Agathe 33 csillagozás

Anne Cathrine Bomann: Agathe

Franciaország, 1940-es évek. Egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő terápiás üléseket, és rezignáltan hallgatja a díványra fekvő unatkozó háziasszonyok apró-cseprő problémáit, miközben madárkarikatúrákat készít róluk. Már abban sem biztos, jó szakember volt-e valaha is, tudott-e segíteni bárkin.

Egy nap megjelenik nála Agathe, egy fiatal német nő, aki nem talál örömöt az életben, nem akar mást, csak eltűnni az emberek szeme elől… A doktor minden tiltakozása ellenére felvéteti magát a páciensek közé, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a terapeuta maga is kénytelen szembenézni az intimitástól és a haláltól való félelmével.

>!
Jelenkor, 2019
148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636768201 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
148 oldal · ISBN: 9789636768218 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Most olvassa 5

Várólistára tette 86

Kívánságlistára tette 97

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Annamarie P
Anne Cathrine Bomann: Agathe

A mindennapi élet kísértéseivel nekem is meg kell küzdenem. Habár elég rendesen kordában tartom a könyvek iránti -egyébként minden tárggyal kapcsolatos-, birtoklási vágyamat, de a hétvégi könyvfesztiválon nem voltam képes ellenállni ennek a pici és rendkívül szép kötetnek. Egy pillanat alatt lekaptam a Jelenkor Kiadó pavilonjában tornyosuló kupac tetejéről, és rohantam kifizetni, mielőtt bármi közbeszólna. Könyvet szinte csak azért veszek, hogy kölcsön tudjam adni. A megvásárolt köteteim jelentős részét nem is én olvastam először.
De egyáltalán nem bántam meg szenvedélyes reakciómat, remélem azok is örülnek majd, akik kölcsön kapják tőlem!

„Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenek előtt arról szól, hogy észre vesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a természetes? ” -ezekkel a szavakkal vezeti be a fülszöveg a könyvet.

Egy nyugdíj előtt álló terapeutának az 1940-es években, már csak 5 hónapot kell kibírnia, hogy végleg leadhassa praxisát. Türelmetlenül várja ezt a napot, és számolja vissza a kereken nyolcszáz terápiás órát, ami még hátra van. Tele tapasztalattal, de a végletekig kiégve tengeti napjait. Figyelme egyre inkább az elmúlásra terelődik. Mozgásának nehezedése, testének változásai, gondolatainak átalakulása mind-mind az idő pergésére utalnak. De egy nap beállít hozzá Agathe, a fiatal német hölgy, és addig nem tágít, amíg a doktor nem fogadja őt. A panasza egyszerű -nem talál örömet az életben-, de a kórtörténete már annál kevésbé. Kórházi zárójelentések tanúskodnak viszontagságairól.

Az egész regényben van egy dinamikus gomolygás. Mindenki tart valami felé, de senki sem egy irányba. A szereplők csak érintőlegesen súrlódnak egymással. A terapeuta kifelé áramlik rendezettnek tűnő, magányos napjaiból, Agathe bevonódik, és Madame Surrugue, az asszisztensnő ismét egy másik vonalban mozog. Mindeközben természetesen igen intenzíven hatnak egymásra. Agathe, akinek nincs más vágya, mint eltűnni az emberek szeme elől, az orvos segítsége által kezd láthatóvá válni önmaga és a világ számára. Ugyanez a szembesülés történik meg az idős emberrel is.

Amilyen kicsi ez a könyv, annyira izgalmas. Könnyű volt olvasni, vártam az események alakulását, és érdekes volt elhelyezni azokat a mellékzöngéket, melyek látszólag nem tartoztak a témához.
Mondjuk én is jobban örültem volna, ha egy sokkal bővebben kifejtett regény keretein belül olvashattam volna az Agathe-ot, mélyebben hatott volna. Talán ez az egyetlen kis negatív érzésem a könyvvel kapcsolatban.
A történet, amely bárhol játszódhatott volna, hiszen alapvetően egy rendelő falai között üldögélünk, és bárkivel megtörténhetett volna, mert nincs jelentősége, hogy francia vagy német az illető, éppen általánossága révén engedi, hogy párhuzamba állítsuk önmagunkkal. A könyvben megjelenő egzisztenciális kérdések, valamint a magánytól való félelem szorongása kapcsán találva érzi magát az olvasó. De mint üzenet, megjelenik az a gondolat is, hogy talán van ebből a homályból kivezető út, mely a társas kapcsolatok révén valósulhat meg, akár olyan terepen, ahol már látszólag nem is nő fű.

