Agathe 439 csillagozás

Anne Cathrine Bomann: Agathe

Franciaország, 1940-es évek. Egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő terápiás üléseket, és rezignáltan hallgatja a díványra fekvő unatkozó háziasszonyok apró-cseprő problémáit, miközben madárkarikatúrákat készít róluk. Már abban sem biztos, jó szakember volt-e valaha is, tudott-e segíteni bárkin.

Egy nap megjelenik nála Agathe, egy fiatal német nő, aki nem talál örömöt az életben, nem akar mást, csak eltűnni az emberek szeme elől… A doktor minden tiltakozása ellenére felvéteti magát a páciensek közé, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a terapeuta maga is kénytelen szembenézni az intimitástól és a haláltól való félelmével.

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636768201 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
144 oldal · ISBN: 9789636768218 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 11


Kedvencelte 24

Most olvassa 6

Várólistára tette 227

Kívánságlistára tette 234

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Málnika P>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

„Van valami magányos abban, ha nem él az ember. Mint törött lábbal nézni, ahogy mások játszanak.”

Ez az aprócska, pasztellszínekben pompázó, ízléses kiadvány a létezés értelmét, a teljes élet titkát kutatva igazán mély mondanivalóval bír. Rövid terjedelme ellenére ezért nem lehet túl gyorsan haladni vele, időnként meg kell állni, és elgondolkodni rajta.

Pszichológus szerzője egy különleges terápiát mutat be, amely során kliens és orvosa kölcsönösen tanulnak egymástól. Ugyanis nemcsak a pácienst, hanem a pszichológust is elhagyta az életkedve, mély boldogtalanságukból pedig nem lelik a kiutat. A magányos pszichológus élete egyetlen elért eredményében, pályafutásában sem talál örömet, olyannyira, hogy már csak az élteti, hány ülést kell még kibírnia nyugdíjazásáig, miközben az öregedéssel is szembe kell néznie. De vajon egyáltalán mit jelent élni? Annak ellenére ugyanis, hogy dobog a szívük, mindketten úgy érzik, nem élnek, csupán külső szemlélők. Ahogy Agathe súlyosan megfogalmazza: „élve vagyok eltemetve a saját létezésemben”. Ez az egzisztencialista kisregény nem ad képletet a jó élethez, hiszen az nem is létezik, ám szereplőivel együtt önreflexióra és felelősségvállalásra készteti az olvasót is. Több mint ígéretes kezdés, amely után biztosan fogok még olvasni a dán szerzőtől.

4 hozzászólás
Annamarie P>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

A mindennapi élet kísértéseivel nekem is meg kell küzdenem. Habár elég rendesen kordában tartom a könyvek iránti -egyébként minden tárggyal kapcsolatos-, birtoklási vágyamat, de a hétvégi könyvfesztiválon nem voltam képes ellenállni ennek a pici és rendkívül szép kötetnek. Egy pillanat alatt lekaptam a Jelenkor Kiadó pavilonjában tornyosuló kupac tetejéről, és rohantam kifizetni, mielőtt bármi közbeszólna. Könyvet szinte csak azért veszek, hogy kölcsön tudjam adni. A megvásárolt köteteim jelentős részét nem is én olvastam először.
De egyáltalán nem bántam meg szenvedélyes reakciómat, remélem azok is örülnek majd, akik kölcsön kapják tőlem!

„Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenek előtt arról szól, hogy észre vesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a természetes? ” -ezekkel a szavakkal vezeti be a fülszöveg a könyvet.

Egy nyugdíj előtt álló terapeutának az 1940-es években, már csak 5 hónapot kell kibírnia, hogy végleg leadhassa praxisát. Türelmetlenül várja ezt a napot, és számolja vissza a kereken nyolcszáz terápiás órát, ami még hátra van. Tele tapasztalattal, de a végletekig kiégve tengeti napjait. Figyelme egyre inkább az elmúlásra terelődik. Mozgásának nehezedése, testének változásai, gondolatainak átalakulása mind-mind az idő pergésére utalnak. De egy nap beállít hozzá Agathe, a fiatal német hölgy, és addig nem tágít, amíg a doktor nem fogadja őt. A panasza egyszerű -nem talál örömet az életben-, de a kórtörténete már annál kevésbé. Kórházi zárójelentések tanúskodnak viszontagságairól.

Az egész regényben van egy dinamikus gomolygás. Mindenki tart valami felé, de senki sem egy irányba. A szereplők csak érintőlegesen súrlódnak egymással. A terapeuta kifelé áramlik rendezettnek tűnő, magányos napjaiból, Agathe bevonódik, és Madame Surrugue, az asszisztensnő ismét egy másik vonalban mozog. Mindeközben természetesen igen intenzíven hatnak egymásra. Agathe, akinek nincs más vágya, mint eltűnni az emberek szeme elől, az orvos segítsége által kezd láthatóvá válni önmaga és a világ számára. Ugyanez a szembesülés történik meg az idős emberrel is.

