Lánytörténet 84% 182 csillagozás

Kényelmetlen olvasmány. Szúrós, karcos, kemény, rideg.
Középpontjában a szégyen, a megalázottság, a visszautasítás élményének átélése áll, egy ötven évvel ezelőtti vesszőfutás története, az 1958-as lány emlékei.
Számomra az érzelmi elfojtás regénye is, a szerző kíméletlenül lehasítja magáról ifjúkori énjét, kívülről szemléli, minden mozdulatát szenvtelen elemzéssel boncolja szét, és nem ad számára igazi feloldozást. Az első szerelmi csalódás romboló erejével szembesül, de soha nem engedi meg magának, hogy elgyengüljön, hogy teljesen átadja magát a fájdalom, a kétségbeesés és a vereség érzéseinek, nem véletlen, hogy ez az élmény később testi szintre süllyed és súlyos tünetekben nyilvánul meg.
Tanulságos látlelet ez a kötet az ötvenes évek francia társadalmáról is, ahol a tizenéves lányok érzelmes Victor Hugo idézetekkel felszerelkezve indulnak a szexuális szabadságba, és szinte felfogni, értelmezni sem tudják, hogy mi történik valójában velük.
A gyógyulás folyamata is megjelenik aztán a kisregény végén, egy látszólagos gyógyulásé, hiszen a trauma a szerző egész életművét végigkíséri, és idős asszonyként is önkínzó módon megküzd vele, hogy valódi feloldást, gyógyírt találjon.
Kényelmetlen olvasmány, igen, de épp ettől megrendítően őszinte és emlékezetes.

Az elmúlt hetekben úgy tűnt, komoly esélye lehet annak, hogy az idei irodalmi Nobel-díj ahhoz az Annie Ernaux-hoz kerüljön, aki – bár hazájában a legjobbak között tartják számon – szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Eddig mindössze egy zsebkönyvméretű műve jelent meg magyarul (Árulás / Egy asszony, 1997), amit azonban szerencsére néhány hete követett a Magvető Kiadó jóvoltából az eredetileg 2016-os Lánytörténet.

Ernaux-ról tudni kell, hogy bár egészen fiatal kora óta írt, viszonylag így is csak elég későn futott be és került a köztudatba Franciaországban, de már a legelső műveitől kezdve mindössze egy műfaj érdekelte: az önéletrajz.

Az írónő stílusa szikár, kemény, jól felismerhető. Bár végig tudatosan tartja a távolságot saját magától (a legnagyobb sikert aratott könyvében, az Években például úgy hivatkozik önmagára, mint „ő”), de tabuktól teljesen mentes elemzéseivel, megfigyeléseivel paradox módon mégis olyan közel jut el önmaga megismerésében, mint csak kevesen. Ezzel egyébként szinte ugyanazt az írói fogást alkalmazza, mint minden idők egyik legjobb önéletrajzát, az Egy másik életet megíró svéd írófejedelem, Per Olov Enquist.

Ernaux saját bevallása szerint mostani művének témáját mindig is meg akarta írni (jó pár alkalommal neki is kezdett, ám végül mindig kudarcot vallott), ám arra, hogy igazából formába tudja önteni az itt ábrázolt eseményeket, jó ötven évet kellett várni. A Lánytörténet lapjain a hetvennégy éves Annie próbálja megérteni a tizennyolc évest, és rekonstruálni a vele történteket, amely döntő hatást gyakorolt egész későbbi életére. Ez a döntő hatást gyakorló esemény pedig szüzességének elvesztése volt.

A szerző érezhetően nem elégszik meg a könnyű megoldásokkal, szinte mániákus pontossággal próbálja életre kelteni ezt a naiv, de sokszor gőgös fiatal lányt, aki természetesen nem lehet azonos a mostani énjével. Ám őszintén bevallja azt is, hogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, nemcsak re-, de dekonstruálnia is kell ezt a mára már kissé idegenné váló személyt, hogy csak az igazán lényeges személyiségjegyek és történések kerüljenek elénk.