A dán Anna Cathrine Bomann maga is pszichológus. Első kötete, az Agathe közel húsz nyelven jelent meg eddig. Azóta még két könyve íródott, egyik a skizofréniáról, a másik pedig a közelmúltban megjelent, Hvad Ingen Ved, (angolul What No One Knows). Az ifjúsági (YA) regény a bullying témával foglalkozik. Remélem a magyarországi megjelenés is tervben van!

>!
janetonic P
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Elcsábított ez a kis könyv, küllemre gusztusos, beleolvasva is vonzó, gondoltam, megér egy próbát. Még arra is láttam esélyt, hogy gyorsan kiolvassam, és úgy üljek be másnap a beszélgetésre a szerzővel, hogy már tudom, mi áll a könyvben – ez az élmény meglehetősen ritka.

És tényleg ilyen, lendületből elolvasható: apró kis fejezetek, inkább képek, közben nagyjából egyenletesen telik az idő, többé-kevésbé egy fél év. Egy idős és fásult pszichológus szemével látjuk a világot, akinek a fülszöveg ígérete szerint az új páciens, Agathe felborítja az életét – bár ez valójában nem teljesen igaz, inkább több dolog is történik egyszerre, ami kizökkenti a monotóniából, és hirtelen valahogy semmi sem működik. Aztán, ahogy lenni szokott, a krízist valami megvilágosodás követi, és egyszer csak jobb lesz minden. Vagy legalábbis a jobbság ígérete kúszik be a könyv végére. Nem érdemes a történetről többet írni, tényleg nagyon rövid és gyorsan olvasható, nem szeretném elvenni az élményt attól, aki újonnan kezd bele.

Hatalmas siker most ez a kisregény Európa-szerte (vagy ennél messzebb is), én meg megint úgy toporgok itt, mint a Stoner esetében, ami olyan sokakra hatott, nálam mégsem tudott mélyre menni (mindamellett, hogy nagyon is jónak tartom). Ízlés dolga persze. Az Agathe első 100 oldalát borzasztóan élveztem, aztán egy ponton az egész egyszerűen megállt, és számomra átcsúszott klisékbe. Azt hallottam a beszélgetésen, hogy a szerző eleinte munka mellett (mert ő is pszichológusként praktizál) írta a könyvet, kevés ideje volt rá, apránként haladt vele, és a vége felé félállásra csökkentette a munkát, hogy be tudja fejezni. Nem tudom, hogy ez a váltás jelenik-e meg a könyvben azon a határvonalon, amit még szerettem és amit már eluntam – milyen furcsa is lenne, hogy épp akkor esik szét valami, amikor igazán időt szán rá, mégis így érzem.

Sok dolog volt esetleges számomra, például a helyszín is: miért éppen Párizs? Nem tűnt igazán fontosnak. Sőt, tudván, hogy az írónő dán, ez az északi miliő járt a fejemben, és emiatt eltévedve éreztem magam, amikor felbukkant egy-egy Madame vagy Monsieur. Hasonlóképpen voltam a korszakkal is: a 40-es évek talán csak abban segített, hogy az öltözékeket így képzeltem el, élénkpiros rúzsokkal, régimódi kelmékkel, karcsú ruhaderekakkal. De helynek és időnek olyan kevéssé volt jelentősége, hogy az említése inkább csak megzavart.

