Om ​detta talar man endast med kaniner 3 csillagozás

Igazából tudtam én, hogy ez valami nagyon különleges dolog lesz. Van olyan, amikor megszólít egy könyv, és tesz egy kimondatlan ígéretet. Minél nagyobb az ígéret, annál nagyobb a szorongás is, hogy tényleg beváltja-e. És amikor kivettem a dobozból, megrémültem; a képektől, meg attól, hogy milyen kevés a szöveg. Kellett hozzá kicsit erőt gyűjteni, hogy bele merjek lépni.

De beváltotta.

A képekről kiderült, hogy igazából nem csúnyák. A szövegről kiderült, hogy igazából nem kevés. Sőt. Sőt.

Habzsolós olvasó vagyok, leteszik elém a könyvet és én felfalom. De ezt nem lehetett. Az első oldaltól kezdve olyan lassúságot diktál, aminek muszáj engedelmeskedni. Nincs benne semmi kényszerítő erő, egyszerűen csak így működik: vannak dolgok, amikről kizárólag nyulakkal lehet beszélni, és ha egy nyúl úgy találta, hogy velem beszélhet ezekről a dolgokról, akkor fel sem merül más alternatíva, minthogy meghallgassam.

Elolvastam egyszer, lassan, óvatosan, ízlelgetve. Aztán pihentem kicsit, és elolvastam még egyszer: hangosan, magamnak. Pedig nem szeretek hangosan olvasni, pláne nem szeretek svédül hangosan olvasni, de ez a könyv megkívánta. Szólni akart, az én hangomon. Nyulakról. Nyulaktól. Nyulaknak.

Ötvenhat oldalon, ami még ennél is sokkal kevesebb, mert a nagy részét képek teszik ki, a szöveg pedig alig pár mondat, szóval így nézve ötvenhat oldalon tökéletes leírását adja a kamaszkori (és, valljuk be, némelyikünk esetében később is megmaradó) szorongásnak és bizonytalanságnak. Minden egyes szó, minden mondat pontosan a helyén van, pontosan amellett a kép mellett, ahol lennie kell. Nem tudok belekötni.