1958-ban a szűz, szigorú katolikus nevelést kapó tinédzser lány egy nyári táborban kap gyermekfelügyelői állást, így életében először kikerül szigorú szülei felügyelete alól. Ebben a korban még alig-alig létezett szexuális felvilágosítás, így nem is csoda, hogy a fiatal Annie szinte semmivel sincs tisztában, de azt mégis tudja, hogy itt lehet az esély az első szerelemre és az ezzel együtt járó első szexuális együttlétre is. Még szerencse, hogy van itt egy jóképű, huszonéves tanár is, akibe első látásra beleszeret…

Innen persze indulhatna egy habos-babos leánytörténet naplementékkel és lágy csókokkal a csillagos ég alatt, de ez nem egy romantikus regény, hanem a nyers valóság. A fiatal lány pár meggondolatlan cselekedetével rövidesen egy olyan ördögi, negatív spirálba kerül, aminek a végén megkapja az „enyhén szólva is kurva” jelzőt a társaitól.

Annie Ernaux közel azonos szintet hoz ebben a művében, mint Enquist a legendás életrajzával. A francia szerző sem próbál meg semmit szépíteni, másítani vagy magát szebb színben feltüntetni, és miközben zajlanak előttünk a húsba vágó események ezen az alig 140 oldalon, nemcsak egy tizennyolc éves fiatal lány személyisége épül fel részletről részletre az idős, mindent látó (és majdnem mindent értő) szerző szemszögéből, hanem elénk tárul az ’50-es évek vége Franciaországának minden főbb eseménye, legyen az a lassú társadalmi változás, ami majd elvezet a ’68-as paradigmaváltásig vagy az algériai harcok, amelyek a gyarmatbirodalom összeomlásáig. Illetve számtalan kérdést kapunk azzal kapcsolatban, hogy az egész társadalom vagy egy kisebb közösség mennyire is tudja befolyásolni egy személyiség kialakulását, és az adott személy viselkedését, cselekedeteit.

Annie Ernaux ez alapján a műve alapján tényleg az egyik legjobb ma élő francia szerző, így bízom benne, hogy ezt a vékonyka kötetet követik még továbbiak is. Megérdemelné(n)k!

Megszenvedtem én ezzel a fajsúlyos történettel. Talán annyira nem, mint Annie Ernaux, de szenvedtem. Amilyen vékonyka, annyira nehéz olvasmány volt a számomra. Igen nehezen tudom sajnos elviselni, és a legkevésbé tolerálni a megszégyenítést, csúfolást, bántalmazást, kirekesztést. És ebben bizony volt jócskán mindegyikből.
Egy csodálatos lányka, aki elhiszi a környezetének, hogy csúnya, könnyűvérű, szánalomra méltó és szerethetetlen. Nagyon megviselt. H viselkedése szintúgy, akit szegény kis Annie D. a vágyott partnernek, vágyai tárgyának és szerelme netovábbjának gondolt.
Megdöbbentő, hogy intelligens, művelt, kedves lányokat is önsorsrontó helyzetekbe sodor az önbizalomhiány és a kortárs csoport véleménye. Nagyon szomorú, de inkább úgy mondom: átkozott ez a tendencia!

