A ​hegedű 33 csillagozás

Anne Rice: A hegedű

Mély és határtalan Triana gyásza. Megjelölte magának a halál, amely elragadta a férjét. Ma már csak az álmokban hallott zene maradt neki, ami átvigye az éjszakán. És egyszer csak belép ezekbe az álmokba Stefan, egy orosz nemes nyughatatlan, szenvedő szelleme. Stefan zenei lángesze először megigézi, azután annyira leigázza Trianát, hogy hagyja átcsábítani magát a kegyetlen múltba, ahol Stefan élte földi életét. Ebben a szellemvilágban egy szövetségesre talál Triana…
Kontinensek és korok között cikázó, szürreális, drámai és delejes történet a HEGEDŰ, három kárhozott lélek találkozásáról, akiket elválaszthatatlanul összeköt a zene, a szenvedély és az elragadtatás.

Eredeti mű: Anne Rice: Violin

Eredeti megjelenés éve: 1997

>!
Dáin, Szeged, 2009
256 oldal · ISBN: 9638658395 · Fordította: Sóvágó Katalin

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Várólistára tette 31

Kívánságlistára tette 35


Kiemelt értékelések

>!
koan12
Anne Rice: A hegedű

Kénytelen vagyok két részre osztani a könyvet.
Az első rész számomra egy álom volt. Egy rémálom. Csodálom, hogy nem tettem félre a könyvet. Ha csak ezt a részt kellene értékelni, akkor még egy fél csillagot sem adnék rá. Sajnos ez a rész nagyon sokat ront a regényen.
A könyv második része, attól a ponttól, ahol Stefan megmutatja életét, halálát elkezdett érdekelni. Kifejezetten érdekesnek találtam. Erre viszont több csillagot is adnék.
Azt hiszem, egyhamar nem kerül Anne Rice a kezeim közé.

>!
Rozmaring
Anne Rice: A hegedű

Hű, hát, mondhatni rendesen megszenvedtem ezzel a könyvvel. nem csak azért, mert lassan lehet olvasni – számomra ez jellemző Anne Rice más könyveire is – , az ok, amiért szenvedtem a főszereplővel együtt, a tartalma volt.
Maga a regény fantasztikusan van megírva, nem csalódtam Anne Rice-ban – most sem. A leíró részek gyönyörűek, az érzelmeket szépen tudja érzékeltetni, a szavakkal ügyesen bánik, de azt kell mondjam, hogy a mostani témája nemcsak nehéz, és bonyolult volt, de még nehézkes is, amitől az olvasás lassan, és gyötrelmesen haladt.
Amit legjobban kifogásoltam rajta, hogy az első száz, százötven oldalba körülbelül ugyanarról van szó. Csak azután lendülnek be a dolgok, ami már gördülékenyebben megy, miután fény derül a főszereplők múltjára az okok máris világosabbak, és kevesebb lesz, az addig nagyon jellemző színtiszta szenvedés, amivel – számomra legalábbis – nehéz volt azonosulnom.
Ezen a hibán kívül – ami rontotta a könyv minőségét – minden rendben volt, remek könyv volt, de érzéseim szerint nem a közeljövőben fogom újra elővenni.

>!
chibizso
Anne Rice: A hegedű

Anne Rice-t akartam olvasni, természetesen az Interjú a vámpírral című könyvét. De nem volt a könyvtárban, csak ez. Gondoltam, nosza. A molyos értékelések miatt féltem kicsit a könyvtől, de szerencsére pozitívan csalódtam benne.
A történet lassan hömpölyög, az igaz, de valahogy jól is van ez így, ez illik a komolyzenéhez, az egésznek a hangulatához. Bár azt a többi értékelőhöz hasonlóan én sem tudom megérteni, hogy miért vádolja magát Triana mindenért.
Kitérnék Anne Rice stílusára is. A fordításon keresztül is érződik, hogy ért a szavakhoz, szinte muzsikál velük. Fürdött a lelkem a szavaiban, ha lehet ilyet mondani.
Összefoglalva, sikeres volt első találkozásom Anne Rice-szal. Alig várom, hogy további könyveit is olvashassam.