Amilyen kicsi ez a könyv, annyira izgalmas. Könnyű volt olvasni, vártam az események alakulását, és érdekes volt elhelyezni azokat a mellékzöngéket, melyek látszólag nem tartoztak a témához.
Mondjuk én is jobban örültem volna, ha egy sokkal bővebben kifejtett regény keretein belül olvashattam volna az Agathe-ot, mélyebben hatott volna. Talán ez az egyetlen kis negatív érzésem a könyvvel kapcsolatban.
A történet, amely bárhol játszódhatott volna, hiszen alapvetően egy rendelő falai között üldögélünk, és bárkivel megtörténhetett volna, mert nincs jelentősége, hogy francia vagy német az illető, éppen általánossága révén engedi, hogy párhuzamba állítsuk önmagunkkal. A könyvben megjelenő egzisztenciális kérdések, valamint a magánytól való félelem szorongása kapcsán találva érzi magát az olvasó. De mint üzenet, megjelenik az a gondolat is, hogy talán van ebből a homályból kivezető út, mely a társas kapcsolatok révén valósulhat meg, akár olyan terepen, ahol már látszólag nem is nő fű.

A dán Anna Cathrine Bomann maga is pszichológus. Első kötete, az Agathe közel húsz nyelven jelent meg eddig. Azóta még két könyve íródott, egyik a skizofréniáról, a másik pedig a közelmúltban megjelent, Hvad Ingen Ved, (angolul What No One Knows). Az ifjúsági (YA) regény a bullying témával foglalkozik. Remélem a magyarországi megjelenés is tervben van!

16 hozzászólás
Morpheus>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Amilyen vékony a könyv, a súlyossága ezzel fordítottan arányos. Nem tudtam száraz szemmel olvasni, egyszer a zokogás is elkapott. Igazán tudtam azonosulni az idősödő pszichoterapeutával, és némileg Agathával is. Sajnos a legjobb idézeteket kiírták előttem, így azokat nem tudom megosztani. :)
Köszönöm az írónőnek, és azoknak a figyeltjeimnek is, akik felhívták értékelésükkel a figyelmemet ere a könyvre. Akik pedig nem olvasták, azoknak pedig ajánlom.

6 hozzászólás
Kókuszka>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van, olyan közel, hogy a szagát is érzem. – Álmodozva nézett maga elé. – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember.
Nem is könnyű, úgy megélni az életünket, hogy a végén azt mondhassuk kihoztunk belőle mindent, nem ragadtunk bele a rutin hétköznapokba. A mentális zavarok doktora és betege közötti különös kapcsolat az emberi lélek rejtelmeit, az elfojtott traumákat, a test jelzéseit apró mozzanatokon keresztül tárja fel. Karakterein keresztül elgondolkodunk saját életünkön, mi a fontos, melyek azok a célok, amik megadják számunkra az élet értelmét, mennyire vagyunk nyitottak a külvilág, az embertársaink felé. Ez a pároldalas könyvecske rengeteg érzelmet, gondolatébresztőt rejt.

janetonic>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Elcsábított ez a kis könyv, küllemre gusztusos, beleolvasva is vonzó, gondoltam, megér egy próbát. Még arra is láttam esélyt, hogy gyorsan kiolvassam, és úgy üljek be másnap a beszélgetésre a szerzővel, hogy már tudom, mi áll a könyvben – ez az élmény meglehetősen ritka.

És tényleg ilyen, lendületből elolvasható: apró kis fejezetek, inkább képek, közben nagyjából egyenletesen telik az idő, többé-kevésbé egy fél év. Egy idős és fásult pszichológus szemével látjuk a világot, akinek a fülszöveg ígérete szerint az új páciens, Agathe felborítja az életét – bár ez valójában nem teljesen igaz, inkább több dolog is történik egyszerre, ami kizökkenti a monotóniából, és hirtelen valahogy semmi sem működik. Aztán, ahogy lenni szokott, a krízist valami megvilágosodás követi, és egyszer csak jobb lesz minden. Vagy legalábbis a jobbság ígérete kúszik be a könyv végére. Nem érdemes a történetről többet írni, tényleg nagyon rövid és gyorsan olvasható, nem szeretném elvenni az élményt attól, aki újonnan kezd bele.

