Kis ​kiruccanás 82% 227 csillagozás

Kritikusan: Túl sok a jópofa szöveg, a márkanév, az elején a pipere cucc, a kényes vagy sznob viselkedés, spoiler.
Női szemszög, inkább nőknek szól.
Aránytalan, kevés a jellemrajz. Kevés a lélekre ható mély mondandó.

Fanatikusként: Jó volt ez! Más, mint a novellák vagy a nagyregények, ez egy kisregény A la Gavalda. Könnyed, fiatalos, szertelen.
Újabb könyv pipálva Annától, 4,5 csillag (4,3 pont).

Miután leírtam a címet, rögtön eszembe jutott, hogy idén már voltam dühös egy könyv miatt (Dennis Lehane: A éjszaka törvénye), de ezt az igazi, vörös ködöt képező, irreálisan magas intenzitású érzelmet – magyarán: amikor k@rva mérges vagyok – tényleg régen éreztem. Nem hittem volna, hogy egy rövidke, könnyed átvezető olvasmánynak szánt kötet fogja okozni, egy olyan szerzőtől, akinek alapvetően kedvelem az írásait.

Tavaly olvastam tőle a Vigaszágat – amin sokan elvéreztek és emlékeim szerint a kritikusok körében sem aratott nagy sikert –, de nekem a felemás volta ellenére is kellemes élmény volt, az Édes életünket pedig 2015-ben, amelyben Gavalda egész jól megragadta a hétköznapi emberek kisded, fojtogató problémáit, viszonylag alacsony giccsfaktorral. Nem ő lesz a következő Goncourt-díjas, hajlamos a túlzásra és a hatásvadászatra, a szövege könnyed és egyszerű, de néha kikapirgál magának egy aranyrögöt, és, ha veszi a fáradságot, egész normálisan formára tudja csiszolni. Nálam ő a könnyed tapicskolás esete, a kellemes, langyos esti arcmosás, és van olyan bájos, hogy ne öntsön el az epe. Tehát, mondhatjuk, viszonylag Gavalda-kompatibilis olvasó vagyok.
De ez… ez az összegányolt valami pőrén megmutatta a szerző minden rossz tulajdonságát. Kis kiruccanás a Gavalda-hold sötét oldalára.

Olyan volt, mintha Anna tűzoltásszerűen a papírra hányt volna egy nyers szösszenetet, mert pánikba esett, hogy őt már nem szereti senki, nem olvassák, a rajongóknak meg úgyis tetszeni fog. Még hozzá képest is kidolgozatlan, mind a történet, mind a szöveg, egyedül az utolsó oldal alján lévő mondat volt képes kicsiholni belőlem némi pozitív érzelmet.
Kb. egy hónappal az olvasás után már nehéz felidéznem azt a mindent elsöprő dühöt, de a jegyzetek alapján talán sikerül összerakni, mivel lobbantotta lángra az ereimet. Ahogy nézem, az álszent ellentmondásosságával, a negédesség mögé bújtatott előítéleteivel, magyarán: az ostobaságával, ami az elbeszélőben, Garance-ban testesül meg, a szeleburdi-szabados fiatal nőben, aki büszke a csapodár természetére (ezzel nincs bajom), a trehányságára, de belül már mocorog egy kis félelemcsíra. Négyen testvérek, a legidősebb báty, a Simon felesége iránti ellenszenvre irányul Garance (Gavalda szócsöve – aki már olvasott tőle egy-két könyvet, felismeri a visszatérő gondolatokat) kis katekizmusa, amit olvashatunk.

Az a bajom ezzel a lánnyal, hogy vaksi. Annak az érzelmi intelligenciának, amit Gavalda a korábbi műveiben felvillant, nyoma sincs, hacsak nem szándékosan csúcsosította ki Simon utolsó mondatában az egész történetet. Garance az a lány, aki a gimiben a legszebb-legnépszerűbb, és akinek az egész tinédzserkora egy hatalmas, könnyed buli, és azt szeretné, ha az élet végig az is lenne. A sógornő, Carine, a tanulós lány, az ún. szürke kisegér, akit a csillámlányok előszeretettel piszkálnak, jó esetben levegőnek nézik. Garance (és a másik lánytestvér, Lola) egyáltalán nem gondol bele, milyen érzés lehet egy idegennek beházasodni egy összetartó családba, ahol a testvérek ezer szállal és kis történettel kötődnek egymáshoz, és akik annyira mások, mint ő. Meg sem fordul a fejükben, hogy a ridegség, a vélt kicsinyesség mögött mi rejtőzik. Persze, hogy smucig szemétláda, mert nem ad nekünk ingyen Guerlain termékeket a patikájából, hogy karótnyelt, amiért a benzinkúti mosdó használata után higikendőt használ és mekkora prűd liba, amiért megkér, hogy ne koszold össze a kárpitot, ha már muszáj a kocsiban gyantázni a lábad és a körmöd festened. Meg különben is, egy utálatos boszorka, amiért elrabolta tőletek a szeretett, nagy bátyuskát, és most már nincs, aki napi szinten tutujgasson és hazafuvarozza a másnapos, szétpókerezett buksidat.
Ha olyan laza és megengedő vagy, miért nevezed a turistákat bugrisnak, spoiler? Miért érdekel, ha egy férfi rokonnak elálló fülei vannak, és hogy Oliver második felesége milyen ronda? Ki a nagyobb sznob, Lola húgod, aki min. 200 euróért vesz egy nagyzoló kalapot, amit soha az életben nem fog még egyszer felvenni, vagy a gonosz sógornőd, aki egész nap a saját patikájában dolgozik? Miért gondolod a saját ellenszenved miatt, hogy a testvéred házassága egy szörnyűséges börtön? Egy felnőtt ember képes eldönteni, hogy együtt akar-e élni valakivel, bármilyen szörnyű embernek is tűnik neked, és talán nem atyáskodásból vállal vele két gyereket. Lehet, hogy ez a borzalmas némber segített a bátyádnak kibontakozni, hagyta, hogy álmodozzon az egyenletei felett, miközben ő nevelte a gyerekeiket és hátrébb sorolta a saját kényelmét. Ugye, fáj, amikor ugyanaz az előítélet ellened irányul?

