Évek 35 csillagozás

Annie Ernaux: Évek

Annie ​Ernaux legsikeresebb és legjelentősebb könyve a múlt évszázad második felének Franciaországát eleveníti fel, a második világháború végétől, a szerző kisgyerekkorától 2006-ig, Nicolas Sarkozy felemelkedéséig, amikor Ernaux már elvált nő és két felnőtt fiú anyja. Az Évek afféle kollektív, személytelen önéletrajz, amelyben az egyéni tapasztalatok mélyen a társadalmi tapasztalatokba ágyazódnak, s amelyet egy egész generáció magáénak érezhet. Ernaux dokumentálja a történelmi események társadalmi hatásait – a második világháborútól és az algériai háborútól szeptember 11-ig –, valamint az életstílus, az attitűdök és az ideológiák változásait a feminizmustól az egzisztencializmuson át a fogyasztás bűvöletéig és a digitális forradalomig. Az időrendben felvázolt töredékek erőteljesen idézik meg a rég eltűnt pillanatokat és az idő múlását, s az összkép egy olyan élet történetét tárja elénk, amely egyszerre bensőséges és közismert, banális és jelentőségteljes, és amelyet épp ezért akkor… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Magvető, Budapest, 2021
260 oldal · ISBN: 9789631441444 · Fordította: Lőrinszky Ildikó
>!
Magvető, Budapest, 2021
260 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631435290 · Fordította: Lőrinszky Ildikó

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Vlagyimir Putyin

Helyszínek népszerűség szerint

Kelet-Európa


Kedvencelte 11

Most olvassa 7

Várólistára tette 68

Kívánságlistára tette 52


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Annie Ernaux: Évek

A Magvető Kiadó kivételesen jól időzítette a francia irodalom egyik nagyasszonya legnagyobb kritikai és közönségsikerét arató művének – az Éveknek – a megjelenését, ugyanis heteken keresztül téma volt, hogy Annie Ernaux az idei Nobel-díj legnagyobb esélyese a fogadóirodák szerint. Igaz, erre meg az az Abdulrazak Gurnah nyerte el a rangos kitüntetést, aki egyik listán sem szerepelt, és akiről idehaza (és gyaníthatóan szerte a világon) nem hallott szinte senki. Szóval bár végül a díjat nem Ernaux nyerte, de a most megjelenő főműve (na meg a 2020-as Lánytörténet) is bizonyítja, hogy személyében egy nem mindennapi alkotót tisztelhetünk.

Az Évek egyértelműen egy emlékirat és önéletrajz, ám különlegessége abban rejlik, hogy nemcsak egyetlen személyé, hanem egy egész generációé, és (szinte) egy egész társadalomé is. A könyv első oldalai már alapból megteremtik a kellő alaphangulatot, hiszen a nyitány a halál pillanatában mindörökre és végérvényesen eltűnő és többnyire csak az adott egyénnek fontos emléktöredékeket sorolja (egy kirándulás mozzanatát, a gyermeke születését, egy filmrészletet, egy épület oldalnézetét stb.) kérlelhetetlen monotóniával. Ezekből a szilánkokból felépülhet egy élet? Persze, fel, de azt az olvasó nem igazán tudná megragadni, vagy átélni, átérezni.

De szerencsére lassacskán kezdenek sorjázni a már ennél sokkal jobban összeálló rövid egységek a maguk rövid bekezdéseivel a szellős oldalakon, jönnek egymás után az egyszerű, szürke mondatok, amelyekből aztán minden, de minden összeáll a világon. És ezt most értsük tényleg úgy, hogy szinte minden elképzelhető dologról szó esik itt, ami csak egy ember, egy generáció és egy társadalom életében fontos lehet.

