ kel életre: Franciaország történetének az az időszaka, amikor a híreket az algériai függetlenségi háború uralta, és amikor a szüzesség elvesztése, a kamaszkor érzelmi viharai és az étkezési zavarok még egészen más megítélés alá estek, mint ma – ám e sok szempontból távoli világ felidézése saját világunk megértéséhez is hozzásegít.
Lánytörténet 113 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 2016
Enciklopédia 6
Kedvencelte 10
Most olvassa 12
Várólistára tette 132
Kívánságlistára tette 125
Kölcsönkérné 1

Kiemelt értékelések


Kényelmetlen olvasmány. Szúrós, karcos, kemény, rideg.
Középpontjában a szégyen, a megalázottság, a visszautasítás élményének átélése áll, egy ötven évvel ezelőtti vesszőfutás története, az 1958-as lány emlékei.
Számomra az érzelmi elfojtás regénye is, a szerző kíméletlenül lehasítja magáról ifjúkori énjét, kívülről szemléli, minden mozdulatát szenvtelen elemzéssel boncolja szét, és nem ad számára igazi feloldozást. Az első szerelmi csalódás romboló erejével szembesül, de soha nem engedi meg magának, hogy elgyengüljön, hogy teljesen átadja magát a fájdalom, a kétségbeesés és a vereség érzéseinek, nem véletlen, hogy ez az élmény később testi szintre süllyed és súlyos tünetekben nyilvánul meg.
Tanulságos látlelet ez a kötet az ötvenes évek francia társadalmáról is, ahol a tizenéves lányok érzelmes Victor Hugo idézetekkel felszerelkezve indulnak a szexuális szabadságba, és szinte felfogni, értelmezni sem tudják, hogy mi történik valójában velük.
A gyógyulás folyamata is megjelenik aztán a kisregény végén, egy látszólagos gyógyulásé, hiszen a trauma a szerző egész életművét végigkíséri, és idős asszonyként is önkínzó módon megküzd vele, hogy valódi feloldást, gyógyírt találjon.
Kényelmetlen olvasmány, igen, de épp ettől megrendítően őszinte és emlékezetes.