Előzetesen egy fiatal lány traumájára számítottam csak. Egy szerencsétlen, talán még kifejezetten rosszul is sikerült szexuális tapasztalat, aztán abortusz. Nem tudom, honnan vettem, de nem egészen ezt kaptam. Bár a nagy lendület ténylegesen a traumafeldolgozást tartja felszínen, az ártatlanság elvesztése általánosabban és elvontabban érvényes, és belesimul a beavatódás- vagy felnövéstörténetek közé. Eltávolodik a fiútól, és bevonódnak más összetevők is, például a barátnők a vizsgálatba. A gyermekség elveszítése ezekben a művekben leginkább az élettől kapott első pofonként jelenik meg, és egyáltalán nem válik egy csapásra felnőtt a főhősből.
A változatosságot az hozta, hogy az író láthatóan pszichológusmentesen, saját erőből nézett szembe a múlttal. Józan ésszel, és inkább a filozófiai ismereteire támaszkodva tette mérlegre magát. Ez neki nem feltétlenül jó, de szövegileg érdekes. A 79. oldalon volt is néhány mondat, amit hiába próbáltam megérteni, nem adták magukat. Ez a környék egyébként fordulatot hoz a könyvben: újabb tétet tesz meg a szerző. Eddigre megteremtődött a fiatal lány önálló entitásként. Innentől hangsúlyosabb a felnőtt lény és a közte lévő viszony megtalálása, és a vitathatatlanul összetartozó két lénynek az összesimítása. Magyarán míg a szöveg eleinte inkább értelmez és magyaráz, azaz próbálkozik az adott kornak és az abban élőnek a megértésével, innentől inkább az a kérdése, hogy mit kezdünk saját múltunkkal. Érdekes összevetni a bevezetést és a lezárást, pontosabban lezárásokat. Míg a felvezetés nagy határozottsággal a csacska szerelmes képét festi meg, a végén nincs írói bizonyosság. Erre mindjárt visszatérek, de előbb a szembenézésről, ami nem könnyű, mert ugyan a lányka hiába nem háborús bűnös, távoli utó-énje szemében ugyanúgy ítélet tárgyává válik.
Meglepődve olvastam, milyen kemény ezzel az ifjúval. Noha egy szenvedőről beszélünk, aki szerencsétlen módon tévelyeg, megbetegszik, mégsem érzem a kegyelmet, és a benne lévő gőg láthatóan felettébb idegesíti a jelenből visszatekintőt. Gyanítom, ez a gőg még mindig a személyiségének egyik erős ismertetőjegye.
Ez a lánytörténet tipikus fiatalságtörténetté válik, és így az enyém is. Mert miért is ne érezném egyszerre a nosztalgikus és irigy csodálatot fiatalabb énem irányában, miközben azt is kijelentem róla viszolyogva, hogy micsoda furkó tudott lenni. Miképpen volt az a fiatalember megalázott és megalázó, és milyen csodálatos lehetőségek kapujában állt, időnként nem is sejtve létüket, máskor viszont fenékig merülve beléjük.
Annie Ernaux keményen tartja magát, és a történetet megnyugtatóan kerekíti le. Többszörösen is. Abbahagyhatná ott, hogy a teste helyreállt és írni kezdett. Vagy hogy fizikailag is képes lett férfival kapcsolatot létesíteni. Hogy a tévelygő megtalálta a saját útját. Mintegy szükséges és szerencsésen lezárható rossz időszakként címkéződik ezáltal az az egy-két év. De azért sejtjük, nem ilyen egyszerű és kézenfekvő ez az egész, ha ilyen sokat kellett várni a szembenézésre, és ha ez még ennyi idő után is ilyen felkavaró módon zajlott le. És erre jön az írói lezárás, a szándéknyilatkozat-szerűség, melyben az előzetesen megfogalmazott cél bizonytalanul biggyesztődik a végére, mintegy megkérdőjelezve mindent. A célt, a kivitelezést, a megnyugtató elrendezettséget.
Kísérőzene: Incubus – Familiar Faces off

Mindenkinek vannak olyan események az életében, amiket legszívesebben örökre kitörölne, meg nem történné tenne, de hiába űzi is azokat a tudata legmélyére, időről időre visszatérnek.

Annie esetében ezek egy 1958-as nyári éjszaka eseményei, amelyek fenekestül felforgatták az akkor 18 éves lány korábbi életét, a testéhez való viszonyát, álmait és vágyait. Hiába próbálta meg egész életében még önmaga elől is eltitkolni ezeket a hatvan évvel korábbi eseményeket, mégsem tudott szabadulni a nyomasztó emlékektől és az ezt körülvevő szégyentől.

