A végső szovjet offenzíva 1945 januárjában kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg átkelt a Lengyelország közepét átszelő folyón, a Visztulán. Az „Ivánok” gyors ütemben masíroztak keresztül a romokban álló Nyugat-Lengyelországon és a balti államokon, hogy aztán Budapestet egy borzalmas ostrom után február közepén, Sziléziát pedig márciusban hódítsák meg. A kelet-poroszországi Königsberg elleni támadásuk áprilisban fejeződött be. Ekkorra már két hatalmas hadseregcsoport: az Első Belorusz Front és az Első Ukrán Front készült a végső rohamra a berlini elővárosokban. Hitler április 30-án követett el öngyilkosságot. Egy héttel később, május 7-én Alfred Jodl tábornok, a Wehrmacht főparancsnoksága nevében aláírta a szövetségesek előtti feltétel nélküli megadást.
Még most sem könnyű felbecsülni, mi történt Kelet-Európában a háború e végső öt hónapja alatt, mert nem mindenki őriz ugyanolyan emlékeket e véres hónapokról. A szovjet történetírásban a háború utolsó szakaszát mindig egyértelműen, felszabadítások sorozataként ábrázolják. A szabvány narratíva értelmében Varsó, Budapest, Prága, Bécs és Berlin felszabadult náci-Németország igája alól, diadal diadalt követett, a fasisztákat megsemmisítették, a lakosság ujjongott, és a szabadságot helyreállították.
Mások másképp beszélik el a történeteket. A németek, különösen a berliniek évtizedeken át nagyrészt hallgattak az 1945-ös májusi eseményekről és folytatásukról. Manapság azonban annál jobban emlékeznek a szovjet inváziót követő fosztogatásokra, az önkényes erőszakra és elsősorban a tömeges nemi erőszaktételre. Kelet-Európa más országaiban a Vörös Hadseregnek azt is felróják, hogy rátámadt a helyi partizánokra, akik a németek ellen harcoltak, de történetesen nem voltak kommunisták, és ugyancsak számon tartják a sorra kerülő esetleges vagy célzott erőszak hullámait. Lengyelországban, Magyarországon, Németországban, Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában a Vörös Hadsereg megjelenését ritkán méltatják puszta felszabadulásként – inkább egy új megszállás brutális kezdetét látják benne.
Ugyanakkor sokak szemében a fenti ellentétes perspektívák sem nyújtanak teljes képet a történetekről. A Vörös Hadsereg megérkezése ugyanis embermilliók számára valóban felszabadulást jelentett. Szovjet katonák nyitották ki Auschwitz-Birkenau, Majdanek, Stutthof, Sachsenhausen és Ravensbrück kapuit. Ők ürítették ki a Gestapo börtöneit. Ők tették lehetővé, hogy számos zsidó elhagyhassa pajtákban és pincékben berendezett rejtekhelyét, és lassan visszatérjen a normálishoz valamelyest hasonlító életbe. Egy fogoly zsidó nő, Genia Zonabend kilépett egy kis kelet-németországi munkatábor kapuján, és betért az első német házakba, hogy enni kérjen. Mindenütt elutasításba ütközött, mígnem egy arra járó orosz meghallgatta panaszát, és ennivalón kívül – ahogy a nő felidézte – még mosakodáshoz való meleg vizet is szerzett neki.
A szovjet segítség továbbá nemcsak a zsidókra terjedt ki. A Vörös Hadsereg megérkezése tette lehetővé, hogy az országuk nyugati részében élő lengyelek anyanyelvükön szólalhassanak meg, ami otthonukon kívül hosszú évekig tiltott volt. A német nevekre átkeresztelt lengyel városok üzleteiről, trolibuszairól, vendéglőiről eltűntek a Nur für Deutsche („Csak németeknek”) feliratok. Magában Németországban Hitler ellenfelei is örömmel fogadták a szovjet katonákat, és ugyanez igaz csehek és magyarok millióira is.
55–57. oldal, Első rész – Csalóka hajnal, 2. A győztesek (Európa, 2014)
