A ​Long, Long Sleep (UniCorp 1.) 9 csillagozás

Azt mondják disztópiás Csipkerózsika újramesélés. Ezt itt el is felejthetjük, rossz a fülszöveg… Jövőben játszódik, poszt-apokaliptikus, igen. A főhősnek csak a gúnyneve a Csipkerózsika, hiszen 62 évet töltött hibernálva valami véletlen folytán. Rose fájdalmasan magányos karakter, akinek meghalt a szerelme és a szülei, és ez a gyász járja át az egész könyvet.
Azt vártam, hogy átcsap majd sablonos romantikus történetbe, hogy úúú összejön ezzel, meg azzal, és akkor lesz egy szerelmi háromszög. Hát nem. Szívet tépően gyönyörű leírásai vannak Rose-nak a régi szerelmének emlékeiről, nehéz úgy olvasni a boldog pillanatképeket, hogy tudod, az az ember rég halott, ők a tökéletes pár, akik szerethették volna egymást (mint egy átlagos tini románcban), de nem jöhettek össze, mert a halál elválasztotta őket.
Piszkosul igazságtalan a vége és sírós… És… és… és… most nagyon a hatása alatt vagyok. Elmondhatatlanul jól vannak benne ábrázolva az emberi kapcsolatok, a különbözőféle szerelmek. Nem átlagos, vannak benne mögöttes tartalmak, persze nem erőltetve. Őszintén annyit tudnék mondani, hogy a mindent elsöprő szeretetről szól, bármennyire nyálasan hangzik. És ahogy a rózsának is van mindig tüskéje, a szeretet is tud fájni, nagyon.

Első angol nyelvű olvasásom.
Már olvastam ezt a könyvet korábban magyarul, így tudtam, kb. mire számítsak ennek ellenére újra bele tudtam mélyedni, és még mindig nagyon tetszik. :)
A kedvencem pedig még mindig Otto. ;)
Remélem, a folytatása is ennyire tetszik majd, bár Otto van a borítón, szóval biztos jó lesz. :D

Szerintem mindent elárul, hogy éjjel kettőig fent voltam, hogy be tudjam fejezni. :D Nagyon tetszett, maga az alaptörténet is nagyon érdekes. Otto és Rose „párbeszédeit” nagyon bírtam. Még jó, hogy kint voltam a mosóban, mert a vége felé – a nagy csavarnál – nagyon kiakadtam. :D Nagyon könnyű a nyelvezete,én csak ajánlani tudom. :)

Jelen pillanatban, kb. 5 perccel az utolsó mondat elolvasása után, nem érzem elég jól,elég erősnek magam,hogy írjak egy értékelést. Az agyam kikapcsolt,és nem segít nekem eldönteni,hogy szeretnék-e visszagondolni az egész könyvre,vagy inkább várjak még ezzel egy kicsit. Azért,mert fáj. Piszkosul szívszaggató egy történet. Ebben a könyvben minden megvan,ami egy jó könyvhöz kell. Habár az utolsó oldalakat (szintén) végigsírtam, gyönyörű a vége. Majd…talán,ha már nem leszek ennyire a hatása alatt,visszajövök, és írok egy normális értékelést.

Először is töredelmesen bocsánatot kérek Rose-tól, hogy kb a könyv feléig egyáltalán nem szimpatizáltam vele. Idegesítőnek találtam, logikátlanul viselkedett, túl gyámoltalan volt; simán betudhattam volna ezt annak, hogy hát-hát, igen, hatvan évet aludt, ami alatt mindenki meghalt, akit szeretett és ismert – de valahogy nem tudtam. Épp ezért, egészen a könyv feléig kicsit csalódottan is olvastam – mivel Rose-t nem kedveltem, az elbeszélés sem tetszett.
De elnézést kell kérnem, mert még a legerősebb ember is belerokkant volna abba, amin ő keresztülment, mint ahogy később kiderült. Nagyon dühös vagyok amiatt, ami történt vele. Fizikailag kínoz az igazságtalanság. Hogy lehet ilyet csinálni?!

A könyv Rose gyógyulásának folyamata, ahogyan megtalálja magát, de legalábbis önmagának egy nagyon fontos részét, miközben sok mást pedig elveszít. Tragikus, fájdalmas és keserédes. Van benne egy kis akció, de inkább a múlt felidézésén, elveszített, tönkrement és újonnan kialakuló kapcsolatain van a hangsúly.

Bren-ért egész a legvégéig nem voltam oda, tipikusan az az okosszépnyálasgazdagfiú hatása volt, de aztán azért a végére megbékéltem vele is. Otto-ba viszont sikerült beleesnem az első megszólalása során, mikor Rose-al chateltek. Onnantól kezdve el voltam veszve, új kedvenc karaktert avattunk. Még szeretnék róla olvasni, még! Xavier pedig… *hosszú elkínzott sóhaj*

Maga a szöveg stílusa nem nőtt viszont a szívemhez. Kivéve a dialógusok, azok nagyon a helyükön voltak. Meghökkentően sok jó ötlet van a könyvben – már maga Otto is például. A jövőbeli világ egyes momentumai igen jól le vannak írva, az írónő belemegy sok-sok érdekes témába, de majdnem mindig úgy éreztem, hogy még egy kicsit lehetne ezt ragozni, mint ahogy a helyek leírásait is – a várost például abszolút nem tudtam elképzelni. A finálé is túl gyorsan lepörög. Sokkal hosszabb könyv is lehetne ez. De lehet, hogy csak nagyon nem akartam, hogy véget érjen.

Szóval folytatást, most!