2 hozzászólás
>!
Scarlet_DMona
Anne Rice: A hegedű

Izgalmas történet egyedi koncepcióban. Az írói stílus továbbra is tökéletes és páratlan, tele magas röptű filozófiai gondolatokkal. A könyv segít elmerülni egy rég elfeledett kor páratlan világába, a rizsporos parókák, arannyal bevont falú színpompás épületek sűrűjébe ahol a zene sűrűn gomolygó füstje megmérgezi az ifjú Stefan lelkét, aki Trianával karöltve bolyongja végig e múltba vesző fájdalmas labirintust áldozatot, harcot, szívet tépő emlékek szorongatását leküzdve. Azonban se a történet, se a karakterek nem voltak számomra annyira magával ragadóak.

>!
KyraAutumn
Anne Rice: A hegedű

Teljesen más, mint a szokásos Anne Rice. Más a témája, de hasonló a stílusa. Triana sokat ostorozta önmagát a múlt hibái miatt, Stefan pedig kínozta. Imádom Stefant, bár nem mindenhol értem felbukkanásának okát. Néhol zavaros a történet, ami miatt sajnos meg kell vonnom fél csillagot. Nagyon szépen kidolgozottak voltak a képek, szinte elhittem, hogy ezeket én is láthatom.

>!
Bellatrissa
Anne Rice: A hegedű

Nem is tudom… szerintem ez egyszerűen rossz volt. A Vámpírkrónikákat szeretem, de ezzel nem voltam képes megbarátkozni. Sok helyen kuszának éreztem a mondatokat. Alig történik valami, igazából én összecsapottnak éreztem a sztorit, mindent behalmozott a végére, azelőtt pedig nincs semmi. Stefan jön, szenvednek, kérdezősködnek, hatszázszor elmondják ugyanazt (igen, köszönöm, elsőre is megértettem, hogy eme férfiú milyen rendkívüli kinézettel rendelkezik), Stefan eltűnik, és ez megy újra meg újra. A szereplők közül egyetlen egy sem fogott meg. Stefan számomra egy nulla volt, a többieket meg utáltam, de nagyon. Katrinkát legszívesebben kiszedtem volna a könyvből, ha a nevét megláttam, már begurultam. A másik ugyanilyen kedves főhősnőnk volt… egyszerűen őrjítő karakter. Amikor magyaráz arról, hogy így, meg úgy sajnálja Stefant, de neeeem, a hegedűt aztán vissza nem adja neki, mert egy dög. Gusztustalanul önző, önsajnáltató és… inkább kiidézem azt, amit Stefan mondott rá: „… te nyomorult bolond, te silány szuka, te tolvaj, te kapzsi, búskomor, reménytelen halandó.”

>!
AlexSandra
Anne Rice: A hegedű

Az elején kezdődő nyomasztó történet kicsit megijesztett. Úgy voltam vele, ahogy biztosan ti is éreztétek már: ezt a könyvet nem biztos, hogy most kéne elolvasnom…
Aztán mégis érdekfeszítő lett, eszembe jutott egy nem rég fiatalon (32) meghalt ismerősöm, a könyv 1/3-ánál újabb szintén fiatalon (48) elhunyt ismerősöm halál híre ért. Puszta véletlen, mégis más fényt vetett az olvasásomra. Lélegzetvisszafojtva éltem át pár részt. Hallottam minden hangfoszlányt. A tökéletes dallamot, a hangolást, bár néha nekem fájt, ahogy erőteljesen szorították a hegedűt! Megelevenedett előttem az egész történet.
Nem egy könnyű olvasmány, sok gondolatot ébresztett fel bennem is. A halálhoz való hozzáállás, feldolgozás, félelem, a családi kötelék és viszonyok, amiket az ember újra és újra lepörget, hogyan kellett volna másképp csinálni…

>!
Brigi007
Anne Rice: A hegedű

Régen nagyon szerettem Anne Ricet és most nem nagyon tudom eldönteni, hogy már nem szeretem annyira vagy csak ez a könyve nem nekem szól teljesen. Nagyon érdekes volt az alapötlet, nagyon jó párbeszédek voltak benne, nagyon jó jeleneteket dolgozott ki, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy túl lassú nekem az egész, hogy túl sok a rizsa, túl hosszúak és feleslegesek a leírások. Tulajdonképpen ha kiszedném a könyvből azokat a részeket, amiket untam, akkor egy jó 100 oldallal rövidebb lenne, a maradék 150 oldalt viszont imádnám.