Most úgy tűnhet, mintha csak kritizálni tudnék, de nem így van: remek első könyv ez, tetszik a tömörsége, tetszenek a képei, a szereplői, tetszik, hogy az ember belső vívódásairól beszél úgy, hogy mindannyian találunk magunkra vonatkoztathatót, tényleg rengeteg minden benne van, ami úgy egyébként az élet. Azt nem tudom megfogalmazni, hogy mi az, amitől annyi ember szereti, és aminek ellenére én mégsem tudom igazán szeretni.

És még egy dolog, tényleg spoiler jön: spoiler

>!
Jelenkor, 2019
148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636768201 · Fordította: Petrikovics Edit
12 hozzászólás
>!
Flora_The_Sweaterist P
Anne Cathrine Bomann: Agathe

“Az idő keresztülfolyt rajtam, akár a víz egy rozsdás szűrőn, amit senki sem akart kicserélni.”

Ha szóba kerül a dán irodalom, a legtöbb ember szerintem csak a szemöldökét összeráncolva próbálna felidézni egy nevet, egy címet, bármit, amit a témában megemlíthetne. Sokaknak eszükbe jutna Andersen, a Hygge, vagy esetleg Janne Teller egyik könyve. Többek között éppen ezért keltette fel az érdeklődésemet Anne Cathrine Bomann frissen megjelent kisregénye, az Agathe – egy újabb gyöngyszem a dán irodalom kincstárából.

A szerzőről érdemes tudni, hogy egy Koppenhágában élő pszichológus, aki (gyermekkori álmát beteljesítve) részmunkaidőben író is. 15 évesen jelent meg az első versgyűjteménye, 2017-ben pedig az Agathe c. kisregényével debütált, valamint idén jelenik meg a Hvad Ingen Ved (Amit senki sem tud) című Young Adult regénye.

Történetünk idősödő pszichoterapeutája századunk közkedvelt kifejezésével élve “kiégett”; elvesztette az érdeklődését az emberek és a hivatása iránt. Betegeire már oda sem figyel, úgyis felesleges, hiszen nem tud segíteni rajtuk; titkárnője is csak egy megbízható bútordarab a számára; a szomszédja életéről is csak a falon átszűrődő hangok alapján alkot egy képet. Más sem hiányzik neki, mint egy új páciens! De egy fiatal német nő, a címszereplő Agathe ragaszkodik hozzá, hogy a doktor úr kezelje a nyugdíjig még hátralévő időben, és makacs kitartása mindkettőjük életét megváltoztatja.

Mindketten olyan emberek, akiket alig-alig vagy nem is érzékel a külvilág: a terapeuta a betegei mögött ül (hogy ne lássák, és az arckifejezése vagy önkéntelen reakciója ne befolyásolja a pácienst), a szomszédja süket-néma, tehát nem hallja a falakon keresztül a férfi motozását – senkit nem enged közel magához, így senki nem is ismerheti igazán. Agathét a szülei tették láthatatlanná: vak édesapja, és a gondokkal szemben önkéntesen vak édesanyja, és a nő azóta sem képes rátalálni önmagára. Korábbi öngyilkossági kísérlete is valamiféle elkeseredett próbálkozás arra, hogy a saját lelkében érzett láthatatlanságát kézzelfoghatóvá tegye. Ez a két ember, az életből már lassan kifelé lépegető idős terapeuta és a traumái által fogva tartott fiatal nő, találkozásáról, és annak az életükre gyakorolt hatásáról szól a könyv: arról, hogy mindig van remény, nem kell láthatatlanul, elszigetelten szenvedve leélni egy egész életet.

A borító külön dicséretet érdemel: az elszáradó növényre rászálló félénk madár az idős terapeuta és Agathe kapcsolatának képi formában való megjelenése. A borító színvilága ízléses, nem az exhibicionizmus jellemzi, kifinomultságával a figyelmes kíváncsiság felkeltése a célja.

Teljes poszt: https://florathesweaterist.wordpress.com/2019/04/24/ert…

>!
K
Anne Cathrine Bomann: Agathe

"És ha révbe ér,
akkor mit csinál
Otthon ül,"

30y: Révbe ér

„A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.”
Gabriel García Márquez

Egyikőnk sem külön sziget?