A voltaképpeni főszereplő, a visszaemlékező és a szöveget lejegyző szerző soha nem kap nevet a lapokon, és soha sem kerülünk hozzá igazán közel. Ernaux néha úgy hivatkozik rá, mint „ő” (rendszerint akkor, amikor az emlékezéshez elővett, sokszor évtizedes fényképeket írja le számunkra hihetetlen aprólékossággal, hogy ezután felidézze milyen volt, mit gondolt, és hogyan látta a világot ez a valaha volt lány), de többnyire csak úgy, hogy „mi.” „Mi” ezeket az ételeket ettük, ezeket a ruhákat viseltük, ezeket a filmeket néztük, ezt és ezt csináltuk gyerekként és felnőttként; és az egészben az a legfurcsább, hogy az olvasó nagyon hamar megszokja ezt a nézőpontot, és tényleg kezdi úgy érezni, hogy egy egész generáció hangját hallja ki ebből a megállíthatatlanul, ám töredékesen áradó monotonitásból. Ez az illúzió csak néha, nagyritkán törik meg, elsősorban akkor, amikor a szerző a politikai nézeteiről beszél, és vetíti azt ki az egész társadalomra vonatkoztatva; mindössze ennél a pár alkalomnál éreztem úgy, hogy ez Ernaux személyes hangja, és nem a generációjáé.

Ami szintén csak meghökkentő, hogy az Évek a 250 oldalnyi terjedelme ellenére is kimondottan monumentális mű, hiszen mint említettem, itt aztán tényleg az élet minden szegmense helyet kap. Szó van itt az emberek biológiai és szexuális késztetéséről, a folyamatosan változó lelkiállapotunkról, a generációk közötti kapcsolatokról, a történelemről és a gazdaságról, az ipari változásokról, a társadalom átalakulásáról, a népszokásokról, az új találmányokról, a művészetekről, a ruházkodásról és a nyaralásról, a születésről és a halálról, az életről és az irodalomról, és még hosszan-hosszan sorolhatnám.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Annie Ernaux főműve, az Évek az egyik legjobban sikerült és legmegkerülhetetlenebb 21. századi francia nyelvű alkotás, amelynek bár számos utalása (a korabeli tv-reklámok vagy például az évtizedes popdalok szövege) a magyar olvasó számára semmit nem jelent, de amely legnagyobb részét, kulturális, történelmi és társadalmi különbségek ide vagy oda, könnyedén megértjük, átéljük és átérezzük. A gall szerző mindössze 250 oldalon képes rögzíteni a 20. század második felében élők életének minden lényeges mozzanatát, így hozva létre ezt a talán nem túl szerethető, ám annál fajsúlyosabb művet. Bízom benne, hogy az Évek sikeres lesz, és így a szerzőnek bérelt helye lehet a hazai könyvpiacon

4 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Annie Ernaux: Évek

Önéletrajz én nélkül. Annie Ernaux 66 éves korában megpróbálja megragadni a múló időt, a saját és korosztálya életének esszenciáját, amíg még nem peregnek ki az emlékfoszlányok utolsó kis homokszemei is a kezei közül, amíg még több lehet mint csupán egy keresztnév. Az írónő mindvégig a kissé távolságtartó többes szám első személyű, vagy egyes szám harmadik személyű elbeszélői módot választva vall a legbelsőbb, legintimebb emlékeiről. Az elbeszélés kollektív jellegéből adódóan az emlékezete egyben egy generáció kollektív emlékezete is. A II. világháborút követő évektől kezdve az ezredforduló első néhány évével bezárólag végigvezeti az olvasót azokon a főbb történelmi, bel-és külpolitikai eseményeken, amelyek akarva akaratlanul hatással voltak a saját életére. Hiszen az egyén életének fonalát nagymértékben meghatározza az a földrajzi, társadalmi, politikai és kulturális közeg, amelyben él és az adott életszakaszától függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben befolyásolja mindez. Mennyire relatív is lehet az idő maga! Kisgyerekként szinte végtelennek tűnik egy nyár és szinte valószerűtlen távolságban van valahol a felnőtt és öregkor. Teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha mi is úgy fogunk gondolkodni, vagy cselekedni akár a szüleink. Kezdetben azt érezzük, hogy körülöttünk semmi sem változik csak mi magunk, később bár érzékeljük ezt a változást, de sokszor nincs időnk, módunk erre reagálni, majd később már úgy gondoljuk, hogy ugyanazok maradtunk, akik mindig is voltunk és csak a világ rohant el mellettünk. A párbeszédek és fejezetek nélküli könyvet a régi, megsárgult fényképek és az étkezőasztal mellett elköltött családi vacsorák emlékei tagolják részekre és érzékeltetik az idő múlását és az ezzel járó szükségszerű folytonos változást. Dalfoszlányok, képek, reklámszlogenek, filmjelenetek, utazások, ízek, illatok, megannyi személyes, kedves emlék hozza mégis közel ezt a távolságtartó, nagy 20. századi tablót. Egy középosztálybeli, értelmiségi, liberális gondolkodású, feminista nő életének és egyben a korosztályának tervei, álmai, reményei, csalódásai, örömei jelennek meg a könyv lapjain, melyet áthat az elmúlás melankóliája. Az elhalványuló, eltűnőfélben lévő emlékképek statikus felvételeit felhasználva próbál meg valamiféle nyomot az egyetlen, bár meglehetősen szegényes eszközzel, ami rendelkezésére áll, a szavak és a nyelv által. Előbb vagy utóbb úgyis minden eltűnik a történelem süllyesztőjében, így ez a regény is inkább csak egyfajta kísérlet arra, hogy mindez egy kicsit később történjen meg. Egy különös, nosztalgikus utazás, melynek csak egy része volt valóban közös emlékezet, azonban a személyes vallomásoknak köszönhetően mégis nagyon közelinek és sajátunknak érezzük. Az igazi varázslat nem is a könyv lapjain, hanem az egyes részletek olvasását követően az olvasó saját fejében, vagy inkább lelkében zajlik, a saját emlékeire vetítve.