Hatalmas siker most ez a kisregény Európa-szerte (vagy ennél messzebb is), én meg megint úgy toporgok itt, mint a Stoner esetében, ami olyan sokakra hatott, nálam mégsem tudott mélyre menni (mindamellett, hogy nagyon is jónak tartom). Ízlés dolga persze. Az Agathe első 100 oldalát borzasztóan élveztem, aztán egy ponton az egész egyszerűen megállt, és számomra átcsúszott klisékbe. Azt hallottam a beszélgetésen, hogy a szerző eleinte munka mellett (mert ő is pszichológusként praktizál) írta a könyvet, kevés ideje volt rá, apránként haladt vele, és a vége felé félállásra csökkentette a munkát, hogy be tudja fejezni. Nem tudom, hogy ez a váltás jelenik-e meg a könyvben azon a határvonalon, amit még szerettem és amit már eluntam – milyen furcsa is lenne, hogy épp akkor esik szét valami, amikor igazán időt szán rá, mégis így érzem.

Sok dolog volt esetleges számomra, például a helyszín is: miért éppen Párizs? Nem tűnt igazán fontosnak. Sőt, tudván, hogy az írónő dán, ez az északi miliő járt a fejemben, és emiatt eltévedve éreztem magam, amikor felbukkant egy-egy Madame vagy Monsieur. Hasonlóképpen voltam a korszakkal is: a 40-es évek talán csak abban segített, hogy az öltözékeket így képzeltem el, élénkpiros rúzsokkal, régimódi kelmékkel, karcsú ruhaderekakkal. De helynek és időnek olyan kevéssé volt jelentősége, hogy az említése inkább csak megzavart.

Most úgy tűnhet, mintha csak kritizálni tudnék, de nem így van: remek első könyv ez, tetszik a tömörsége, tetszenek a képei, a szereplői, tetszik, hogy az ember belső vívódásairól beszél úgy, hogy mindannyian találunk magunkra vonatkoztathatót, tényleg rengeteg minden benne van, ami úgy egyébként az élet. Azt nem tudom megfogalmazni, hogy mi az, amitől annyi ember szereti, és aminek ellenére én mégsem tudom igazán szeretni.

És még egy dolog, tényleg spoiler jön: spoiler

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636768201 · Fordította: Petrikovics Edit
12 hozzászólás
Vivienna>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

" Örülök, hogy végül ezt a könyvet is elolvastam, hiszen egy nagyon elgondolkodtató történet volt az, amit ez a könyv adott. Gyorsan lehetett haladni a regénnyel és ez nem csak a terjedelmének volt köszönhető, hanem magénak a könyv nyelvezetének is, ami szerintem nagyon szépen volt megírna. Egyedül azt bánom, hogy nem volt kicsit hosszabb ez a történet, hiszen hiába volt meg így is a varázsa, nagyon szívesen olvastam volna még többet a terápiás ülésekről, hiszen – hiába várta már annyira a doktor úr, hogy ezeknek az alkalmaknak a száma elérje a nullát – nekem ezek voltak a könyvben a kedvenc részeim.

Szerintem ez az írónőtől egy nagyon jó első könyv volt és ha idővel esetleg más regénye is megjelenik magyarul, akkor biztosan azokat is el fogom olvasni. "

Teljes értékelés: https://konyveskuckom.blog.hu/2020/02/05/anne_cathrine_…

Leliana>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Jó néha kimászni a belek, cafatok közül, kézbe venni valami olyasmit, ami melengeti a lelkem, megérint, elgondolkoztat. Gondoltam, az Agathe is ilyen könyv lesz, gyönyörű borítójába első pillantásra beleszerettem, de sajnos a belbecs nem volt egészen összhangban ezzel.
Amit észrevettem magamon már korábban is, de itt is ezt éreztem: szeretek idős(ödő) emberekről (főképp férfiakról) történeteket olvasni, gondolataikba, érzéseikbe bepillantást nyerni. Vagyis szeretnék, mert itt sajnos a főszereplő is elég „kiszínezetlen” maradt, nem is beszélve a többiekről.
Vannak a kötetben olyan sorok, amiken lehet töprengeni, de valahogy mégsem áll össze egy egésszé, senki nem kerül hozzánk közel, és az idézetek elolvasása után pedig már nem is nagyon van értelme az egész könyvet végiglapozni. Volt benne potenciál pedig, Agathe és a pszichológus sorsa is rengeteg lehetőséget hordozott volna, de ehhez sem a terjedelem sem a forma nem volt megfelelő szerintem. Kár érte, hogy ilyen kidolgozatlan maradt. :(

Ibanez P>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Ha nem lett volna a dán kihívás meg a csodaszép borító, biztos, hogy nem figyeltem volna fel erre a kötetre. Nagyon rövid kis történet, írónőnk egy idős doktor bőrébe bújik, aki éppen nyugdíj előtt áll. Az ő magányos, zárkózott, mondhatni elértéktelenedett életén keresztül figyelhetjük meg az öregedés pillanatait, a félelmeit, azt, hogy voltaképpen mindazon keresztülmegy ő is, mint a páciensei, s ahogy nekik sem, önmagának sem képes – nem akar? – segíteni. A saját betegei sorsa már nem érdekli (sajnos hány ilyen van), az új beteg érkezése azonban felkavarja az állóvizet és felnyitni az ő szemét is, voltaképpen a beteg segít többet a doktoron, s ezáltal a többi betegen is. A szomszéddal való tortás jelenet volt a kedvencem, s bár a doki nem nőtt nagyon a szívemhez (főként a betegekkel való közönye miatt), a végére, ahogy elkezdett ő is változni, mégis drukkolni kezdtem neki is. A vége kicsit kurtafurcsa, de mindenképpen olvasásra való kötet, Agathe és a doki sok vonásában felfedeztem saját félelmeim, pedig én még csak 41 vagyok…

1 hozzászólás
meseanyu P>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Szépen megírt, hangulatos történet, elgondolkodtató, filozofikus mondanivalóval. Szeretem az ilyen kompakt, rövid, de nagyon erős történeteket, ahol pár szóval úgy mutat be a szerző egy-egy szereplőt, hogy szinte látom magam előtt, és olyanok a jelenetek, hogy szinte ott vagyok a közepében. Ráadásul gyönyörű kis könyvecske külsőleg is.

Porcsinrózsa>!
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Ez a vékony , ám annál fajsúlyosabb könyv létünk gubancaira keresi a választ. Olyan élethelyzeteket hoz elénk, amelyekben bármelyikünknek lehet része.
Az elmagányosodástól való félelem, a nyugdíjazás után feleslegessé váló ember céltalan életének előrevetülő árnyéka idő előtt mutatja testi tüneteit. A halál utáni veszteséget elhordozni ugyancsak igénybe veszi lelki erőinket. Tönkretett, megnyomorgatott gyermekkorunk terheit is cipeljük.
A regény szereplői csak úgy találhatnak megoldást a problémáikra, ha sebeiket hagyják felfakadni, majd szabad folyást engednek a gyógyulásnak. melynek kulcsa emberi kapcsolataik melegségében , az egymáshoz való viszonyulásukban rejlik.
Ameddig ember él a földön, egymás szeretetére, figyelmére leszünk utalva. Ebben van a megoldás, a segítség. A történet zárása biztatóan kínálja a reményt a méltósággal teljes, tartalmas életre.Minél idősebbek vagyunk, annál inkább értjük ennek a műnek az üzenetét. Nagyon szerettem olvasni.


Népszerű idézetek

janetonic>!

Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felelnie másnap?

62. oldal

8 hozzászólás
Flora_The_Sweaterist P>!

Van valami magányos abban, ha nem él az ember. Mint törött lábbal nézni, ahogy mások játszanak.

57. oldal

shadowhunter1975 P>!

Az a benyomásom, hogy azt hiszi, a jó életnek létezik egy képlete, és amíg rá nem talál, voltaképpen azt sem engedi meg magának, hogy éljen.

98-99. oldal, Agathe IX. (Jelenkor, 2019)

Annamarie P>!

Azzal kezdődött, hogy egy középkorú házaspárt pillantottam meg az egyik asztalka mellett. Valamilyen oknál fogva megtorpantam odakint az utcán, és csak néztem, ahogy a nő felemeli a kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát. A férfi a nő tenyeréhez dőlt, én pedig éreztem
– mintha csak én magam ültem volna ott –, ahogy a nő testének melege a férfiéba áramlik, és már képtelenség megállapítani, melyikük melyik.
Azóta szokásommá vált, hogy útba ejtsem a kávézót, és elképzeljem, hogy egy nap én ülök ott.

47. oldal

Belle_Maundrell>!

– Azt hiszem, az élet túlságosan rövid és túlságosan hosszú egyszerre. Túl rövid ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan kell élni. Túl hosszú, mert a hanyatlás minden egyes nappal egyre láthatóbbá válik.

99. oldal, Agathe IX

Kapcsolódó szócikkek: élet
oldmoviegirl01 P>!

– (…) És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember.

59. oldal

oldmoviegirl01 P>!

– Hogy deríthetjük ki, hogy mitől félünk?
– Az én tapasztalatom az – (…) –, hogy az ember legfőbb vágyával kell kezdeni.

89. oldal

Audrey__>!

– A szerelem nélküli élet nem sokat ér

88. oldal

Málnika P>!

Hogy állíthatja, hogy megért másokat, ha azt sem tudja, saját maga hogy van?

114. oldal

Virág_Blogger P>!

(…) jobban kellett volna értékelnünk a gyaloglást annak idején, amikor még jól ment.

47. oldal

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
Paul Auster: New York trilógia
Trisse Gejl: Pátriárka
Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában
Alessandro Baricco: Selyem
Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt
Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok
Milan Kundera: Halhatatlanság
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I–III.
Milan Kundera: Elárult testamentumok