Hildegard ​II. (Hildegard 2.) 8 csillagozás

1985-ben hallottam először, az akkor még nem szentként emlegetett Benedek-rendi nővérről, Hildegard von Bingenről. Sajnos már nincs meg az az iromány, ami kézen-közön terjedt akkoriban. Otthon, írógépen bepötyögött vaskos kötet volt, ami egy alternatív gyógymódról, a reflexológiáról szólt. Abban az írásban találkoztam először a középkor gyógyító nővérrel, akit 2012-ben Benedek pápa avatott a szentek sorába. Talán éppen ez a momentum ihlette a szerzőt, hogy regényes formában megelevenítse a középkor kiemelkedő személyiségét.

Az 1098–1179-ig élt német apátnőnek számos látomása volt, melyben az „Eleven Fény”-nek nevezett isteni jelenség több feladattal bízta meg. Ebben a kötetben Jørgensen abba az időszakba vezet el minket, amikor Hildegard-nak a kolostoralapítás víziójáról kell beszámolnia elöljáróinak, illetve az azt követő életéről. Valóban a nővér 1147-ben elhagyta az őt eddig befogadó disibodenbergi apátságot, és Rupertsbergen felépítette kolostorát. Számos írást hagyott maga után, melyek egyrészről a látomásainak az iratai, a könyvben Scivias-nak nevezik, másrészről a gyógyítások könyvei, és harmadrészt liturgikus énekek és egy egyházi színjáték (Ordo virtutum). Ezen írások segítségével jól nyomon követhető Hildegard egész élete, ugyanakkor tevékenysége annyira zavarba ejtőnek minősült akkortájt, hogy több egyéb dokumentum is beszámolt róla.

A dán írónő egy autentikus középkori bencés apátságba varázsol minket, ahol az első jelenéseket kapja az akkor már nem éppen fiatal szerzetesnő, Hildegard. Már maga az a tény is furcsa, hogy egy apátságon belül élnek szerzetesek és szerzetesnők együtt. Ezt a kényszermegoldást, és az azzal járó kellemetlenségeket nagyon jól érzékelteti a szerző, s logikus lépésnek tűnik az, hogy a nőknek el kell menni. Az már sokkal zavaróbb, hogy a többnyire nemesi származású hölgyek a rendbe való belépésükkor adományozott hozományukat is magukkal akarják vinni az új kolostorba. De Hildegard megállíthatatlan, az Eleven Fény mellette áll, ölében tartja és vezeti.

Jørgensen könyvében rendkívül érzékenyen mutatja be azokat az érzéseket, amikkel Hildegardnak is számolnia kell. A szerző a szeretetnek egy nagyon ritka, és különleges formáját tárja az olvasó elé, amire a mi nyelvünkben nincs is szó. Hildegard két személy iránt érez erős elköteleződést, ami az imádságos szeretetnek, a szerelmi érzékenységnek és az Isten hitük közös gyökeréből fakadó szeretetnek az elegye. Az olvasó a maga világi formájában várja ezeknek a kapcsolatoknak a fejlődését, amit viszont nem kap meg.

A másik erős motívum, amit a szerző kiemel a könyvében, az a nők szerepe a középkorban, illetve, hogy milyen csatákat kellett megharcolnia egy nőnek, ráadásul a katolikus egyház férfias környezetében. Jørgensen itt azt is bemutatja, hogy milyen szerepet vállalt Hildegard I.Frigyes (Rőtszakállú Frigyes) császársága alatt, illetve azt a lelki terhet is ábrázolja, amit a szerzetesnő él meg a gnosztikus tanításokkal szemben. De nem csak a tévtanítók ellen lép fel, hanem a katolikus egyházon belül megjelenő elpuhulásokkal szemben is.

Nagyon érdekesek voltak a zenei életet bemutató részletek a kötetben. Hogyan születik meg egy dallam, egy szöveg, hogyan ültetik be a nővérek ezeket a mindennapjaikba akkor, amikor szigorú regula szabályozta még ezek használatát is. Nem szeretnék elmenni a gyógyítással foglalkozó részletek mellett sem. Mindig megdöbbent a medicina születése, a látszólag eszköztelen orvoslás.

Úgy érzem, hogy Anne Lise Jørgensennek sikerült jól elmesélnie ennek a kivételes nőnek az életét és szerepét a történelem látszólag csendesebb színpadán.

Nem értem miért nem olvastam már korábban el ezt a művet? Miközben felemel, és simogatja a lelkemet, mélyen elgondolkodtat, példaértékű.
Miért nem él Hildegard most a 21. században? Az egyháznak és az embereknek is szüksége lenne rá.

A kettő együtt azonban nem 4,5 csillag, hanem 5!!!