Amikor a hetvenes években megjelent Anne Rice Vámpírkrónikáinak az első része, az Interjú a vámpírral, akkor körülbelül olyan mértékben alakította át a vámpírokhoz való általános hozzáállást, illetve élesztette fel az irántuk való érdeklődést, mint ahogy pár évtizeddel később tette azt az Alkonyat (mert az tény, hogy ez utóbbi is alakította a hozzáállást, és megújította az érdeklődést).
Az Interjú elején a vámpír a szó szoros értelmében kineveti a régi hiedelmeket és babonákat (karó, denevér, fokhagyma, kulcslyuk), és innentől érezzük: ez valami új, valami más, közel sem Drakula a maga szőrös fülével :P, és állatias gonoszságával.
Rice az évek során eltávolodott a vámpírjaitól, közel került a kereszténységhez, aztán csalódott benne, ám a hite fontos maradt a számára, egész más dolgok kezdték foglalkoztatni… és elhangzott a szájából az a mondat, amiről azért tudjuk, hogy nem kell olyan komolyan venni (Rowling, I'm looking at you), hogy ő bizony nem fog több Vámpírkrónikát írni, számára ez a világ már túlhaladott, mindent elmondott róla, amit akart.
És tessék, ennek ellenére mégis itt van a Prince Lestat, a Vámpírkrónikák 11., legújabb része. Akkor most már írok arról is, mert ez így egy kicsit hosszú lesz.
Nagyon érdekes viszonyban áll ez a könyv a többi Vámpírkrónikával. Azt tudni kell, hogy a legtöbb Vámpírkrónika E/1-ben íródott: a vámpírok mesélik. És ezek a könyvek a regények fiktív univerzumában is megjelentek. A Prince Lestatban rengeteg szó esik ezekről a regényekről, már úgy értve, hogy mint kézzel fogható, kiadott könyvekről, amik formálták, hatással voltak a vámpírok világára, hiszen tulajdonképpen felfedték a halandók előtt is a vámpírok létét, történetét – de nemcsak a halandók előtt, hanem maguk a vámpírok előtt is, akik közül azelőtt sokan magányosan sodródtak a világban. Rettentő érdekes ez az intertextualitás: ahogyan a könyvsorozat első részei (azok, amiket olvasóként mi is olvastunk) a fiktív univerzumban, a vámpírok között saját mitológiává válnak, és tulajdonképpen egyesítő erőt jelentenek a vámpírok amúgy széttöredezett társadalmában. És emellett milyen jó eszköz ez Anne Rice-nak arra, hogy egy kicsit reklámozza a korábbi köteteit, felelevenítse, hogy mi is történt bennük, és felébressze az (újra)olvasás vágyát. Okos, nagyon okos. Nem öncélú reklám a regény cselekményébe szőve.
Tulajdonképpen már össze is foglaltam a regény történetét. A Rice könyvek nem éppen fordulatos cselekményükről híresek – ebben ez a történet sem különbözik. Nagyjából annyiból áll az egész, hogy a szereplők más szereplőkkel beszélgetnek (érdekes, a Rice-nál annyira hangsúlyos mesélés most nincs jelen: talán azért, mert az eddigi részekben való mesék fontossága kerül itt előtérbe). És a beszélgetések során körvonalazódik az, amiről már írtam: a Vámpírkrónikák visszafordíthatatlan hatása: az egyénként létező vámpírokban felébred az igény, hogy valamiféle társadalmat alkossanak, közösségben létezzenek, és levessék magukról az önmarcangoló, önutálatból eredő nézeteiket, hogy ők a Sátán gyermekei és egész életükben bűnhődniük kell.
Ez egy teljesen új koncepció a Vámpírkrónikákban, és teljes mértékben az előzményregényekre épül, sőt, azok következménye. Anne Rice így tiszteleg korábbi regényei előtt, és ezzel együtt így is lép túl rajtuk, és ez nem kis teljesítmény.
Ez a régi-új egymás mellett élése a karakterek szerepeltetésében is megjelenik: szinte az összes ismerős arc megjelenik, viszont majdnem ugyanannyi új névvel is találkozunk. Bevallom, nekem néha túl nagy is volt a tömeg, ennyi szereplő egyszerűen nem tudott őket megérdemlő hangsúlyt kapni. De az biztos, hogy ez a tömeg is érzékeltette a vámpíroknak azt az összefogását, amiről szólt az egész regény.
Ami még újdonság volt, az az elbeszélés jellege. Ahogy írtam, a Vámpírkrónikákat mindig valaki meséli. Ezt a regény Lestat kezdi mesélni, aztán egyszer csak valahogy elhagyjuk őt, és egy mindentudó elbeszélőt kezdünk követni, Lestat fejezeteit is E/3-ban kapva. Ezt nem annyira tudom hova tenni, nem értem, miért így csinálta Rice. De talán arról van itt is, hogy ez már nem egy vámpír története, hanem az összesé. Nem tudom, tényleg, de mindenképpen fura.
Kritikaként azt tudnám kiemelni, hogy dramaturgiailag néha hatásvadásznak éreztem. Ezt a nemrég olvasott Rice könyvben is észrevettem (Angel Time), és őszintén szólva nem emlékszem, hogy a régi könyveiben is ilyen lett volna. Persze hogy épp akkor lesz vége egy fejezetnek, amikor megjelenik egy rég várt szereplő, vagy kiderül valami fontos, és az az igazság, hogy a lezárás sem volt fair. Valahogy nem illik a lassú, mesélős, beszélgetős Anne Rice könyvekhez ez a fajta megoldás.
Ami még fájó pont, és persze teljesen szubjektív… Armand és Louis kevés szerepeltetése. Szinte végig rájuk vártam, és alig-alig kaptam belőlük valamit, főleg Lestat viszonylatban. Azért a legvégén csak volt egy rövidke Lestat-Louis pillanat (a Vámpírkrónikák első néhány része mindig az ő találkozásukkal, beszélgetésükkel zárult, és én ezt imádtam), ami egy kicsit kárpótolt, de csak egy kicsit. És remélem, a nem túl fair lezárás tényleg beváltja majd, amit ígér.
A könyv elolvasása után azt mondanám, hogy Anne Rice-nak sikerült: régi munkáit nem érvénytelenítve, hanem nagyon is tiszteletben tartva, azokra építve tudta megújítani saját univerzumát, valami frisset és előre mutatót belehozva. Le a kalappal. És ha igaz, amit a végén Louis-n keresztül mond, akkor jól érzi magát ebben az univerzumban, és még szándékozik maradni benne. Úgy legyen, maradok én is.
