Boszorkányok ​órája (A Mayfair boszorkányok élete 1.) 86% 160 csillagozás

Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor nekiálltam (újra) ennek a sorozatnak. A Mayfair-boszorkányok életét feldolgozó három részes sorozat első része a Boszorkányok órája, amely két kötetben jelent meg – kb 1000 oldalban, de azon belül is sűrű a szöveg (szedését és az információk mennyiségét tekintve egyaránt). 2009-ben olvastam el az első kötetet és azóta is várt rám, hogy folytassam – októberre ez lett az újraolvasásom, ill. a várólista csökkentő listám egyik eleme.
Imádtam a New Orleans-i helyszíneket, a házat, tökéletes halloween-közeli olvasmány volt a boszorkányos képességek, a szellemek, a család és a sötét ház miatt, ami tartogatott meglepetéseket. Mégis a lényeg a családtörténeten van, a folyamatos alakuláson – a képességek, az erők és tulajdonságok öröklődésén, aminek nagyon fontos szerepe lesz a néhány karakter esetén.
Nagy kaland volt és ez még csak a kezdet: szeretném folytatni és megismerkedni Lasher és a Táltos történetével is!

Első könyvem Anne Rice-tól, és azt kell, hogy mondjam, hogy teljesen elvarázsolt. A könyvet olvasva mintha egy film pörögne az ember előtt, és bár elég hosszú könyv, az ember észre sem veszi.
Félve álltam neki, mert a manapság megjelent paranormál könyvek legtöbbje nem más, mint egy szirupos szerelmi regény, amely csak azért paranormál, mert ember helyett valamilyen természetfeletti lény töcsköli főhősünket (… már bocs.. :P)
Hát ez a boszikönyv teljesen más. Epikus családregény? Történelmi elbeszélés? Misztikus természetfeletti? Szerintem mindegyik, de döntse el mindenki maga, én jelentem, hogy mostantól a célom Anne Rice életművének elolvasása! :)

Az alapötlet nagyon izgalmas, olvastja magát a könyv, a nyelvezetével nem volt különösebb problémám. Viszont nagyon lassan indul amit az elején meg is bocsátok neki de szerintem nem teszi jól hogy a közepétől újra belassít. Olvasóként nem szívesen váltottam vissza a jelen pörgős cselekményéből hirtelen újra egy teljesen más történetre a középkorban. Ha az elejétől kezdve váltogatta volna a két szálat az szerencsésebb lett volna mint hogy így a közepére vágta bele. Ha szórakoztató irodalmat veszek a kezembe nem akarok ennyire bonyolult szerkezetű valamit olvasni és ez a bonyolult szerkezet még nem is feltétlenül jól sikerült itt. Némileg rendetlenül és túl sok mindent zsúfolt bele ebbe az egy kötetbe miközben a fő szálat egyszerűen nem zárja le amitől végképp nem válik túl olvasóbaráttá a sorozat. ( Le lehet zárni egy cselekményt anélkül hogy az olvasó ne hagyja abba a sorozat olvasását lásd Harry Potter vagy Tolkientól a Gyűrűk Ura). Szóval nem vagyok igazán elégedett a könyvvel de lényegesen jobb mint a legtöbb szórakoztató irodalom ami a kezembe került például a Wings.

Némileg Szepes Mária Vörös Oroszlánjára hajaz, néha Dorian Grayre. A kedvencem a Deirdre szál volt, a legszimpatikusabb szereplő számonra Rita Mae. Ha megmaradt volna Deirdre regényének nekem valóbb lenne, regényként kompaktabb is. Rowantól megint az a viszketős érzésem támadt hogy nem jól megrajzolt húsvér karakterről olvasok hanem egy divatirányzat minden jellegzetességét magán viselő bábfiguráról. Egyszerűen idegesít amikor egy szerző végsőkig kiszolgál egy bizonyos ízlést és nem valami egyedit tesz elénk.
Ezzel együtt érdekel a folytatás de inkább azért amiért Rita elment a nagynéni temetésére. Deidre iránti kegyeletből. Szeretném látni az őt gyötrő szellem lehetőleg ronda pusztulását.

