Végzetes ​játék 84% 82 csillagozás

Valójában sajnálom azokat a szerzőket, akik elég jó regényt írnának, csak az a baj velük, hogy fogalmuk sincs, hogyan fejezzék be a történetüket, és elvárják, hogy az olvasóik teljesen hiszékenyek legyenek a lezárással kapcsolatban. Mert jelen esetünkben is a szerző fokozatosan (jól) feltárja a sztori összetett rétegeit, feszültséghullámokat építve addig, amíg el nem jön egy végső legextrémebb befejezés, ami által a krimijének a lényege halt meg. Úgy gondolom, hogy tisztességesen fejlesztette Luke és Phoebe történetét, és jó munkát végzett akkor is, amikor az olvasót az egyik irányba, majd később másfelé „kormányozta, és találgatásokra késztette, egészen a hihetetlen befejezésig. Egy fiatal pár járja végig legbelső félelmeik útját, ahol a sejtelmektől beárnyékolt ösvényen a képzeletet fogva tartó emlékei kísértenek, míg ők ketten végül a félelem sötétjéből a világosságig jutnak el. Egyre ijesztőbb az az üresség, amit a gyermekük eltűnésének hiánya hagy maga után, és amit az együvé tartozás sem tud végképpen elfedni. Az ausztrál írónő, mint valami üvegburát ereszti rá hőseire az együvé tartozás állapotát, ezáltal azt éreztem, mintha távol lennék tartva ettől a kapcsolattól. Remélem, hogy idővel a részletekre, a valósághű szituációkra, a lezárásra jobban tud koncentrálni, és egy „igazi” krimit (thrillert) ad nekünk az olcsó izgalom helyett.

Nem volt rossz könyv.
A történet alapja, egy mindennapi félelme a szülőnek, hogy elveszíti a gyermekét.
Kicsit messziről indított az író és ahogy haladunk előre a könyvben, úgy tudódnak ki a titkok. Képet kapunk a múltról. Ami annyira már nem is egy rózsás idilli családi kép.
Csavarok és izgalmak.
A szereplőket különösebben nem kedveltem meg. Az apa sokszor visszataszítóan viselkedett.
Phoebe, hol szerethető volt, hol pedig utálatos.
Akik szeretik, a hasonló könyveket, azoknak ajánlom.