Az elmúlt hetekben úgy tűnt, komoly esélye lehet annak, hogy az idei irodalmi Nobel-díj ahhoz az Annie Ernaux-hoz kerüljön, aki – bár hazájában a legjobbak között tartják számon – szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Eddig mindössze egy zsebkönyvméretű műve jelent meg magyarul (Árulás / Egy asszony, 1997), amit azonban szerencsére néhány hete követett a Magvető Kiadó jóvoltából az eredetileg 2016-os Lánytörténet.
Ernaux-ról tudni kell, hogy bár egészen fiatal kora óta írt, viszonylag így is csak elég későn futott be és került a köztudatba Franciaországban, de már a legelső műveitől kezdve mindössze egy műfaj érdekelte: az önéletrajz.
Az írónő stílusa szikár, kemény, jól felismerhető. Bár végig tudatosan tartja a távolságot saját magától (a legnagyobb sikert aratott könyvében, az Években például úgy hivatkozik önmagára, mint „ő”), de tabuktól teljesen mentes elemzéseivel, megfigyeléseivel paradox módon mégis olyan közel jut el önmaga megismerésében, mint csak kevesen. Ezzel egyébként szinte ugyanazt az írói fogást alkalmazza, mint minden idők egyik legjobb önéletrajzát, az Egy másik életet megíró svéd írófejedelem, Per Olov Enquist.
Ernaux saját bevallása szerint mostani művének témáját mindig is meg akarta írni (jó pár alkalommal neki is kezdett, ám végül mindig kudarcot vallott), ám arra, hogy igazából formába tudja önteni az itt ábrázolt eseményeket, jó ötven évet kellett várni. A Lánytörténet lapjain a hetvennégy éves Annie próbálja megérteni a tizennyolc évest, és rekonstruálni a vele történteket, amely döntő hatást gyakorolt egész későbbi életére. Ez a döntő hatást gyakorló esemény pedig szüzességének elvesztése volt.
A szerző érezhetően nem elégszik meg a könnyű megoldásokkal, szinte mániákus pontossággal próbálja életre kelteni ezt a naiv, de sokszor gőgös fiatal lányt, aki természetesen nem lehet azonos a mostani énjével. Ám őszintén bevallja azt is, hogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, nemcsak re-, de dekonstruálnia is kell ezt a mára már kissé idegenné váló személyt, hogy csak az igazán lényeges személyiségjegyek és történések kerüljenek elénk.
1958-ban a szűz, szigorú katolikus nevelést kapó tinédzser lány egy nyári táborban kap gyermekfelügyelői állást, így életében először kikerül szigorú szülei felügyelete alól. Ebben a korban még alig-alig létezett szexuális felvilágosítás, így nem is csoda, hogy a fiatal Annie szinte semmivel sincs tisztában, de azt mégis tudja, hogy itt lehet az esély az első szerelemre és az ezzel együtt járó első szexuális együttlétre is. Még szerencse, hogy van itt egy jóképű, huszonéves tanár is, akibe első látásra beleszeret…
Innen persze indulhatna egy habos-babos leánytörténet naplementékkel és lágy csókokkal a csillagos ég alatt, de ez nem egy romantikus regény, hanem a nyers valóság. A fiatal lány pár meggondolatlan cselekedetével rövidesen egy olyan ördögi, negatív spirálba kerül, aminek a végén megkapja az „enyhén szólva is kurva” jelzőt a társaitól.
Annie Ernaux közel azonos szintet hoz ebben a művében, mint Enquist a legendás életrajzával. A francia szerző sem próbál meg semmit szépíteni, másítani vagy magát szebb színben feltüntetni, és miközben zajlanak előttünk a húsba vágó események ezen az alig 140 oldalon, nemcsak egy tizennyolc éves fiatal lány személyisége épül fel részletről részletre az idős, mindent látó (és majdnem mindent értő) szerző szemszögéből, hanem elénk tárul az ’50-es évek vége Franciaországának minden főbb eseménye, legyen az a lassú társadalmi változás, ami majd elvezet a ’68-as paradigmaváltásig vagy az algériai harcok, amelyek a gyarmatbirodalom összeomlásáig. Illetve számtalan kérdést kapunk azzal kapcsolatban, hogy az egész társadalom vagy egy kisebb közösség mennyire is tudja befolyásolni egy személyiség kialakulását, és az adott személy viselkedését, cselekedeteit.
Annie Ernaux ez alapján a műve alapján tényleg az egyik legjobb ma élő francia szerző, így bízom benne, hogy ezt a vékonyka kötetet követik még továbbiak is. Megérdemelné(n)k!