Annie Ernaux úgy dönt tehát, hogy kiírja magából ezt a történetet, hogy feloldozást nyerjen végre az egész életét végigkísérő szégyen és megalázottság érzése alól. Nincs könnyű helyzetben, hiszen az emlékek az évek során részben feledésbe merültek, részben az emlékezet jótékonyan eufemizálta, vagy éppen felnagyította bizonyos részleteit.

Az írónő mégis megpróbálkozik azzal, hogy elénk tárja a „valóságot”, melynek során megismerhetjük az 50-es évek konzervatívabbak gondolkodásmódját, melyet csak tíz év választott el a szexuális forradalom időszakától. Bár ez a tíz év a világ körforgása szempontjából csak egy pillanat, azonban Annie számára ez élete egyik meghatározó momentuma.

A konzervatív szellemben nevelkedett lány ezen az ’58-as nyáron végre kiszabadul otthonról, naivan és ösztönösen kezd el rajongani egy fiúért, de inkább magáért a szerelem érzéséért és feltett szándéka, hogy végre elveszítse a szüzességét. Szabadosabb viselkedésével arra törekszik, hogy ő is a csoporthoz tartozó legyen, azonban a társaság éppen emiatt bélyegzi meg őt. A megalázottság és a sehová sem tartozás érzése miatti szégyen végigkíséri az ezt követő éveit, amely nemcsak lelki, hanem testi tüneteket is okoz. Ez a kirekesztettség a főiskolai éveiben is vele marad, ahol az alsóbb társadalmi osztályból való származása miatt érez folyamatos szégyent és bűntudatot.

A tanulmányai során ismerkedik meg Simone de Beauvoir műveivel, amelyek úgy érzi, hogy részlegesen feloldozzák őt a permanens bűntudat alól és arra ösztökélik, hogy ő is írni kezdjen, amelyben végül megtalálja a hivatását.

Az írónő maga is bizonytalan, hogy feldolgozható-e egyáltalán egy ennyi ideig elfojtott trauma, mindenesetre ebben a rövid regényben erre tesz kísérletet, mielőtt az élete végéhez érne.

Végtelenül őszinte és éppen ezért meglehetősen nehéz olvasmány ez az alig több, mint 100 oldalas kötet. Az írónő rengeteg korabeli zenei és irodalmi utalással tarkítva tesz apróbb kitérőket, pihenőket ebben a fájdalmas önelemzésben. A sokszor csapongó és nehezebben követhető történetmesélés ellenére nagyon szerethető, hiteles írás.

„Ez az 1958-as lány, aki képes ötven év távlatából felbukkanni és belső összeomlást előidézni, rejtve, megingathatatlanul jelen van hát bennem. Ha a szótár definíciója szerint valóságos az, ami cselekszik és hatásokat vált ki, akkor ez a lány nem azonos velem, de valóságos bennem. Egyfajta valóságos jelenlét.”

Mostanra egyértelműen kijelenthetem, hogy szeretem Ernaux prózáját, és ennek az oka leginkább az érdeklődésének iránya. Hogy valaki képes ennyire intim témáról ennyire objektívan írni, az lenyűgöz. A Lánytörténetben egy fiatal, otthonról épp elszabadult lány szárnypróbálgatásairól és első testiséggel való tapasztalatairól olvashatunk. Az első találkozás a szexualitással itt bizony nem rózsaszín felhő, hanem a csúnya valóság. A múlt eseményeit eleveníti fel Ernaux, akinek az a vágya hogy megértse ezt a fiatalt, és megértse azt is, hogyan hatott a fiatalság botladozása egy egész életre – visszatekintve.

Itt ráadásul olyan traumáról beszélünk, ami testi tüneteket is produkál, így aztán még fájdalmasabb az egész. A szöveg kíméletlen, de nem vádol, nem sérteget – érteni akar. Ez számomra rendkívüli volt, hogy a szexuális kapcsolat másik felét, a fiút nem érte kritika, sőt, a szöveg elgondolkodik azon is, hogy egy-egy esemény mennyire más jelentőséggel jelenik meg az eseményt átélők között. Ami nekem fáj, ami engem meghatároz, az másnak csak múló emlék.

