A ​Kárhozottak Királynője (Vámpírkrónikák 3.) 232 csillagozás

Anne Rice: A Kárhozottak Királynője Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

    Lestat, a vámpír merőben más szemszögből tárta elénk a vámpírok életét és eredetét saját regényében, mint annak előtte Louis az Interjú a vámpírralban. A vérivó halhatatlanok származásának teljes története azonban még annál is összetettebb, mint ahogy azt Lestat ismeri, és szorosan összefonódik két másik „természetfeletti” életforma, a szellemek és a boszorkányok létével.
    Miközben Lestat rockbandája minden korábbi tabut megszegve telekürtöli a világot a halhatatlanok eddig eltitkolt létével, a múlt ködéből előbukkannak a legősibbek, az elsőként lett vérivók, hogy helyükre tegyék a modern világ nagyszájú, hangos vámpírjait.

Eredeti megjelenés éve: 1988

Tartalomjegyzék

>!
Szukits, Szeged, 2012
418 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634972587 · Fordította: Sóvágó Katalin
>!
Dáin, Szeged, 2000
492 oldal · keménytáblás · ISBN: 9638614005 · Fordította: Sóvágó Katalin

Kapcsolódó zóna

!

Vámpírkrónikák

39 tag · 13 karc · Utolsó karc: 2020. június 16., 17:39 · Bővebben


Enciklopédia 19

Szereplők népszerűség szerint

Lestat de Lioncourt · Armand · Marius de Romanus · Akasa · Daniel Molloy


Kedvencelte 58

Most olvassa 18

Várólistára tette 123

Kívánságlistára tette 95

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Risus P>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Ezt a könyvet régóta el szerettem volna olvasni, és most sikerült!
Bevallom, hogy nagyon (!) féltem a könyvtől, na nem a tartalmi részétől, hanem a filmes verzió miatt! Az a film sokkolt, de nem jó értelemben. Na mindegy, tehát én egy kósza pillanatban és egy kihívásnak köszönhetően elkezdtem olvasni a könyvet.
Ha olvasod az értékelésemet köszönöm és láttad a filmet, akkor nyugi, köszönő viszonyban sincsenek egymással. De komolyan, olvasom és azon tanakodtam, hogy ez biztos, hogy ugyan az a történet lenne? Amíg Jesse fel nem bukkant a történet majdnem felénél, addig biztosra vettem, hogy csak a cím azonos és majdnem.
A történet számomra még így is hogy volt némi fogalmam a történetről a koncertes résznél állt össze, mert addig több szálon futott és ott volt a találkozás.
Ami nekem nagyon tetszett a történetben, hogy hogy és miként lettek a vámpírok. Nem egy tipikus mai vámpír regény, ami miatt még több plusz pontot érdemelt.

5 hozzászólás
papeerzsepi>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Alig vártam, hogy vége legyen. Kevés volt benne az izgalmas rész. Igazából annyira uncsi volt, hogy nem is igazán emlékszem rá. Nagyon nehezen haladtam vele, mert annyira nem volt kedvem hozzá.
Jól indult a prológussal, de az első résszel megtört, amit a prológusban felépített az írónő. Nem tudom az első két rész is ennyire unalmas volt e, de a rengeteg mellékszál és leíró rész agyon csapta az egész történetet. Akasa is alig szerepelt benne… A könyvnek inkább az Ikrek legendája címet adtam volna, ugyanis akörül forgott az egész történet.

1 hozzászólás
Papusz>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Anne Rice legfőbb erőssége, hogy a világa nagyon is hihető, mert a halandó világba és történelembe ágyazza bele a halhatatlanokat. Ebben a kötetben még jobban megszerettem a szereplőket, és már azt sem éreztem, hogy széthullik a sok szál miatt (ahogy anno a Lestatról gondoltam).

1 hozzászólás
DeathQueen P>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

„Vannak dolgok, amikre nem akarunk emlékezni.”

A mostani olvasási tempómat számítva mondhatni egész hamar kiolvastam a könyvet. Mondjuk többször is meg kellett állnom benne és valami „vidámabbat” kellett olvassak, mert egyszerűen nem bírtam. Ezért történt a fél csillag levonás. Voltak a könyvben izgalmas és kevésbé izgalmas részek is. Pár helyen elég részletesen volt leírva minden, de ez nem nagyon zavart (lehet másokat igen). A könyvben a kedvenc karakterem Marius volt. őt nem tudta senki sem túlszárnyalni. Még Akasa sem, pedig őt is eléggé megkedveltem. Az ikrek legendája érdekes volt, a többiek története annyira nem kötött le.