Mindenkinek vannak olyan események az életében, amiket legszívesebben örökre kitörölne, meg nem történné tenne, de hiába űzi is azokat a tudata legmélyére, időről időre visszatérnek. Annie esetében ezek egy 1958-as nyári éjszaka eseményei, amelyek fenekestül felforgatták az akkor 18 éves lány korábbi életét, a testéhez való viszonyát, álmait és vágyait. Hiába próbálta meg egész életében még önmaga elől is eltitkolni ezeket a hatvan évvel korábbi eseményeket, mégsem tudott szabadulni a nyomasztó emlékektől és az ezt körülvevő szégyentől. Annie Ernaux úgy dönt tehát, hogy kiírja magából ezt a történetet, hogy feloldozást nyerjen végre az egész életét végigkísérő szégyen és megalázottság érzése alól. Nincs könnyű helyzetben, hiszen az emlékek az évek során részben feledésbe merültek, részben az emlékezet jótékonyan eufemizálta, vagy éppen felnagyította bizonyos részleteit. Az írónő mégis megpróbálkozik azzal, hogy elénk tárja a „valóságot”, melynek során megismerhetjük az 50-es évek konzervatívabbak gondolkodásmódját, melyet csak tíz év választott el a szexuális forradalom időszakától. Bár ez a tíz év a világ körforgása szempontjából csak egy pillanat, azonban Annie számára ez élete egyik meghatározó momentuma. A konzervatív szellemben nevelkedett lány ezen az ’58-as nyáron végre kiszabadul otthonról, naivan és ösztönösen kezd el rajongani egy fiúért, de inkább magáért a szerelem érzéséért és feltett szándéka, hogy végre elveszítse a szüzességét. Szabadosabb viselkedésével arra törekszik, hogy ő is a csoporthoz tartozó legyen, azonban a társaság éppen emiatt bélyegzi meg őt. A megalázottság és a sehová sem tartozás érzése miatti szégyen végigkíséri az ezt követő éveit, amely nemcsak lelki, hanem testi tüneteket is okoz. Ez a kirekesztettség a főiskolai éveiben is vele marad, ahol az alsóbb társadalmi osztályból való származása miatt érez folyamatos szégyent és bűntudatot. A tanulmányai során ismerkedik meg Simone de Beauvoir műveivel, amelyek úgy érzi, hogy részlegesen feloldozzák őt a permanens bűntudat alól és arra ösztökélik, hogy ő is írni kezdjen, amelyben végül megtalálja a hivatását. Az írónő maga is bizonytalan, hogy feldolgozható-e egyáltalán egy ennyi ideig elfojtott trauma, mindenesetre ebben a rövid regényben erre tesz kísérletet, mielőtt az élete végéhez érne. Végtelenül őszinte és éppen ezért meglehetősen nehéz olvasmány ez az alig több, mint 100 oldalas kötet. Az írónő rengeteg korabeli zenei és irodalmi utalással tarkítva tesz apróbb kitérőket, pihenőket ebben a fájdalmas önelemzésben. A sokszor csapongó és nehezebben követhető történetmesélés ellenére nagyon szerethető, őszinte írás.


Ígéretesen indult, remek gondolatokkal, izgi cselekménnyel, aztán ez hamar átváltott egy kevéssé érdekfeszítő visszaemlékezésbe. Valahogy rettentően zavart, ahogy érzékeltem, mennyire nehezen önti szavakba azt, ami 58 nyarán történt vele, arra gondoltam, ami nem megy, azt nem muszáj erőltetni – azt szeretem, ha valaki bevállalós és durr bele bumm hévvel vet papírra dolgokat, kicsit értetlenkedem, ha felfedezek vmiféle óvatoskodást.


Mindenki életében elég fontos
mérföldkő a szüzesség elvesztése. Van aki vár, van aki túl akar csak esni rajta, és sajnos sokan akaratukon kívül kénytelenek megválni tőle.
Az azonban vitathatatlan, hogy tudva vagy tudat alatt ez az esemény az egész további életre kihatással van.
Annie Ernaux önéletrajzi ihletésű regénye ötven év távlatából eleveníti fel a nagy napot, annak előzményeit és leginkább a következményeit.
Az önbizalomhiányos lány, aki anyja elnyomó, túlféltő szeretete alól 19 évesen szabadul először, hamar olyan érzéseket vél felfedezni magában, amik a nyári tábor vezetőjének karjaiba sodorják. Leginkább passzív, kihasznált résztvevője az aktusnak, ám ő ezt tévesen természetesnek és mély szerelemnek véli.
“(…) nem emlékszem, hogy bármit is érzett vagy főleg gondolt volna. A lány az ágyon egyszerűen asszisztált ahhoz, ami történik vele (…)”
Függője lesz a férfi utáni vágyakozásának, akinek menyasszonya van és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy Annievel mi történik. A lánynak nem csupán az érdektelenséggel, hanem a többi társuk ítéletével is számolnia kell, ami bizony cseppet sem együttérző.
Idősebb korában kezdi analizálni addigi életét és saját magához való viszonyát, mindezt az ominózus eseménnyel kezdve, aminek hosszútávú hatásaival nagyon nehéz volt szembesülnie.
Komoly önértékelési problémák, evészavar, menstruációs problémák, és még hosszasan sorolhatnám a
gondokat, amiket az elfolytott érzéseivel okozott magának.
Nem mellékesek a hosszú-hosszú elvesztegetett évek, amiket egy olyan ideálnak való megfelelésre pazarolt, aminek semmi köze nem volt az igazi vágyaihoz, és olyan útra vitték ami soha nem lett volna az övé.
Az írásban találta meg önmagát, s azt hiszem ennek a könyvnek az alkotási folyamata igazi terápia volt neki, amiben talán megtalálta a feloldozást az utólag hibának vèlt döntéseiért.
“(…) nem az a fontos, ami történik, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami történik.”
Önmagunk megismerése egy életen át tartó tanulás, hiszen minden életszakaszban újabb kihívásokkal találkozunk, amik vagy megtörnek bennünket, vagy megerősítenek.
Szerettem ez a történetet, rengeteg fontos gondolatot jegyeztem fel magamnak belőle.
Amiben biztos vagyok, hogy a kamasz lányomnak a kezébe fogom adni, amikor eljön az ideje!