VeronikaNy>!
Annie Ernaux: Évek

Az a jó a könyvekkel, hogy amikor elégedetten hátradőlhetnék, hogy milyen sokat olvastam (soha), akkor diszkréten jön egy jelzés az univerzumtól (mindig): nem ismersz te semmit. Sally Rooney: Hová tűntél szép világ? című könyvében akadt meg a szemem az írónő nevén, rákerestem, és szomorúan vettem tudomásul, hogy mindenki ismeri, csak én nem hallottam róla soha.
Ez egy impresszió-regény, illetve impressziókból álló regény. Sok, különálló benyomás, kép, kb időrendben egymás után dobálva, nem is tudom, mitől működik mégis egységes regényként. Ráadásul nem is lebegős, könnyed emlékeken hintázós fajta, hanem eszméletlen sűrű esszenciaként csap fejbe minden egyes kép, a második világháborútól az ezredfordulón túlig. Ezek az emlékképek néha múltidőben, néha jelenidőben vannak írva, és néha egyes szám harmadik személyben, máskor többes szám első személyben, nagyon erős lüktetést adva. Elvileg Ernaux élete, gyakorlatilag inkább olyan, mintha Ernaux életébe egy-egy ponton beleszippanthatnánk a levegőbe. Nem az életét ismerjük meg, hanem azokat, amiket megtapasztalt, azokat a benyomásokat, amelyek érték őt. Ernaux Nobel-esélyes, értem miért. Megírta a saját életét és a világ változásait egy picike könyvben, mondom, esszencia, ami valahogyan már az olvasáskor elkezd oldódni, terjedni, megjelenik Ernaux és Franciaország kb 60 éve, érzelmekkel, gondolatokkal, hangulatokkal, ízekkel, illatokkal, politikai fordulatokkal, társadalmi, technológiai változásokkal.

kannarenina>!
Annie Ernaux: Évek

Nehéz erről írni, mert amilyen semmilyennek tűnik egy ilyen történet távolról, annál jobban megérint. Az írónő soha nem 'én'-ként gondol magára, hanem távolról szemléli magát egyes szám harmadik személyben beszélve saját magáról, belehelyezve ezt a nőt az idő múlásába, a történelembe, politikába, kisebb és nagyobb közösségekbe. Pillanatképeket ragad meg az életéből, amelyek lehetnek jelentéktelenek, de akár nagyon jelentősek is. Érdekes dolog az emlékezet, néha csak gyerekkorunk lassú nyarainak délutánjait tudjuk felidézni, máskor pedig fontos, akár kollektívan átélt események maradnak fent, sokunknak ilyen lehet 9/11, de persze a lista végtelen. Elemezni az elmúlt időt, benne magunkat, az összes énünket, az összes vágyunkkal, álmainkkal együtt, egyrészt fájdalmas folyamat -vagy azért mert rossz volt, vagy azért mert jó, de már nincs-, másrészt ezeket a napokat a jelenben megélni szinte már unalmas, rutinszerű. Ez a regény talán ettől sikerült számomra fantasztikussá, mert az írónő ezt a kettősséget, az elmúlás és emlékezés fájdalmát, és a mindennapok rutinját, semmilyenségét, ami később emlékké válik, nagyon jól tudta érzékeltetni.

Emerenz>!
Annie Ernaux: Évek

Érdekes téma, milyen volt az élet a II. világháború utáni Franciaországban, az 50-es évektől a 2000-es évekig.
Személyes emlékei révén segít felidézni az akkori kort. Általános dolgokat említ, a könyv többi szereplőjéről, vagyis a szülőkről, a férjről, a gyerekekről, a szeretőkről szinte semmi se derül ki, inkább a „közhangulatról”, azokról az érzésekről, vágyakról, félelmekről, amikben mindenki osztozhat.
Az általános dolgok között sok a tévéműsor, az elnökök, a szex, sőt sport, úgymint foci és tour de France.
Eszmék, érzések, hangulatok, néha jól megragadva. Ahogy minden egyre inkább kommercializálódik. A bevándorlók sokáig idegenkedést váltanak ki, nem tekintik őket franciának, a tolerancia már a megváltoztathatatlanba való beletörődés, a „jó, hát ezek már maradnak” után jön.
Kortárs íróból is említ párat, le Cleziót többször, Houellebecqet röviden.
Mi K-Európaiak pont annyira vagyunk megemlítve, amennyire az átlag franciának tudomása volt rólunk: ’56, prágai tavasz, ’89 előtt nyomor, utána túlzott fogyasztási láz.
Párizsról aránylag kevés szó esik, leginkább mint a „vidéken” felnőttek vágyainak távoli tárgya.

Ági_D>!
Annie Ernaux: Évek

Olivia Laingtől A magányos városból tudom, hogy hiába éltük át korábban, utólag felidézhetetlen a magány. Annie Ernaux-tól a Lánytörténetben azt tanultam, hogy nem a szeretet, a gyűlölet vagy a gyász a legerősebb érzelem, hanem a szégyenérzet, ami bármikor állandó intenzitással képes belénk marni. Az Évek Ernaux önéletírása, amiben nem az érzelmek felidézésén, hanem az emlékezés módján van a hangsúly. Hol van a helye saját éveinknek a kollektív emlékezetben? El lehet-e határolni a kettőt? Hogyan érdemes ezekről írni?

Ernaux többes szám első személyben számol be azokról a társadalmi, politikai, gazdasági változásokról, amit az 1940-es évek elejétől észlelt. Kormányok, világhatalmi pólusok váltják egymást, s bár említi ’56-ot, ’68-ot és egyéb meghatározó nemzetközi eseményeket, beszámolója mindvégig nagyon francia marad, ami miatt nehéz rákapcsolódni. (1986-ban például Simone de Beauvoir halála jobban megérinti, mint Csernobil.)

A már-már fullasztó mennyiségű történelmi adat között saját múltja is felszínre kerül. Ilyenkor, az egyes szám első személyben elbeszélő Ernaux-t lehet igazán szeretni. Nála emelkedetté válik az a küzdelem, ami mindannyiunkban közös: próbálunk valahogy nyomot hagyni a világban. Ernaux ezt a görcsös törekvést elengedi. Nem önmagát vagy egóját menti meg az enyészettől, csupán apró mozzanatokat, képeket menekít ki. És azt hiszem, ez több is, mint amit sokan remélhetünk.