Lancaster>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Az egyik legjobb a sorozatban. Akasha feltűnését már alig vártam, és Rice a legjobb mitológiát építi fel ebben a könyvben a vámpírok köré.

Belle_Maundrell>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

A Lestat, a vámpír után kíváncsi voltam, túl tudja-e szárnyalni a folytatás, és azt hiszem, megtörtént. Nagyon jó volt, hogy több szálon futott, az ikrek története is különösen tetszett. Örömmel vettem volna, ha olvashatok még részleteket Claudia naplójából, de a hangulat miatt, ami az egész könyvet átlengi, igazán eltörpült. A vámpírok történetét egyszerűen imádom, ahogy a sok gyönyörű mondatot és filozofálgatást is. Kíváncsi vagyok, mennyire tartják a színvonalat a következő részek, és hogy túl egyáltalán lehet-e szárnyalni A Kárhozottak Királynőjét.

3 hozzászólás
Heleny I>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Lenyűgözött Akasa. Anne Rice olyan módon képes bemutatni a szereplőit, ahogy senki más. Magad előtt látod és annak ellenére, hogy halhatatlan gyilkológépekről van szó, megkedveled és akarsz még olvasni róla. Vagy csak én vagyok így vele? :)

3 hozzászólás
Demonshadow>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Nagyon sokáig kívánságlistán csücsült nálam ez a könyv, mert egyrészt gyönyörű a kiadás, imádom Egyiptomot, valamint nagyon érdekelt, hogy mi lehet a történet folytatása. A legfontosabb dolgot most előre leszögezném: bárki, ismétlem, bárki megkérdezi, hogy melyik a kedvenc vámpíros filmem (annak ellenére, hogy herótom van az ilyenektől), gondolkozás nélkül vágom rá, hogy az Interjú a vámpírral. Nem a felvonultatott színészgárda miatt, hanem mert olyannyira magával ragadó az elejétől a végéig, túllépve azon, hogy a végét némiképp beárnyékolja Armand, mert őt szívből utálom. (De lehet, hogy csak az Antonio Banderas megformálta alak nem jön be kezdettől fogva.) Persze, láttam én A Kárhozottak Királynőjét is, arra viszont közel sem mondanám azt, hogy mennyire fantasztikus. Tipikus hollywoodi giccsparádé, közelébe sem ér az első filmnek, mégis megszámlálhatatlanul sokszor láttam. Így hát nagyon kíváncsi voltam rá, hogy az első film könyvhűségéhez képest mit sikerült megtartani a kötetből. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha lelövöm a poént, hogy kábé semmit. Nagyítóval kellett keresni a hasonlóságokat, mert a filmbéli kliséhalmaz helyett itt egészen más kaptunk, ám de arra se mondanám azt, hogy feltétlenül jó volt. Visszakanyarodva a kezdethez… Sokáig nagyon akartam ezt a könyvet, aztán az Interjú a vámpírral és a Lestat a vámpír után végleg letettem róla, mert még az első könyvet nagyjából szerettem, addig a második rettenetesen untatott. Már akkor tudtam, hogy Anne Rice nagyon szereti túlrészletezni, túlírni a dolgokat, ezért eszembe se jutott, hogy kezembe vegyem a harmadik kötetet, nemhogy végigrágjam magam az egész Vámpírkrónikán. (Bár erős volt a csábítás, hogy a Lestat herceget beszerezzem, mert gyönyörű a borító, ám olyan sok volt a rossz vélemény róla, hogy erről is letettem.) Aztán adott volt a helyzet, hogy párszáz forintért beszerezhettem, így végül megadtam magam. Legyen, megveszem és bizony el is olvasom. Az már persze csak hab volt a tortán, hogy vagy az én kötetemmel van egyedül baj, vagy szériahibás az első kiadás, mert a kötet felénél, Az ikrek története I. részében jó néhány oldal hófehér. Nem, nem fölös oldalakkal van megtoldva, hanem hiányoznak szövegrészek. Még szerencse, hogy a Google a barátunk és ingyen találtam egy nem hibás kiadású változatot, hogy ezeket a részeket ki lehessen pótolni valahonnét… És akkor ez még csak az első „pozitívum” a könyvet illetően.