Mostanában rájöttem, mennyi könyvem van, amit nem olvastam, és még át is rendeztem teljesen a polcomat, így kerültek elő tök izgalmas könyvek is. Mivel egy rakat kristálypöttyösöm is van, így gondoltam, neki kellene ülni egy thrillernek, és így kezdtem el, szinte találomra levéve a polcról ezt a kötet.
A történet szerint Phoebe és Luke gyerekét, Tommyt egy nap elrabolják. Nyomozás megkezdődik, de nem találnak Tommyra, míg nem elkezdenek ismeretlenektől levelet kapni, amikben újra feltépődik a seb az elveszett kisfiúk miatt.
Ha valaki azért olvasná ezt a könyvet, mert izgalmas nyomozást vár, azt ki kell ábrándítanom belőle. Sajnos nem vár izgalmas nyomozás, ez egy borzasztóan háttérsztori az egészben. Elsődlegesen azért, mert a két főszereplőnk egyszerűen nem kompetens benne (a rendőrségről nem is beszélve), így a nyomozás része a végére domborodik ki, és akkor érik be valamennyire, addig inkább csak a karaktereket építi a könyv, és a tragikus sorsokat ismerhetünk meg.
Ezzel kapcsolatban ami számomra visszatetsző volt, hogy alapvetően a szerzőnek rossz volt az információadagolási módszere is. Bár a krimiszál egyes részeit sikerült viszonylag jól elosztani (azért lehet gyanakodni a végére, de az szerintem még működött), ám minden más információt egy tömbben mond el. Halad a történet, majd Phoebe visszemlékezik, hogyan ismerte meg Luke-ot, majd újra megy a történet, Luke a semmiből visszaemlékezik arra, hogyan ismerte meg Phoebe-ot, majd halad a történet, hirtelen (teljesen rossz időpontban) meg megtudjuk a 29-es ház történetét. Valahogy jó lett volna ezeket az információkat elosztani, mert így olyan volt, hogy a szerző tudta, ezt meg kell osztani, így leírta, és ennyi. 29-es ház története pl sokkal izgalmasabb lett volna, ha kicsit szétszedik, kicsit jobban izgulhatunk, mi történhett ott valójában.
Miért is mondom azt, hogy én jobban akarok izgulni? Mert a könyv első része őszintén nagyon lapos. Nagyjából száz oldal kell, hogy valamerre a szerző kijelölje az irányt, merre megyünk, és a könyv bő fele kellett ahhoz, hogy be is induljon, hogy ne azért olvassa az ember, hogy ha már elkezdtem… Bevallom őszintén, nekem az utolsó negyede volt izgalmas(abb), de abból is voltak olyan részek, amiknél úgy éreztem, megkaptam az információt, haladjunk már (ez nekem főleg a végén volt probléma, amikor egyértelműen tudjuk, ki a tettes, mi fog vele történni, de azért még van egy húszoldalas lezárás, mert miért ne).
Emellett, ot volt a rendőrségi szál is, ami valljuk be, eléggé inkompetens volt. Mármint Phoebe nyomozása során rengeteg olyan dolog derült ki, amiket elsőnek, még hat hónappal ezelőtt friss nyomként kellett volna vizsgálni, és akkor a rendőrség is sikeresebb lett volna. Valahogy úgy éreztem, hogy volt néhány rész, ami dramaturgiailag fontos volt, és így oldotta meg a szerző, miközben lehetett volna rá sokkal jobb mód is.
Eddig elmondtam, mi nem volt a könyv: nem rejtélyes, nyomozós könyv, de akkor mi? Ha lehetne ennek a könyvnek alcímet választani, akkor mindenképpen az anyaság borzalmai címet adnám. Valójában nem is a jelenről szól ez a kötet, hanem Phoebe múltjáról, ahogyan kialakult a párkapcsolata és később a Tommyval való kapcsolatáról. Az egész könyv mintha arról szólna, mennyire fontos az emberek, főleg az anyák mentális épsége, és hogy mennyire fontos egy segítő kapcsolat. Valójában az egész könyv arról szól, hogy mennyire nehéz úgy gyereket nevelni, hogy problémád van, de nem ért meg senki, és nem segít senki, és amit a másik segítségnek érez, az neked csak a még nagyobb probléma lesz.
Emellett nagyon érdekes ebben a történetben Luke szála is. Szerintem a könyv végére mindenki azt gondolja, hogy Luke egy rohadék, szimplán azért, mert egy klasszikus férfimintát közvetít. Ő a pénzeszsák, aki sosincs otthon, aki mindig csak elvár, de nem a munkán kívül semmit sem tesz, és aki egy álmot kerget (egy amerikai álmot?), de valahogy sose tudja elérni azt. Luke felnagyított karaktere egyértelműen negatív volt az olvasónak, de közben látható benne egy görbe tükör is a mindennapokra, amikor lehet, a te férjed (esetleg barátaid, ismerőseid férje) pont ugyanígy viselkednek, pont ilyen kártékony hatást fejtve ki.
Szerintem a könyv mondanivalója a mentális betegségekről, az anyaság nehézségeiről nagyon fontos, és kurrens téma, amit még mindig nem kap elég figyelmet a társadalomtól. Amit mond a könyv, az nekem nagyon tetszik, de ahogyan mondja, az igazából problémás. Örülnék, ha jobban megírt könyv lett volna, mert a potenciál meg van benne, de az olvasási élményem mégis borzalmas volt.