3 hozzászólás
>!
theodora
Anne Rice: A hegedű

Az eleje tényleg nyomasztó, túl sok a szenvedés, a gyász. De a közepén, amikor Stefan életét ismerhetjük meg az már izgalmas.
Összességében nem rossz könyv, csak meg kell szokni Anne stílusát ;)

>!
Nofrit
Anne Rice: A hegedű

Néha megfojtottam volna Trianát, talán még Stefant is, idegesítőek voltak. De ahogy leírta Rice a zenét… Fenomenális!


Népszerű idézetek

>!
AlexSandra

A kávéban az az egyetlen jó, ahogy átsüt rajta a reggeli fény, miközben kitöltik az ezüstkannából; sötétbarnája borostyánná, sárgává, arannyá világosodik, táncosként forróvá hajladozva megtölti a csészét, majd olyan hirtelen tűnik el, mintha dzsinn lenne, amelyet visszaszippantott magába a kanna csőre.

28. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kávé
5 hozzászólás
>!
chibizso

Ellenállhatatlan a festészetnek ez a trükkje, hogy valaki egyszerre lehet ocsmány és gyönyörű.

105. oldal

>!
Pancsurka

Egyre szólt a dal, amely bánatban fogant, amelyet bánatosan kell muzsikálni, és amelynek édessé vagy legendássá vagy mindkettővé kell magasztalnia a bánatot. A jelen visszahúzódott.

>!
Rozmaring

Mindig Mozart volt az én vidám őrangyalom, a Kis Géniusz, így hívtam, az angyalkórus karnagya, ez Mozart; Beethoven viszont az én sötét szívem ura, tört életem és bukásaim parancsolója.

10. oldal

>!
Rozmaring

Láttam már tengereket, de olyat még soha, ahol táncosokat teremnek a hullámok. Már lement a nap, mesterséges fény árasztotta el a simára gereblyézett homokot, de a táncosok még mindig jöttek, magasra emelt fejükkel, hosszú derekukkal, és rimánkodva nyújtogatták karjaikat a szárazföld felé.
Ó, mennyire emlékeztettek szellemekre ezek a habszülte lények – mint a lelkek, amelyek túl gyengék ahhoz, hogy testet öltsenek az anyagi világban, ám ahhoz erősek, hogy egy pillanatra megragadják a szétfröccsenő tajtékot, és emberi formába kényszerítsék, mielőtt visszavenné a természet!

16. oldal

>!
chibizso

Együtt vagyunk itt a nyirkos földben; együtt vagyunk holtak.

22. oldal

>!
chibizso

A gyász bölcs. A gyász nem jajveszékel. A gyász csak jóval az után jön, hogy elmúlt a sírgödör és a ravatal borzalma. A gyász bölcs, a gyász rendíthetetlen.

185. oldal

>!
AlexSandra

A Guarneri készen állt. Eszembe jutott az alkalom, amikor először mutatták be nekem, először játszottak rajta: mélyebb, dúsabb hangja van, mint a Stradivarinak, kissé emlékeztet a brácsáéra, és talán mintha nagyobb is lenne. Nem ismertem ezt a fajta hegedűt, a Stradivari volt a szerelmem.

3 hozzászólás
>!
Rozmaring

Visszaengedtem a függönyt. Zokogni szerettem volna a zenétől.
Azt gondoltam: én belehalok ebbe. Belehalok a halálba, a ház bűzébe, és ennek a muzsikának a szépségébe.

18. oldal

>!
Rozmaring

Szállt a szenny az éjszakában, olyan magától értetődő természetességgel csorgott a faragott kacskaringókról és a kapocsvasakról, mint a kinti tölgyekről a moha.

126. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Dan Wells: Nem akarlak megölni
Mark Lawrence: Tövisek Császára
Justin Cronin: A szabadulás
Stephen King: Az
Mark Lawrence: Bolondok hercege
Joe Hill: NOS4A2
Darren Shan: A Végzet fiai
Carlos Ruiz Zafón: Marina
Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg