Elcsábított ez a kis könyv, küllemre gusztusos, beleolvasva is vonzó, gondoltam, megér egy próbát. Még arra is láttam esélyt, hogy gyorsan kiolvassam, és úgy üljek be másnap a beszélgetésre a szerzővel, hogy már tudom, mi áll a könyvben – ez az élmény meglehetősen ritka.
És tényleg ilyen, lendületből elolvasható: apró kis fejezetek, inkább képek, közben nagyjából egyenletesen telik az idő, többé-kevésbé egy fél év. Egy idős és fásult pszichológus szemével látjuk a világot, akinek a fülszöveg ígérete szerint az új páciens, Agathe felborítja az életét – bár ez valójában nem teljesen igaz, inkább több dolog is történik egyszerre, ami kizökkenti a monotóniából, és hirtelen valahogy semmi sem működik. Aztán, ahogy lenni szokott, a krízist valami megvilágosodás követi, és egyszer csak jobb lesz minden. Vagy legalábbis a jobbság ígérete kúszik be a könyv végére. Nem érdemes a történetről többet írni, tényleg nagyon rövid és gyorsan olvasható, nem szeretném elvenni az élményt attól, aki újonnan kezd bele.
Hatalmas siker most ez a kisregény Európa-szerte (vagy ennél messzebb is), én meg megint úgy toporgok itt, mint a Stoner esetében, ami olyan sokakra hatott, nálam mégsem tudott mélyre menni (mindamellett, hogy nagyon is jónak tartom). Ízlés dolga persze. Az Agathe első 100 oldalát borzasztóan élveztem, aztán egy ponton az egész egyszerűen megállt, és számomra átcsúszott klisékbe. Azt hallottam a beszélgetésen, hogy a szerző eleinte munka mellett (mert ő is pszichológusként praktizál) írta a könyvet, kevés ideje volt rá, apránként haladt vele, és a vége felé félállásra csökkentette a munkát, hogy be tudja fejezni. Nem tudom, hogy ez a váltás jelenik-e meg a könyvben azon a határvonalon, amit még szerettem és amit már eluntam – milyen furcsa is lenne, hogy épp akkor esik szét valami, amikor igazán időt szán rá, mégis így érzem.
Sok dolog volt esetleges számomra, például a helyszín is: miért éppen Párizs? Nem tűnt igazán fontosnak. Sőt, tudván, hogy az írónő dán, ez az északi miliő járt a fejemben, és emiatt eltévedve éreztem magam, amikor felbukkant egy-egy Madame vagy Monsieur. Hasonlóképpen voltam a korszakkal is: a 40-es évek talán csak abban segített, hogy az öltözékeket így képzeltem el, élénkpiros rúzsokkal, régimódi kelmékkel, karcsú ruhaderekakkal. De helynek és időnek olyan kevéssé volt jelentősége, hogy az említése inkább csak megzavart.
Most úgy tűnhet, mintha csak kritizálni tudnék, de nem így van: remek első könyv ez, tetszik a tömörsége, tetszenek a képei, a szereplői, tetszik, hogy az ember belső vívódásairól beszél úgy, hogy mindannyian találunk magunkra vonatkoztathatót, tényleg rengeteg minden benne van, ami úgy egyébként az élet. Azt nem tudom megfogalmazni, hogy mi az, amitől annyi ember szereti, és aminek ellenére én mégsem tudom igazán szeretni.
És még egy dolog, tényleg spoiler jön: spoiler