Egy jó pszicho-thrillerrel engem bármikor kenyérre lehet kenni, és szerencsére a különböző kiadók bőségesen ellátnak minket ebben a műfajban regényekkel. Ugyanakkor a nagy mennyiségből óhatatlanul következik, hogy nem mindig sikerül kifogni olyan történetet, ami a kellemes szórakozásnál sokkal többet nyújt (de hát persze az ember lánya általában már annak is örül), viszonylag sok író dolgozik hasonló témákkal és panelekkel. Ha nem is rengeteget, de azért elég sokat olvastam már ahhoz, hogy sokszor ne érjenek túl nagy meglepetések, így nagyon boldog vagyok, ha olyan könyvet olvashatok, ami rendelkezik valamilyen újszerű fogással, sajátos megközelítéssel, vagy éppen meglepő, de nem irracionális csattanóval. Nagy reményekkel vágtam bele a Végzetes játék olvasásába, korábban már voltak nagyon pozitív tapasztalataim a Könyvmolyképző Kiadó Kristály pöttyös könyveivel. Szerintem az mindig jó, ha egy kiadó viszonylag kevés regényt ad ki egy adott műfajban, mert így sokkal jobban tud ügyelni rá, hogy az a kevés viszonyt minőségi legyen. Szerencsére nem is kellett csalódnom, mert ebben a könyvben sok egyéb értéket is találtam a szimpla izgalom és dráma mellett. Anni Taylor regényében egy olyan problémakört jár végig, ami elég gyakorinak mondható, nevezetesen, hogy egy gyermek eltűnik. A kétéves kisfiú, Tommy éppen szüleivel tölti a napot a közeli játszótéren, majd amikor éppen egyik felnőtt sem figyel rá száz százalékosan, nyoma vész. Annak ellenére, hogy ez az alaphelyzet egyáltalán nem mondható ritkának, az írónő mégis tud egy kicsit csavarni a sablonos eseményeken, hogy ne tudjuk egy legyintéssel elintézni a dolgot. Ez a csavar pedig számomra az volt, hogy már a kezdet kezdetén érezhető, hogy a szülők, különösen az édesanya, egyáltalán nem tekinthető szokványos anya-karakternek (ennek részleteiről egy kicsit később). A kisfiú eltűnése után megindul az ilyenkor szokásos rendőrségi nyomozás, meghallgatnak minden szemtanút és utánajárnak minden lehetséges szálnak, de hat hónap elteltével úgy tűnik, nincs eredmény, és már nem is érdemes reménykedni abban, hogy Tommy előkerül. (…)
(…) Összességében úgy gondolom, hogy ez a regény megállja a helyét a jobb pszicho-thrillerek sorában, mert a puszta nyomozás mellett van benne egy nagyon komplex és érdekes lélektani háttér. Sok dilemmát felvet az anyasággal és a házassággal kapcsolatban, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a nők még mindig nincsenek kellőképpen megtámogatva abban, ha nem tudják jól kezelni a megszületett gyermek gondozásából adódó nehézségeket. Izgalmas és olvasmányos, kellően összetett és jól ábrázolt karakterekkel, akikkel kapcsolatban a végsőkig nem tudjuk, hányadán állunk.
Bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.com/2019/11/vegzetes-jatek-…

A gyerekrablásos történetek mindig is érdekeltek, és mivel itt közvetlen az anya mellől tűnt el a kétéves kisfia, az első pillanattól kezdve biztosra vettem, hogy csakis ismerős tehette, vagy szörnyű tragédia történt. A megoldásra sokáig nem sikerült rájönnöm.
Phoebe – az anya – karaktere igen megosztó, hiszen saját bevallása szerint sem egy anyatípus, így vannak pillanatok, amikor nem könnyű szeretni. De ott a másik oldal, a szülés utáni depresszió, amit a férjének fel kellett volna ismernie. Phoebe nem a gyerekét utálta, hanem azt, amit eredményezett. A gyerekkel nem azt érezte, hogy szintet lépett az életében, hanem egyenesen kihúzták a lába alól a talajt: oda a munkája, a karrierje, és visszaköltöztek oda, ahol felnőtt, ahol támogatásra szoruló gyerekként élt, csak most éppen nem a szülei, hanem a férje tartotta el. Minden, amit önmaga ért el a kukába került, és Luke nem látta ezt, helyette a saját karrierjén ügyködött. Az, hogy Phoebe minden csalódását a gyerekre vezetett vissza, nem jelenti azt, hogy nem szerette, sőt, a saját belső évődése az eltűnéssel csak fokozódik (tényleg rossz anya? ő a hibás? másként kellett volna csinálnia mindent?), és az önmarcangolás felemészti. Könnyű prédává válik.
Egy lélektani játékot követhettem nyomon a sorok által, nem is annyira a bűntényen volt a hangsúly, így aki egy igazi női thrillert szeretne olvasni, az bátran kezdjen bele, mert ez az.

Nem volt rossz könyv, de túl hosszúra lett nyújtva. Nem haladtam vele gyorsan, helyenként igencsak kínlódtam. Mégis azt kell mondanom, hogy tetszett az alapsztori és a váltott szemszög, amely segítségével kibontakozik előttünk egy furcsa alapokon nyugvó házasság, egy labilis idegállapotú anya, egy, a felesége iránt megszállott férj, és négy barátnő története.
Senki nem lett szimpatikus, talán egyedül a kislány, Jessie, aki gondolkodásával és bátorságával minden felnőttön túltett.
A gyerekrabló kiléte meglepett, az írónő jól keverte a lapokat, bár a befejezés kevésbé kidolgozott, több izgalom is lehetett volna benne.

Nem volt ez rossz könyv, de olyan nagyon jó se. Értem a koncepciót, szerintem át is jött minden, de mégis néhol túlírt, túl sok volt nekem. Az apránként csöpögtetett előzmények oké, de mégis itt is érvényben van nálam, a kevesebb néha több elve. Lehetett volna ezt kevesebb, a történet szempontjából lényegtelen sallangok elhagyásával is megírni. Igazából egyetlen szereplőt sem tudtam megkedvelni. A gyerekek szánalomra méltóak ilyen szülők mellett. Az egymással folytatott játszmák felőrölnek mindenkit. Tiszta lelkironcs szereplők áradata.