Ha az első két kötet esetében azt mertem mondani, mennyire dagályos a megfogalmazás, hát itt már végtelenül elszaladtak a lovak az írónővel. És itt most nem a szépirodalmi színvonalú megfogalmazásokra gondolok, mert azok bizonyos gyönyörűek voltak, öröm volt olvasni, valamint hajdani magyar szakos hallgatóként még én éreztem magam kellemetlenül, amikor az értelmező kéziszótárt ki kellett készítenem emellé, hogy minden egyes szót értsek belőle, ugyanis több szó létezéséről nem is tudtam. De hát holtig tanul az ember, ennyivel is okosabbak lettünk. A baj azonban ott volt, hogy hiányoltam egy igazán véreskezű szerkesztőt az írónő mellől, aki kihúzta volna… mondjuk a könyv felét. Értem én, hogy fontos a részletgazdagság, hogy minden mindennel összekapcsolódhasson, de itt közel sem erről volt szó. Úgy éreztem magam, mintha egy Agatha Christie regényt olvasok, ahol Miss Marple meséli a történetet, és úton-útfélen ejt egy-egy vargakanyart, aztán az olvasó már teljesen elunja, mikor tudja meg, hogy ki a gyilkos, a végén már nem is érdekli. Itt is alapvetően az volt a probléma, hogy nagyon sok olyan dolgot tudtunk meg emberekről, amiket nyugodtan elmesélhetett volna a vámpírok nevére keresztelt kötetekben, mert így túl sok volt a felesleges szócséplés. Arról nem is beszélve, hogy ezek közül az elhintett információk közül mindössze az ikrek történetének volt jelentősége, ami meg túl lett lihegve, mert a könyvben vagy harmincszor, negyvenszer biztos, hogy végig lett mesélve. (Kár, hogy nem striguláztam.) Így például totál feleslegesnek éreztem azt, amikor olyan ember fejébe pillanthattunk bele, aki amúgy húsz-harminc oldallal később amúgy is feldobta a talpát. Azt meg ugyan minek?
Emellett ott volt az az idegesítő tény, hogy folyton mindenki csak tépte a száját, de nem csináltak semmit. Lestat és Akasa is jó hosszasan beszélgettek, a többi vámpír is jó hosszasan beszélgetett. Aztán amikor a tettek mezejére léptek, pár oldalon belül lezavarták az egészet, hogy után azon töprengjenek, hosszú száz oldalakon keresztül emésszék a történteket. Ja, és természetesen bőgjenek minden egyes szélfuvallattól. Lestat számomra mindig is egy erős, agresszív, magabiztos vámpír képét adta, ebben a kötetben meg jobbra-balra picsogott és nyavalygott mindenért. Mintha a karaktere teljesen összefolyt volna Louis önvádaskodó, önmarcangoló, depresszív énjével. Egyébként azt pedig kifejezetten sajnáltam, hogy mivel az írónő az összes neves, ősöreg vámpírját összecsődítette, nem igazán sikerült megismernem, megszeretnem őket. Ehhez mégis túl keveset kaptam belőlük, és túl sokat azokból, amikre nem voltam kíváncsi.
A könyv mentségére legyen mondva, hogy az Egyiptomban játszódó részeket, tehát konkrétan a visszaemlékezéseket nagyon szerettem. Érdekesek, izgalmasak voltak, és örültem annak, hogy Anne Rice próbálta beleépíteni a valóságot oly’ módon, hogy akkor váltottak át a kannibalizmusról a halottak bebalzsamozására, hogy milyen építészeti megoldásokat találtak ki, hogyan örökítették meg a mindennapokat, milyen szerepet játszott a művészet. Kissé ellentmondásosnak éreztem utóbbit, mert míg a falfestményekről, agyagtáblákról szerettem olvasni, addig Lestat dalszövegeit, valamint a fejezetelválasztó versrészleteket legszívesebben átlapoztam volna. Azért is örültem ezeknek a flashbackeknek, mert így sokkal árnyaltabb képet kaphattunk Akasa jelleméről. Hiába destruktív, hatalomvágyó, halandóként ő is ugyanolyan gyarló volt, mint mindenki más. Ja, és persze rendkívüli mód hisztis, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen korona volt a fején, jó helyre tette le a fenekét, és arra fordította az uralkodó a fejét, amerre éppen ő akarta. Akasát tehát kívül-belül megismerhettük, ellenben nekem Enkilt tekintve hiányérzetem volt, picit örültem volna, ha többet kapok belőle, ha jobban megismerhetem uralkodását és elveit, eltekintve attól, hogy úgyis az volt, amit az uralkodónő akart.
Szóval összességében lehet, hogy nagyívű, nagyvolumenű, ráadásul olyan gondolatokat vet el az olvasó fejében, amikre korábban nem is gondolt, mindent egybevéve mégis a csalódás keserű ízét hagyta a szájamban. (Csakhogy hű legyek a régies alakokhoz.) Hiába élveztem ezt a „nyírjuk ki a férfiakat, és akkor béke lesz vonalat” (no, nem azért, mert egyetértenék vele, hanem mert számomra teljesen új volt), Akasa magány miatti korlátoltságát sehogy se tudtam megemészteni. Vagy talán csak nekem nem sikerült megérteni, hogy hiába szálltam meg a rontó szellem, attól még ugyanolyan emberi maradt, mint volt? A könyv szempontjából mindegy is, mert sajnos se így, se úgy nem fog változtatni az összbenyomásom, ami csak egy erős közepest üt meg a mindent elkövető „úgyse fogod hamar kivégezni ezt a kötetet” megkomponáltságával.