>!
tizkicsikonyv P
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Túl rövid szösszenet az élet törékenységéről, a magány fájdalmáról, az emberi lét szépségéről – és még inkább nehézségéről.

>!
Junes P
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Ha lehetne, 6 csillagot adnék neki. Új kedvenc, melyet sokszor fogok még leemelni a polcomról, s nemcsak a saját örömömre, hanem hogy másoknak is kölcsön adjam.
Könnyed, humoros, meglepően és jólesően szókimondó, ámde nem szájbarágós. Hagy helyet a továbbgondolásnak, az eltűnődésnek és mérhetetlen alkalmat nyújt az önreflexióra.
Vajon mi az az életkor, amikor már késő elkezdeni élni? Valóban látjuk önmagunkat? A megszokás rángat vagy a beletörődés sanyargat?
Zseniális mű. Remélem, hasonlóan jókat lehet majd még olvasni az írónőtől.

>!
Emő_Kósa
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Anna Chatrine Bomann: Agathe című kis könyve akadt a kezembe az újdonságok között. Ellenállhatatlan vágyat éreztem az olvasására, a gyönyörű borító nem engedett. Hamar megvolt… s azóta nem enged. Aztán szembe jött velem a tanítás a „látom , de nem ismerem” világából az „ ismerem, de már látom” világába. Bizonyára a húsvét kegyelme ez. A történet magányos emberekről szól, az egyik gyógyít a másik gyógyítást kér. A lány attól szenvedett, hogy sokáig nem látták őt, s így ő sem képes látni magát. A terapeuta attól, hogy észre sem vette hogy láthatatlanná vált. Fel kell emelni a tekintetünket.

>!
Anyechka I
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Először is kiemelném a borító szépségességét. Már csak emiatt is szerettem volna birtokolni ezt a könyvet. Meg aztán a téma. Érdekel a pszichológia, és érdekelt, hogy éli meg a mindennapjait egy pszichológus. Na, most már tudom. Igazából nem is értettem a pszichomókus ezen kitörését: Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felelnie másnap? Nos, két gondolatom van ezzel kapcsolatban. Az első: miért, mire számított? Ahogy az emberek többsége is csak akkor megy el orvoshoz, ha baja van (tisztelet a kivételnek), pszichoterapeutaként ő is olyan emberekkel fog főként találkozni, akik lelki sérültek, és ha a magánéletében passzív, zárkózott és magányos, akkor evvan, apukám. Második gondolatom pediglen: rájöttem, hogy egész jó kis életem van, és ma minden bizonnyal elégedetten fogom álomra hajtani a fejem. :)
Tetszett: a rövid, apró mozzanatokból felépülő, nem didaktikus, hanem inkább hangulati megközelítése. Amilyen finoman hozzányúl a magány, elszigetelődés időtlen problematikájához.
Nem tetszett: nem tudom. Valami. A vége? A katarzis hiánya? Tényleg nem tudom. Pedig jó! Amúgy!

2 hozzászólás
>!
Kis_piros_könyveskomód P
Anne Cathrine Bomann: Agathe

Anne Cathrine Bomann vékonyka, csodaszép pasztellszínekben pompázó könyve finoman szőtt regényszövet, tele zavarbaejtően ismerős és fájdalmasan tűpontos meglátásokkal. Tükröt tart az elmúlástól szorongó ember elé – arra próbál rámutatni, hogy a magány egyszerűen láthatatlanná vékonyítja az embert. Egyetlen ellenszer létezik csupán: ha valaki meglát bennünket, s azt mondja: létezel!

