Amennyire jól indult az első pár oldalon, annyira okozott csalódást a végére… tipikusan olyan könyv, ahol az alaptörténetből sokkal többet ki lehetett volna hozni, az írónő egyszerűen nem ragadta meg a benne rejlő lehetőségeket.
Rose, a fiatal lány 62 évnyi hibernáció után egy olyan világban ébred, amit nem ismer, nem tudja, mi történt a családjával, sem azt, hogy milyen emberek vannak körülötte, újra meg kell tanulnia élni, és ki kell derítenie, mi történt ezalatt az idő alatt. Ez nekem teljesen jól hangzott alapötletként, de aztán eléggé el lett rontva… Rose-t egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, borzasztóan idegesített, hogy nem tudja kinyitni a száját, és megmondani amit gondol, érez. Határozatlan kislánynak tűnt, bár gondolom ez volt az írónő célja, hiszen a 62 éves hibernáció ellenére még mindig „gyerek” volt, de akkor sem vette be a gyomrom a karakterét. A szüleit meg tudtam volna rugdosni, a szerelmi „sokszög” résztvevőiből pedig hihetetlen, de egy fiú sem lett álmaim lovagja! Xavier, Otto és Bren furcsák, különösek voltak, egyikükben sem éreztem a szerelmet, odaadást, inkább csak baráti közeledést… talán Xavier volt egy picit „igazibb”, de azért ő is tudott meglepetést okozni… az egyetlen szereplő, akit tényleg megszerettem, az Asa volt. A robotos-támadós részek nekem nevetségesek voltak, miközben olvastam, úgy láttam a fejemben, mintha Rose egy vicces kis lego figura elől menekült volna, abszolút nem volt hiteles, nemhogy ijesztő. A világ, amit az írónő kitalált, lehetett volna részletesebb, mindent csak minimálisan érintett. Azt gondolom, hogy ha többet foglalkozott volna vele, jobban ráfeküdt volna a kidolgozásra, akkor ebből egy igazán jó könyv születhetett volna, de így számomra csak gyenge közepes lett, hullámvölgy-szerűen váltakozott, hogy épp tetszik-e a történet, vagy sem, és a végére – a csavarok ellenére is – a „nem tetszett” nyert.