Nyilvánvalóan nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Annie Ernaux munkásságára a 2022-ben elnyert irodalmi Nobel-díj miatt figyeltem fel, ez a kötet pedig úgy szólított meg, hogy valójában nem tudtam mire vállalkozom az olvasásával. A könyv egy fájdalmas, mély sebeket feltépő memoár, egy önéletrajzi ihletésű történet, ahol érzi az olvasó, hogy Ernaux beledöfi a tőrt néhányszor a szívébe, és még kicsit meg is forgatja a visszaemlékezéssel, az emlékek papírra vetésével.
Az alig 19 éves Annie “kiszabadul” a szigorú családi kötelékből egy nyáron, felügyelőként dolgozik egy táborban, s igyekszik megtapasztalni mindent, ami eddig tabunak számított szigorú neveltetése miatt (is). Nincsenek korlátok, s úgy alakul, hogy életében először kerül szexuális kapcsolatba egy fiúval, azonban nem a lányregények romantikus módján, hanem amolyan rideg valóság szerűen. Míg Annie beleszeret a fiúba, s felruházza őt nemes tulajdonságokkal, addig a fiú keresztülnéz rajta, és Annie “könnyen kaphatósága” egyből címkét ragaszt rá a társaság körében is. A csalódás, a visszautasítás, a kirekesztés, a megbélyegzés mind-mind egy olyan útra taszítja a lányt, ami mentális betegséggel, testi tünetekkel, elmaradó menstruációval terhelt, és annyira nehéz, hogy 50 év távlatából írja meg Ernaux a visszaemlékezését, ekkor is egyértelműen terápiás jelleggel, és annyira kényelmetlen és fájdalmas olvasni, mert süt a lapokból a trauma feldolgozatlansága. Külön egyediséget ad a kötetnek az, hogy az akkori társadalmi normákat már mai fejjel/szemmel mondja el, hasonlítja össze, és láthatjuk, érezhetjük, mi változott, és mi az, ami a mai napig ugyanolyan – ha más köntösben is. Elemi erővel vágott egyébként engem pofon ez a könyv, alig tudtam letenni… – egyszer letettem közben. Vértezze fel magát, aki olvasni szándékozza, engem rendkívüli módon megviselt, Ernaux az én szívemben és gyomromban is megforgatta kicsit a pennáját. Rendkívül érzékletes. Empátiára tanít.


Lenyűgöző memoár-regény, Annie Ernaux a lehető legkegyetlenebb eseményeket és érzéseket is (megaláztatás, csalódások, szégyen stb.) remek stílusban írja le.
Az írónő nem fest hízelgő képet fiatalkori önmagáról, – bár viszonya az “1958-as lányhoz” olykor sokkal megengedőbb, elnézőbb is tud lenni – ezért néha rendkívül megterhelő olvasmány a könyv, nem ad feloldozást egykori énjének. Feldolgozatlan traumákról, sebekről, megaláztatásokról és kihasználtságról persze ritkán kellemes olvasni, de Ernaux karcos, mégis egyben gyönyörű stílusa miatt nekem megérte belevetnem magam egy tapasztalatlan, naiv és néha igencsak ostoba 18 éves lány történetébe.
https://elteonlinenew.elte.hu/kultura/2022/12/09/mult-e…