Morn>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Teljesen magával ragad az a világ, amit Rice lefest elénk. Megteremti a vámpírok (hihető!) eredettörténetét, történelmi elemekkel vegyíti őket, így nem kérdés, hogy kételkedés nélkül elfogadom. A legenda pedig csak egy kis pluszt ad hozzá, hogy még érdekfeszítőbbé váljon a történet. Szinte érezni, ahogy a magyarázattal nő a feszültség is a végkimenetel felé.
Tetszett, ahogy egy kis szellemjárást, boszorkányságot is kapunk (előkészítve a Mayfair-sorozatot, ha az ember az ajánlott olvasási sorrendben halad), nem csak kedves halhatatlanjainkkal foglalkozunk. A Talamasca is itt bukkan fel először, és teljesen el tudom fogadni az ő létezésüket is, sőt, szívem szerint a tagja is lennék, ha már vámpír nem lehetek (még, höhö).
A sok szerepelő is feldobta az előző köteteket, ahol mindig volt egy főszereplőnk, aki mellé sodródtak az emberek. Itt pedig mindig más kerül a középpontba, akinek a révén haladunk előre (vagy éppenséggel a múltba tekintve) a történetben. Nem volt zavaró a sok név, és szerencsére mindenkinek megvolt a maga helye a végére. Igaz, voltak akik nagyon mellékesként szerepeltek, de lehet későbbiekben többet is meg tudunk róluk. Egyelőre az egymáshoz fűződő érzelmek és kapcsolatok váltak egyértelművé, mint például Pandora, akiről alig tudunk meg valamit (bár van ugye külön kötete), de egyértelmű a ragaszkodása, szerelme Marius felé, és hogy a legkevésbé sem tűnik igazi halhatatlannak, inkább emberszerű, és talán ezért is spoiler.
Imádom még mindig a stílusát is. Rice annyira gyönyörűen és fájdalmasan vázolja fel előttünk szeretett halhatatlanjaink életét, hogy mi magunk is beleszeretünk egy-egy szereplőbe (Louis az egyik örök kedvencem, de lassan Armand is felkapaszkodik, Marius meg mintha távolodna tőlem), egyszerre vágyódunk egy ilyen lét iránt, de közben rettegünk is tőle, hiszen érzékelteti az árnyoldalát is, a vámpírok bűntudatát amiatt, ahogy életben maradnak és érezhető a kettősség, ahogy ragaszkodnak az élethez, de egyben el is pusztulnának, mert túl hosszú számukra az élet.

>!
Szukits, Szeged, 2012
418 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634972587 · Fordította: Sóvágó Katalin
danithegirl>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

"És mi az angyal,
ha nem kísértet, maskarában?ˇ

Mesteri. Talán ez elég jó kifejezés.
Egy dolog rekreálni a vámpír alakját új formában, egy dolog nagyszerű, különleges, pompázatosan sokszínű karaktereket alkotni, egy dolog felépíteni egy teljes mitológiai univerzumot az első vámpír keletkezése köré. Mindezt egyszerre, egyetlen könyvsorozatban kivitelezni, a történetet számtalan nézőpontból bemutatva, bespeedelt nyúlként ugrálva műfajok és történelmi korok közt, na az már nem akármilyen teljesítmény. És azt mondani, hogy Rice néninek sikerült, harmatgyenge kifejezés. Közelebb áll az igazsághoz, ha úgy fogalmazok: ha Rice úgy gitározna, ahogy ír, akkor Slash és Santana közös sírba ásná el magát.
Egyértelműen a sorozat eddigi fénypontja, eseménysor szempontjából éppúgy, mint karaktereket tekintve. Pluszpont jár az első néhány fejezetért is, amelyek bizonyítják, hogy Rice krimiíróként is megállná a helyét: az olvasót vak tudatlanságban hagyva vezeti fel a Királynő ébredését. A történet aztán kiválóan kovácsolódik össze, a szálak nem esnek szét, mint az előző kötetben tették. A végkifejlet szerintem kissé alulmarad a felvezetéshez képest, de annyi baj legyen, még így is egyszerűen zseniális. My hat goes off to Ms Rice.