Ha egy szóban kellene a regényt összesűrítenem, ez lenne az: létezel. Tükröt tart az elmúlástól szorongó ember elé. Arra próbál rámutatni, hogy a magány egyszerűen láthatatlanná vékonyítja az embert; hogy mekkora szükségünk van arra, hogy valaki tanúja legyen az életünknek – valaki, aki megerősíti törékeny létezésünket. Ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót és megkérdezné: „Hogy vagy?”, az ember hajlamos azt hinni, nem is létezik, hiszen nincsen senki, akiben visszatükröződni látná saját magát, a gondolatait és érzéseit. Úgy tűnik, akárki akármit is mond, saját magunk nem mindig vagyunk elég meggyőzőek – az élethez legalábbis nem, esetleg a vegetáláshoz.

Hihetetlen finoman szőtt a regény szövege; fájdalmasan tűpontosak és elképesztően emberiek a meglátások – látszik, hogy a szerző maga is gyakorló pszichológus. Egyszerre ijesztő és megnyugtató, hogy valaki képes lehet ennyire ismerni az emberi lelket, az emberi működést! Ráadásul mindezt így meg is tudja fogalmazni…Minden mondatnak, szónak súlya van!
Az alábbi linken találod a teljes értékelésemet a blogomon:
https://kispiroskonyveskomod.home.blog/2019/05/03/letez…


Népszerű idézetek

>!
janetonic P

Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felelnie másnap?

62. oldal

8 hozzászólás
>!
Annamarie P

Azzal kezdődött, hogy egy középkorú házaspárt pillantottam meg az egyik asztal mellett. Valamilyen oknál fogva megtorpantam odakint az utcán, és csak néztem, ahogy a nő felemeli a kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát. A férfi a nő tenyerére dőlt, én pedig éreztem
– mintha csak én magam ültem volna ott –, ahogy a nő testének melege a férfiéba áramlik, és már képtelenség megállapítani, melyikük melyik.
Azóta szokásommá vált, hogy útba ejtsem a kávézót, és elképzeljem, hogy egy nap én ülök ott.

47. oldal

>!
shadowhunter1975 P

Az a benyomásom, hogy azt hiszi, a jó életnek létezik egy képlete, és amíg rá nem talál, voltaképpen azt sem engedi meg magának, hogy éljen.

98-99. oldal, Agathe IX. (Jelenkor, 2019)

>!
oldmoviegirl01 P

És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember.

59. oldal

>!
Virág_Blogger P

(…) és mégis mennyit lehetett várni a terápiától, amelynek a felépítésére mindössze heti néhány órám volt, míg a pácienseimnek egy egész élet állt rendelkezésére, hogy lerombolják?

93. oldal

>!
oldmoviegirl01 P

Rájöttem, hogy volt egy elképzelésem a megfelelő életről, a végtelen robotolásért járó jutalomról, amely a nyugdíjba vonulás után vár rám. Ám ahogy ott ültem, a halálom miatt képtelen voltam meglátni, mit kell magába foglalnia az életnek, amire érdemes várni.

48. oldal

>!
Annamarie P

Az ülések során most először könnycseppé gyűlt össze a nedvesség a szemében, majd a halántékán végiggördülve hófehér nyakába pottyant. Össze kellett szednem magamat, hogy a beszélgetésre koncentráljak, és hogy ne keverjem össze azt a rengeteg képet, amelyek Agathe-ról éltek bennem.

83. oldal

>!
Virág_Blogger P

Jobban kellett volna értékelnünk a gyaloglást annak idején, amikor még jól ment.

47. oldal

2 hozzászólás
>!
oldmoviegirl01 P

– Hogy deríthetjük ki, hogy mitől félünk?
– Az én tapasztalatom az – (…) –, hogy az ember legfőbb vágyával kell kezdeni.

89. oldal

>!
Flora_The_Sweaterist P

Van valami magányos abban, ha nem él az ember. Mint törött lábbal nézni, ahogy mások játszanak.

57. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jussi Adler-Olsen: Más bőrében
Sven Hassel: Eltörölni Párizst!
Iselin C. Hermann: Dominó
Trisse Gejl: Pátriárka
Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában
Kim Leine: Kalak
Peter Høeg: Smilla kisasszony hóra vágyik
Gunnar Gunnarsson: A vulkán árnyékában
Karen Blixen: A halhatatlan történet
Alen Mešković: Ukulele jam