Gazdag_Marcell>!
Annie Ernaux: Évek

Annie Ernaux életműve megérdemelne egy Nobel-díjat! Az Évek ennek a csodás írónak az egyik kiemelkedő alkotása. A francia kultúra, történelem és gasztronómia imádóinak kihagyhatatlan olvasmány. Már-már szépirodalmi minőségben elmesélt történelemkönyv! Az évek jönnek-mennek, a változás az egyetlen állandó az ember életében. Ugyanakkor tökéletesen rávilágít arra, hogy a kamaszok ugyanarra vágytak és ugyanúgy lázadtak a ’60-as, ’70-es években, hogy 20. század anyáinak hasonló kihívásokkal kellett küzdeniük, mint napjainkban. A tartalom évekkel később is ugyanaz, csak a díszlet változik körülöttünk.


Népszerű idézetek

Nikolett_Kapocsi P>!

Minél inkább elmerültünk abban, amit valóságnak neveztek, vagyis a munkában és a családi teendőkben, annál valószerűtlenebbnek éreztük az életünket.

95. oldal

2 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

Az emberek mélységesen hittek abban, hogy a tárgyaknak köszönhetően fognak jobban élni.

67. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Minden eltűnik majd egyetlen másodperc alatt. Megsemmisül a bölcsőtől a halálos ágyig gyűjtögetett szótár. Csend lesz, amit egyetlen szóval sem lehet megnevezni. Semmi sem hagyja el a nyitott szájat. Nem lesz sem én, sem magam. A nyelv továbbra is szavakba fogja önteni a világot. Az ünnepi asztal körül zajló beszélgetésekben már csak egy keresztnév marad belőlünk, vonásaink fokozatosan elhalványulnak, aztán beleolvadunk egy távoli nemzedék arctalan tömegébe.

14 - 15. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Megmenteni valamit az időből, amelyben már soha többé nem leszünk.

253. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Kamaszkorával szemben, amikor biztosan tudta, hogy évről évre, sőt hónapról hónapra változik, miközben a világ változatlan maradt körülötte, most ő érzi magát mozdulatlannak egy rohanó világban.

243. oldal

Kapcsolódó szócikkek: változás
giggs85>!

Az emlékezet olyan, mint a szexuális vágy, szakadatlanul dolgozik.

10. oldal

Kapcsolódó szócikkek: emlékezet
Nikolett_Kapocsi P>!

Amikor a fiatal házaspár mindkét tagjának biztos munkája lett, bankszámlát nyitottak, hitelt vettek fel, hogy kombinált hűtőszekrényt, tűzhelyet stb. vásároljanak, a házasságnak köszönhetően csodálkozva fedezték fel, milyen szegények, mennyi mindenük nincs mindabból, amiről amiről korábban nem is tudták, mennyibe kerül, fel sem merült bennük hogy szükségük volna rá, most meg olyan nélkülözhetetlennek tűnt.

93. oldal

Kapcsolódó szócikkek: háztartás
Nikolett_Kapocsi P>!

És ahogy néztük és hallgattuk ezeket a felnőtté vált gyerekeket, azon tűnődtünk, mi köt össze bennünket: nem a vér, és nem is a gének, csak az ezer meg ezer együtt töltött nap, szavak és mozdulatok, ételek, autós utazások, a lelkünkben észrevétlenül nyomot hagyó közös élmények sokasága.

198. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Nem tudtunk betelni a dzsesszel és a néger spirituálékkal, a rock and rollal. Titokzatos szépség áradt mindenből, amit angolul énekeltek. Dream, love, heart, ezek a gyakorlatban soha nem használt, csak önmagukban létező szavak valamiféle földöntúli szférába emeltek .

61. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Az iskolakezdéshez szükséges cikkek már akkor megjelentek, amikor a gyerekek még el sem utaztak a nyári vakációra, a karácsonyi játékokat közvetlenül mindenszentek után, a fürdőruhát februárban kínálták. A tárgyak ideje örvényként sodort magával, kénytelenek voltunk folyton két hónappal előre gondolkodni.

204. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Guillaume Musso: Most!
Leïla Slimani: Altatódal
Yasmina Reza: Babilon
Kristin Hannah: Fülemüle
Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban
Ariel Lawhon: Fedőneve Hélène
B. E. Belle: Árvák
Martha Hall Kelly: Orgonalányok