7 hozzászólás

Népszerű idézetek

Jean>!

Változunk és mégsem változunk. Bölcsek leszünk, de gyarlók maradunk. Csak emberek vagyunk, akármeddig húzzuk. Ez benne a csoda és az átok.

294. oldal

Sli P>!

(…) egyikünket sem változtatja meg az idő, legfeljebb még jobban kiteljesedik bennünk a lényeg.

11. oldal (Szukits, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: idő
2 hozzászólás
Sli P>!

Szörnyű igazság ez, hogy a szenvedés elmélyíti tüzünket, felragyogtatja színeinket, zengőbbé teszi szavainkat. Mármint ha nem pusztít el, ha nem perzseli föl derűlátásunkat és bátorságunkat (…)

11. oldal (Szukits, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Lestat de Lioncourt · szenvedés
Belle_Maundrell>!

Itt kísértetek járnak, bár az igazi kísértetjárásnak végső soron semmi köze a szellemekhez; az emlékezés veszedelmeihez van köze.

csillagka P>!

Ez a kor iszonytatóan magányos. De igen, figyelj csak ide. Mi annak idején hatosával-hetesével laktunk egy szobában, mikor még az élőkhöz tartoztam. Embertenger hömpölygött a városok utcáin, ma pedig ezekben a magasházakban eltompult lelkek kísértenek fényűző elszigeteltségben, és a televízió ablakán át bámulják, hogyan ölelkezik-csókolózik egy másik világ. Ahol ekkora a magány, ott mindenképpen létre kell jönnie valamilyen nagy, közös ismeretanyagnak, a tudás újfajta szintjének, kíváncsi szkepticizmusnak.

91. oldal

Belle_Maundrell>!

Álmomban máig ölelem
Angyalom, kedvesem, anyám,
Álmomban máig csókolom
Szeretőm, lányom, múzsám.
Ö életet adott nekem,
Én adtam neki a halált,
Gyönyörű márkiném,
Hogy együtt járjuk tovább
Az árvák és ördögök útját.
Hallod-e, hogyan énekelek
Ősi igazságokat, fejedelmeket,
Bánatot és hitszegést?
Vagy a dallam nem ér utol
Messzi-messzi csapásokon?
Gabrielle, jöjj vissza hozzám,
Gyönyörű márkiném,
A hegyen romba dőlt a vár
A falut a hó betemette
Ám te enyém vagy mindörökre.

malenca>!

Egyszer New Orleansban Armand kirángatta Dánielt az ágyból és ráordított: – Fogd a telefont, és hívd föl Párizst, látni akarom, tényleg tudok-e beszélni Párizzsal! – Csináld magad, dögölj meg! – üvöltött Dániel. – Ötszáz éves vagy, és nem tudsz használni egy telefont? Olvasd el a használati utasítást! Mi vagy te, halhatatlan hülye? Azért sem teszem!

Sli P>!

Dermesztő hely volt Akasa lelke; hitbuzgalma nem volt egyéb a tűznél, amelyet örökösen táplált, hogy ne kelljen annyira fáznia.

283. oldal, Harmadik rész - Így volt, így van, így lesz… (Szukits, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Akasa · hit · Lestat de Lioncourt
Belle_Maundrell>!

Végső soron a véletlenek világában élünk, ahol az esztétikai elvek jelentik az egyetlen összefüggő bizonyságot. Örök harcot fogunk vívni a jóval és a rosszal, verejtékesen próbáljuk létrehozni és fenntartani az erkölcsi egyensúlyt; ám a nyári eső csilláma az utcai lámpák alatt, vagy a dörgés-villámlás zenebonázó lobogása az éjszakai égen – az ilyen nyers szépséghez nem fér kétség.

Belle_Maundrell>!

– Szent akartál lenni, amikor a kápolnában térdeltél – mondta. – Velem most isten leszel.


A sorozat következő kötete

Vámpírkrónikák sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: A Setét Torony – A harcos
Stewart Wieck: Toreador
Stephen King (Richard Bachman): Sorvadj el!
Stephen King: Éjszakai műszak
Stephen King: Borzalmak városa
Stephen King: Titkos ablak, titkos kert
Stephen King: A Napkutya
Stephen King: A halálsoron
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Susan Ee: World After – Túlélők világa