Rézangyal vagyok, Anne Rice függő. (Szeeervusz Rézangyal!)
Tudom, hogy ez nem az Anonim Alkoholisták Klubja, de valami ilyesmi fog el minden alkalommal, ha belépek Anne Rice csodálatosan agyafúrt világába. Mert bizony agyafúrt kerítőnő ez az Anne, szeretni fogod a szereplőit, aztán meg utálni, végül kapkodod a fejed, és nem érted az egészet, te nem ilyen lovat akartál. De akkor már késő, elmerülsz a hátborzongató Mayfair család történetében, ahol a vérfertőzés olyan bagatell dolog, mint ha kezet mosnál. A szellemek jönnek, mennek; kulcslyuk ajtók záródnak, nyitódnak, egy dolog örök, Anne Rice és az ő világa.

Nagyon élvezetes volt számomra a könyv, egészen addig, míg meg nem törték az eseményeket a Mayfair-akták. Ezek hol túzottan részletezve, hol „rohamléptekben vágtázva”, az időben össze-vissza ugrálva mesélték el a Mayfair-ősök történetét. Közben pedig engem Michael és Rowan története érdekelt volna és pokolba kívántam Juliant meg a többi furcsa, gyakran őrült, vérfertőző stb. őst.
Meglátjuk, milyen lesz a következő rész…

Hú de sok mindent akartam mondani ezzel a könyvvel kapcsolatban.

1. Miért nem csináltak még ebből anime sorozatot? Az utolsó fejezeteket már csak animésen tudtam elképzelni, szóval hajrá a mangakáknak, tuti siker lenne.
2. Ha nincs belőle anime, hát egy évad American Horror Story-t simán kikerekíthetnének belőle (például az ősszel kezdődő boszorkányos 'Coven' évadot). @Sceurpien-nel már az egész szereposztást megtárgyaltuk, bár még folynak a viták, hogy Evan Peters vagy Zachary Quinto lenne jobb Lasher.
3. Annnnyira, de annnnnyira, de annnnnnnyira unalmas a közepe, hogy azt hittem, soha nem érek a végére és ezzel a könyvvel kell majd eltemetni. És a legrosszabb, hogy tudom, hogy kellett bele az az unalmas rész, a krónika, hogy mindent átfogóan lássunk.
4. Lasher iránti érzelmeim körülbelül annyira stabilak, mint… semennyire sem. Az elején imádtam, tök mindegy, hogy félelmetes, kiszámíthatatlan, veszélyes, gondoltam pont jó kis páros lennénk. Meg ugye egyébként is, minek akart volna bármelyik Mayfair boszorkány normális életet, amikor ott volt nekik Lasher? És kicsit még mindig így érzek, de azért a végére elbizonytalanodtam. Minél többet beszélt, annál kevésbé tetszett. Sajnáltam, aztán idegesített az együgyűsége, és a pofátlansága. Még mindig nem tudom hova tenni, de van egy olyan érzésem, hogy ha folytatom a sorozatot, egyértelműen meg fogom utálni ezt a gyönyörű, bánatos, szexi entitást…
5. Olyan házban akarok élni, mint az Első utcai Mayfair-ház. Hát mennyire gyönyörű már? Meg egyébként is, Anne Rice hihetetlen hangulatot tud teremteni, virágokkal, illatokkal, színekkel, még pusztán a levegővel is, basszus. Zseniális.

Azt hiszem, nagyjából ennyi kívánkozott ki belőlem olvasás közben. És remélem, ebből nagyjából egyértelmű, hogy miért kapott 4 csillagot.

Nem volt könnyű, de megérte elolvasni a Boszorkányok órája első részét, amelyben részletesen megismerhetjük a Mayfair boszorkányok szerteágazó családfáját és történetét kb. a 17. századtól kezdve. Emellett a jelenben élő három fontos szereplő is felbukkan, Rowan Mayfair, Michael Curry és Aaron Lightner, utóbbi a Talamasca nevű titkos társaság tagja és krónikása. Szóval, eddig ez egy rejtélyes család története akinek a tagjait egy Lasher nevű lény követi évszázadok óta. Röviden ennyi lenne a történet, de Anne Rice világa ennél sokkal összetettebb és érdekesebb. Ez még csak a kezdet volt….