A szöveg maga is küszködik, érződik a trauma mélysége, fájdalma. Az idős Ernaux érteni és rekonstruálni kíván. A múlt korát aztán annyira színesen írja le, hogy tele lesz történelmi utalással, hírekkel, aktuális olvasmányokkal, filmekkel. Mindezek közelebb hozzák a múltat hozzánk. De értelmezi is ezeket a jövő szempontjából. Szerintem ismeretterjesztő könyvként is érdekes volt olvasni, egy 60-as években lévő francia fiatal szemüvegét vehettük itt fel 140 oldalon keresztül.

Ernaux elemez, kíméletlen, nem kegyelmez és elénk tárja az intim történéseket. Ha érdekel egy lány története, érdekel a múlt és jelen kapcsolata, mindenképp ajánlom a könyvet!

Ígéretesen indult, remek gondolatokkal, izgi cselekménnyel, aztán ez hamar átváltott egy kevéssé érdekfeszítő visszaemlékezésbe. Valahogy rettentően zavart, ahogy érzékeltem, mennyire nehezen önti szavakba azt, ami 58 nyarán történt vele, arra gondoltam, ami nem megy, azt nem muszáj erőltetni – azt szeretem, ha valaki bevállalós és durr bele bumm hévvel vet papírra dolgokat, kicsit értetlenkedem, ha felfedezek vmiféle óvatoskodást.

Mindenki életében elég fontos
mérföldkő a szüzesség elvesztése. Van aki vár, van aki túl akar csak esni rajta, és sajnos sokan akaratukon kívül kénytelenek megválni tőle.
Az azonban vitathatatlan, hogy tudva vagy tudat alatt ez az esemény az egész további életre kihatással van.

Annie Ernaux önéletrajzi ihletésű regénye ötven év távlatából eleveníti fel a nagy napot, annak előzményeit és leginkább a következményeit.
Az önbizalomhiányos lány, aki anyja elnyomó, túlféltő szeretete alól 19 évesen szabadul először, hamar olyan érzéseket vél felfedezni magában, amik a nyári tábor vezetőjének karjaiba sodorják. Leginkább passzív, kihasznált résztvevője az aktusnak, ám ő ezt tévesen természetesnek és mély szerelemnek véli.
“(…) nem emlékszem, hogy bármit is érzett vagy főleg gondolt volna. A lány az ágyon egyszerűen asszisztált ahhoz, ami történik vele (…)”
Függője lesz a férfi utáni vágyakozásának, akinek menyasszonya van és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy Annievel mi történik. A lánynak nem csupán az érdektelenséggel, hanem a többi társuk ítéletével is számolnia kell, ami bizony cseppet sem együttérző.

Idősebb korában kezdi analizálni addigi életét és saját magához való viszonyát, mindezt az ominózus eseménnyel kezdve, aminek hosszútávú hatásaival nagyon nehéz volt szembesülnie.
Komoly önértékelési problémák, evészavar, menstruációs problémák, és még hosszasan sorolhatnám a
gondokat, amiket az elfolytott érzéseivel okozott magának.
Nem mellékesek a hosszú-hosszú elvesztegetett évek, amiket egy olyan ideálnak való megfelelésre pazarolt, aminek semmi köze nem volt az igazi vágyaihoz, és olyan útra vitték ami soha nem lett volna az övé.

Az írásban találta meg önmagát, s azt hiszem ennek a könyvnek az alkotási folyamata igazi terápia volt neki, amiben talán megtalálta a feloldozást az utólag hibának vèlt döntéseiért.
“(…) nem az a fontos, ami történik, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami történik.”

Önmagunk megismerése egy életen át tartó tanulás, hiszen minden életszakaszban újabb kihívásokkal találkozunk, amik vagy megtörnek bennünket, vagy megerősítenek.
Szerettem ez a történetet, rengeteg fontos gondolatot jegyeztem fel magamnak belőle.
Amiben biztos vagyok, hogy a kamasz lányomnak a kezébe fogom adni, amikor eljön az ideje!

