Az olvasottság… khm a halhatatlanság átka…
Miután kiábrándultam Rice „Vámpír sorozatából”, tartottam egy masszív szünetet az írónő alkotásaiban, így sok év múltán vettem a kezembe az „A múmiát”, mint „egykötetet” – igen, én néztem be, hogy ez is sorozat…
Az „A múmia” olyan, mintegy a kor által ráerőltetett erkölcsiségtől megszabadult „Hammer-horror”, annak jó értelmében. Adott egy klasszikus korszak, a világháború előtti békeidők, amikor volt pénz és szakértelem régészt néven kirabolni egész Egyiptomot. Fel is tárnak egy eladdig rejtett sírt és ha már ott vannak nosza, visznek is mindent, – már megint – s, amit természetesen nem nézhet jó szemmel a sír lakója – hogy, hogynem. Ismerős történet?
Külön érdekesség, hogy olvasás közben „érzéstapadásom” volt, és végig a Christopher Lee-féle 1959-es az „A múmia” motoszkált a fejemben és annak már akkor is megmosolyogtató megoldásai, hiszen ott is ott botorkált Ramszesz, akarom mondani Kharis a „Gyönyörű”. Szóval ez forgott bennem végig, és a film nem is nagyon igyekezett rácáfolni arra, hogy ez egy ilyen film, könyvverziója.
A múmia Egyiptomból Angliába kerül, ott feltámad évezredes álmából és egyből húsz évszázad adóhátralékaként szakad rá a valóság, hogy a Garfieldot idézzem az „A múmia keserve” című film összefoglalójával. A kötet ráérősen elmazsolázik azon, miként illeszkedik vissza ősöreg sármőrünk a jelenbe, amolyan Arnold Vosloo módjára, igen nagy tudással, de indokolatlanul kevés ruhában és borotvált mellkassal. Olyan jól el is van magával – hadd tegyem hozzá, hogy úgy van megírva, hogy egyáltalán nem zavaró, vagy tűnik egyhelyben toporgónak, hogy ezzel foglalkozik a konkrét cselekmény érdemi építése helyett –, hogy csak a kötet felénél kezdett el motoszkálni bennem, amúgy miről is akar szólni majd a könyv?
Most már az az érzésem, hogy maga az alkotó is töprengett ezen – talán mert ez is sorozat, a csudi-mudiba – és nem talált rá kielégítő választ. Ám valamit csak mondani kellett.
Itt érnék vissza rá, hogy miért „átok” az olvasottság, vagy éppen az, hogy az ember – habár nem ez volna az olvasás értelme amúgy? – emlékszik arra amit olvasott. Pár éve kezembe került egy, Rice könyvénél frissebb keltezésű horrorkötet, amiben az egyik szereplő – és itt mondok magamnak ellent, mert a kötet címe már nem rémlik – ezt a könyvet olvassa, és az írónak sikerült négy-öt mondatban elspoilereznie az „A múmia” történetének második felét. Így amikor megtörténik a fülszövegben is említett „felelte egykori kedves múmiáját” jelent, én már tudtam mire fog kifutni a mű.
Az pedig kevés. Piszkos kevés, még olvasva is, és elgondolkodtam rajta, hogy annak idején a Hammer-horror talán nem csak erkölcsi okokból nem mentek rá a történetek érzelmi szálának fejtegetésére, hanem mert felismerték, hogy nincsenek meg hozzá a kellő eszközeik, értsd nem értenek hozzá.
Olvasva a kötetet, abban sem vagyok biztos, hogy Rice értett hozzá, neki ugyanis egy kötet alatt sem sikerült három főbb érzelmi szálat hitelesen felvezetnie, melyeknek ha nem is logikusan, de legalább érzelmileg igazolhatóan az a vége, ami. Háromból semmi. Ha ez eredmény, elég kétes eredmény.
Menti a kötetet, hogy végig szépen, és olvasmányosan van megírva, és mint afféle belga sör, íz mögé rejti az alkoholtartalmát és annak későbbi hatásait, ami viszont azzal jár, hogy a gyakorlatlan ivó hármat is megihat belőle, hogy úgy mondjam…
Ennél fogva bár a könyv többségében kellemes élmény, mégis csalódás,összességében, mert abban, amit „zászlójára tűz” abban sikertelen.