Az írónő saját érzéseit és stabilitását nem kímélve részletesen ír arról a nyári táboros élményéről,amikor elvesztette a szüzességét, és nem csak az oda vezető folyamatokat tárja fel, hanem az utána,ebből következő eseményeket is.
Ernaux írása azért is felkavaró mert bár néhol (jogos) mentségeket hoz fel saját viselkedésének magyarázására, azonban igyekszik nagyon elhatárolódni az 1958-as lánytól, szégyelli és megveti is őt.
A mű számomra legelgondolkodtatóbb aspektusa a nők felé irányuló társadalmi elvárások, amely jelentősen korlátozza döntési szabadságukat is akár. Bár 1958 óta sok minden változott, azonban átültetve egy napjainkban játszódó fiktív táborra az eseményeket, sajnos nem számítanék kirívóan más reakciókra, inkább megbélyegzésre.


Annie Ernaux a kortárs francia irodalom egyik legismertebb alakja és őszintén sajnálom, hogy írásai Magyarországon nem annyira ismertek. Kezdettől fogva az önéletrajzi írások érdekelték, saját életútjából inspirálódott. A Lánytörténet c. memoárja végre magyar fordítást is kapott és a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg idén ősszel.
„Lánytörténet” – már a cím is egészen furcsa. Nem csupán egy kamaszkori visszaemlékezésről van szó, a hajadon éveit veti papírra az írónő, amikor Annie Ernaux még csak a férjezetlen Annie Duchesne volt. 1958 nyaráig repít minket vissza a könyv, ahol a fiatal, önmagát kereső leány táborokba járt, identitását kutatta és ismerkedett az új lehetőségekkel, az új élettel, melyet a szabadság kínál.
Bővebben itt a blogomon írtam erről a könyvről:
https://konyvozonblog.wordpress.com/2020/11/14/annie-er…
Népszerű idézetek




Miként vagyunk jelen mások életében, emlékezetében, viselkedésében, sőt tetteiben? Hallatlanul aránytalan, milyen komoly befolyással volt az életemre az a két éjszaka, amit ezzel a férfival töltöttem, miközben én semmilyen nyomot nem hagytam az ő életében.
Nem irigylem, én írok.
90. oldal




Azt hiszem egyedül én emlékszem és ennek borzasztóan örülök. Mintha valamilyen felsőbb hatalom birtokában volnék. …A szégyen nagy emlékezete minden más emlékezetnél aprólékosabb, engesztelhetetlenebb. Ez az emlékezet végső soron a szégyennel együtt járó különleges adomány.
14. oldal




Nem vagyok kultúrlény, én csak az életet, az időt szeretném megragadni, megérteni és élvezni. Vajon ez ennek az elbeszélésnek a legnagyobb igazsága?
141. oldal




Már most elhalványul az emléke annak, amit megírtam. Nem tudom, mi ez a szöveg. Szertefoszlott a cél is, amelyre a könyv írása közben törekedtem. A papírjaim között rábukkantam egy szándéknyilatkozat-szerűségre:
Feltárni a szakadékot, amely az események döbbenetes valóságát, vagyis azt, ahogy egy adott pillanatban megtörténnek, elválasztja attól a különös valószerűtlenségtől, ahogy évekkel később tűnnek elénk.
147. oldal




„Őrület, hogy a filozófia mennyire észre tudja téríteni az embert. Miután végiggondoltam, elismételtem és leírtam, hogy a másikat nem tekinthetjük eszköznek, csak célnak, hogy gondolkodó lények vagyunk, következésképpen az öntudatlan viselkedés és a fatalizmus lealacsonyító, elment a kedvem a flörtöléstől.”
Megdöbbentett ez az éleslátás: Descartes, Kant és a kategorikus imperatívusz, az egész filozófiatörténet elítéli az s-i lány viselkedését.
95. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- J. M. G. Le Clézio: Az éhség ünnepei 72% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Fülemüle 95% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 95% ·
Összehasonlítás - Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa 94% ·
Összehasonlítás - Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja 95% ·
Összehasonlítás - Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései 93% ·
Összehasonlítás - Martha Hall Kelly: Orgonalányok 93% ·
Összehasonlítás - Cheryl Strayed: Vadon 92% ·
Összehasonlítás - Alka Joshi: A hennaművész 92% ·
Összehasonlítás - Kate Quinn: Alice hálózata 91% ·
Összehasonlítás