Azokat a pszichothrillereket szeretem a legjobban, amiknek az alapszituációja teljesen realisztikus, bárki számára teljesen átélhető és átérezhető, és a legzsigeribb emberi félelmeket ragadja meg. És mi lehet nagyobb félelem, mint az, hogy egy pillanatra félrenézel és eltűnik mellőled a kisgyereked?
Nem egy kiszámítható és sablonos történetről beszélünk, akkor sem, ha utólag már elég nyilvánvalóak az elejtett utalások. Nagyon tetszett, ahogy a szerző felépítette a karaktereket: kezdetben messziről szemléltük őket, mintha csak szembejönnének az utcán egy boldog családként, majd ahogy haladt a történet, úgy kerültünk egyre mélyebbre a két szülő fejében. És ez nem volt túl rózsás utazás, a kezdeti idilli kép hamar szertefoszlik.
Ha szeretsz a szereplők fejében lenni, ha szeretsz múltbéli titkokat felfedni, ha olyan könyvet akarsz olvasni amit át tudsz érezni, de mégsem halálosan nyomasztó, és olyan fordulatos, hogy tuti nem fekszel le aludni amíg nem végeztél vele, nos, akkor a Végzetes játék a te könyved lesz.

Bővebben: https://szofisztikaltmacska.blog.hu/2019/11/03/anni_tay…

Nem tudom eldönteni, mennyire tetszett nekem ez a történet. Van, ami jó volt benne, más meg egészen irritált. De nézzük sorba!

A történet váltott nézőpontban íródott. Ez olvasóként jó nekünk, hiszen több nézőpontból ismerhetjük meg a szereplőket és a történteket. Tisztább, kevésbé elfogult véleményt alakíthatunk ki. Többet is tudunk így – a cselekmény hozta rejtélyekre így jobban tudunk választ találni. Felmerül egy ponton, mennyire megbízhatóak ezek az elbeszélők. Újabban a megbízhatatlan elbeszélős történeteket is szeretem, így nekem jó móka volt, hogy kiszűrtem, ki mit szépít vagy hazudik még nekünk – a történetben magának – is. Volt, amire egész jól ráéreztem.

Ahogy jönnek a versek, és nő a feszültség, megindul Phoebe hajszája. Taylor két klasszikus thriller helyzetet hoz játékba: a Gázláng és Oidipusz esetét. Vagyis, el kell döntenünk, kinek hiszünk, és Phoebe áldozat vagy elkövető. Ő a Gázláng hősnője, akiről valaki el akarja hitetni, még saját magával is, hogy megőrült? Vagy Phoebe olyan, mint Oidipusz, aki tudtán kívül saját maga után nyomoz? Azt szerettem benne, hogy nagyon sokáig hihető maradt mindkét verzió.

Azzal viszont már bajban vagyok, hogy Taylor elkezdi a szereplőket egyszerre le- és felépíteni. Nem hősei vannak, hanem gyarló szereplői, akik mocskos dolgokat tesznek. Minél jobban megismerjük annál, annál esendőbbek és egyes dolgaik undoríthatnak. Luke, a látszólag mintaférj. spoiler
Phoebe, aki most szinte bele akar halni abba, mennyire hiányzik neki a fia. spoiler

Mindenkinek jó mocskos titkai vannak, és nem tudnák egyiket sem gúny nélkül jó embernek nevezni. Akkor mégis, kivel érezzek itt együtt? A végére a gyerekeken kívül sikeresen meg lett utáltatva velem mindenki. Nem szeretem, amikor egy szereplőt se kedvelhetek. Noha azt tudom értékelni, hogy nem tipikus hősies karaktereket kapunk, ez a ritkább verzió.

Van húzása a történetnek, a szöveg meg a thriller szórakoztató tipikus. Helyenként egyes szóismétlések zavartak – ugyanaz a kifejezés 2-3 sorban négyszer is már sok. De vannak érzelmek, van feszültség, az események pörögnek, könnyen olvastam.

Kifejezetten tetszett. Izgalmas, pörgős, a végkifejlet pedig meglepett. Végig úgy gondoltam, hogy tudom ki vitte magával a kisfiút, de szerencsére az írónő csavart egyet a dolgon. Ajánlom azoknak, akik szeretik a realisztikus történeteket, és akiknek elegük van a tökéletes, hibátlan karakterekből.