Nyilvánvalóan nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Annie Ernaux munkásságára a 2022-ben elnyert irodalmi Nobel-díj miatt figyeltem fel, ez a kötet pedig úgy szólított meg, hogy valójában nem tudtam mire vállalkozom az olvasásával. A könyv egy fájdalmas, mély sebeket feltépő memoár, egy önéletrajzi ihletésű történet, ahol érzi az olvasó, hogy Ernaux beledöfi a tőrt néhányszor a szívébe, és még kicsit meg is forgatja a visszaemlékezéssel, az emlékek papírra vetésével.

Az alig 19 éves Annie “kiszabadul” a szigorú családi kötelékből egy nyáron, felügyelőként dolgozik egy táborban, s igyekszik megtapasztalni mindent, ami eddig tabunak számított szigorú neveltetése miatt (is). Nincsenek korlátok, s úgy alakul, hogy életében először kerül szexuális kapcsolatba egy fiúval, azonban nem a lányregények romantikus módján, hanem amolyan rideg valóság szerűen. Míg Annie beleszeret a fiúba, s felruházza őt nemes tulajdonságokkal, addig a fiú keresztülnéz rajta, és Annie “könnyen kaphatósága” egyből címkét ragaszt rá a társaság körében is. A csalódás, a visszautasítás, a kirekesztés, a megbélyegzés mind-mind egy olyan útra taszítja a lányt, ami mentális betegséggel, testi tünetekkel, elmaradó menstruációval terhelt, és annyira nehéz, hogy 50 év távlatából írja meg Ernaux a visszaemlékezését, ekkor is egyértelműen terápiás jelleggel, és annyira kényelmetlen és fájdalmas olvasni, mert süt a lapokból a trauma feldolgozatlansága. Külön egyediséget ad a kötetnek az, hogy az akkori társadalmi normákat már mai fejjel/szemmel mondja el, hasonlítja össze, és láthatjuk, érezhetjük, mi változott, és mi az, ami a mai napig ugyanolyan – ha más köntösben is. Elemi erővel vágott egyébként engem pofon ez a könyv, alig tudtam letenni… – egyszer letettem közben. Vértezze fel magát, aki olvasni szándékozza, engem rendkívüli módon megviselt, Ernaux az én szívemben és gyomromban is megforgatta kicsit a pennáját. Rendkívül érzékletes. Empátiára tanít.

Élveboncolás a lapokon: kíméletlenül feltárni a múltat, legyen bármekkora szégyennel is terhelt. A „lehető legkegyetlenebbül”.
Ez nem egy szép lánytörténet. Ím a való élet, és annak sem a szebbik oldala.

Egyedi hangvételű regény, egyfajta kényszeres precizitás jellemzi. Az író megosztja az olvasóval a kétségeit, filmrészletekkel, dalokkal, történelmi adalékokkal, internetes keresésekkel próbálja darabonként összeállítani a múltat, amennyire ez lehetséges. Kiszól az olvasóhoz, elemez, átgondol. Eltávolítja magától, szétszedi, újra összerakja ezt a lányt, aki ő volt.
Jól áll a regénynek ez a darabosság, ez a precíz ön- és múltelemzés. És bevallom, csodálom ezt a bátorságot, ezt a kímeletlen önleleplezést.

A szerző nem titkolja, hogy évek kellettek ahhoz, hogy megírja ezt a regényt. Nem csodálom. Sajnáltam ezt a lányt, ezt a szegény Annie-t, akinek csak halvány elképzelése volt arról, hogy milyen a való élet, és inkább cselekedett aszerint, hogy szerinte milyennek kell lennie, és aki kegyetlenül megfizetett ezért.

Gondolkodásra késztetett ez a regény. Mindenképpen olvasásra érdemes darab.

(Megj.: Pár hónapja megnéztem Az eseményt, ami meghatározó filmélmény volt a számomra.
Hasonló kíméletlen őszinteség jellemzi. Nagyon örülnék, ha magyarul is olvasható lenne…)