Az egészen biztos, hogy Rice-nak nem kell a szomszédba mennie egy kis agymenésért, van neki bőven, de ezt a lehető legjobban használja.
Egy komplex és sokrétű történet rengeteg szereplővel, mégsincs benne senki aki kihagyható lett volna. Nagyon jó és jól megírt történet a folytatást nem kérdés, hogy elolvasom, beszippant a világ egy pillanat alatt és nem enged még akkor sem amikor úgy érzi az ember, hogy kicsit már sok, nem lehet elengedni.

Végig nagyon szerettem olvasni. Egyszerűen, szépen bevezetett minket egy ilyen irtózatosan nagy családba, ahol mindenki egyszerre beszél, viccelődik, mindenféle családi legendákat mesél.. Ki ne szeretné és kinek ne lenne ismerős? Igaz, nálunk nincsenek boszorkányok, de természetfeletti jelenségek akadnak, legalábbis olyan dolgok, amikre ésszerű magyarázat nincs, hacsak nem mélyedünk el jobban az emberi elme működésébe, főleg az emlékeket tekintve.
A főszál volt az, ami engem kevésbé érdekelt, akármilyen furcsa is. Rowan nem nőtt a szívemhez, sőt, inkább ellenszenves volt. Az erős, egyedül is boldoguló nőből seperc alatt a szerelmétől függő csitri lesz Hm, talán ezért javasolják A múmia után olvasni, mert rögtön letudsz két ilyen visszafejlődő karaktert., akit persze szintén a legjobban a nemiség érdekel. Igaz, ezt még el tudtam neki nézni, mert az érzékiség nagyon meg tudja vezetni az embert és függővé is teszi, de akkor is azt hittem, reméltem, hogy nagyobb akaraterővel rendelkezik.
Michael valós figura volt, az az ember, aki nem felejti el honnan jött, akárhogy is alakulnak a jelenben a dolgai. Csíptem. Persze a nagy kedvencem itt is Aaron volt, az igazi angol gentleman. Imádnám, ha egy délutáni tea erejéig találkoznánk, hogy aztán éjszakába nyúlóan csak beszélgessünk. Ahogy a Talamascába is követném, örültem, hogy ebben a regényben több információt tudunk meg róluk.
Lasher pedig a teljesen unszimpatikus figurát képviseli, egy öreg, szellemben mégis gyermeki lényt, aki annyira beképzelt, hogy szinte érezhető, hogy dőreségében itt még csúnya dolgok fognak következni – amiknek ő látja majd kárát.
New Orleans is annyira életszagúan, részletesen volt leírva, hogy magam is láttam az Első utcai házat, még Deidre idejében uralkodó lepattogzott, hámló homlokzattal és az elvadult kerttel. Csodálatos még így is.
A történet azonban lassan folydogált, főleg a közbevetett krónika miatt (de nekem azzal pont nem volt problémám, csak kicsit megakasztotta az embert), de egyértelműen haladtunk a végkifejlet felé. Egy ideig zavart is, hogy a szereplők ilyen lassan eszmélnek rá a megoldásokra, de legalább mindig volt egy-két ember, akinek gyorsabban vágott az esze.
A lezárás követeli az azonnali folytatást, de egyelőre türelmet kell tőle kérnem. Vissza kell térnem egy kicsit szeretett vámpírjaimhoz. Jaj, és nem tudom, milyen viszonyban van/volt a férjével, de Rice néni nagyon ki lehet éhezve…

Boszorkányosan jó családregény (a szó minden értelmében). A történet helyenként lehetne pörgősebb (a ház felújításos részt én biztos megkurtítottam volna, így nagyon sok oldal ment el lényegében a semmire), viszont tudjuk, hogy Anne Rice-re pont ez a folyamatosan építkező, mindent részletesen leíró stílus jellemez. A kidolgozottságra nem is lehet panasz hisz a család több száz éves krónikáját is elmeséli a fő cselekménytörténet mellett. Az erotikus jelenetekkel kicsit túlzásba esik, így bármennyire szeretem a boszorkányokat továbbra is a Vámpírkrónikák maradnak az etalon.