Azt hiszem, elég jól sikerült érzékeltetni az epeömlést, amit tulajdonképpen ugyanolyan szemellenzős attitűdnek lehet tekinteni, mint a főszereplő viselkedését, de nem tudok együtt érezni egy olyan nővel, akinek az a legnagyobb tragédiája, hogy közel harmincévesen egy férfi elutasítja, és ez hogy lehet, eddig ő mindenkinek kellett, és most már senki nem fogja szeretni. A Garance-féléknek gőze nincs a fájdalomról, a kipárnázott életükben nem tudják elképzelni, milyen az, ha a lelked egy felégetett pusztaság, milyen az a mindent széthasító fájdalom. Nem, nem kívánom nekik, hogy tapasztalják meg, de egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni – mert én is tanulós kislány voltam, meg különben is, csak egy önző egyke vagyok, mit tudok én a szeretetről…

Lehet, hogy mindez szándékos volt, egy fejlődés nyitánya, de annak meg nagyon kevés. Anna, sajnálom, nálam ezt elcseszted.

Ui.: Egy döglődő kutya nem képes 100 km-t gyalogolni. Ha olyan fene nagy érzékenységgel bírsz, akkor meg felveszed a kocsiba (gyanta igen, bolhák nem? Ejnye.)

Nem lett volna szabad Cortázarral párhuzamosan olvasni. Ég és föld. Mélytengeri búvárkodás és esti lábmosás. Mindkettő lehet nagyon kellemes, akár még jól is eshet, mégis, micsoda különbség!
Súlytalan volt, kicsit zavaros. A pozitívnak szánt mondanivaló beleveszett abba, hogy finoman szólva nem voltak szimpatikusak a szereplők.
Egy nagy pozitívuma volt a könyvnek: elgondolkodtam egy nagyon-nagyon kedves, türelmes, közeli családtagom és az ő nagyon-nagyon hp felesége házasságán.

Az van, hogy engem jókor kapott el ez a könyv. Épp egy esküvő előtti estén olvastam, és abban a hangulatban nagyon megfogott a testvérek történetéből áradó melankólia és humor. Mert ezek egyszerre vannak meg benne, még akkor is, ha elsőre furcsa párosításnak tűnik.
Egy ilyen alkalom mindig számvetésre készteti az embert, fölidéződik egy csomó emlék, amik összecementezik az életet.
Szerencsére nem csak a testvéri kapcsolatból lehet ilyen, egész életünkben pörgethető sírós-kacagós film. Van két olyan gyerekkori barátom, akivel ezt az érzést minden találkozásunkkor átélhetem. Időnként kell egy kis repeta az ifjúságból. Köszönöm, fiúk!
Ráadásul egy kicsit hasonlítok is Simonra és a testvéreire. Amikor éppen nem vagyok übermacsó, akkor pont olyan kifinomult tutyimutyiként viselkedek, mint ők. De szerencsére az én feleségem nem olyan előítéletes hülye picsa, mint a Simoné.

Szerettem ezt a könyvet is.
Storyline-ban nem ez a legerősebb könyve Gavaldának, egyértelműen. DE! Olyan mértékű testvéri szeretet árad a lapjairól, hogy nem tudom nem imádni. Ahogy olvastam, rám tört minden tesómmal együtt töltött vidám pillanat, a közös kis titkok, a kódszavak, a sírva röhögések, verekedések, kergetőzések, közös csínyek. Egyszerűen imádom a tesómat, és ő is engem, és ő a legjobb barátom, és nem akarom, hogy valaha úgy hozza a sors, hogy nem tudunk elég időt együtt töleni.
Szóval nagyon éreztem a hangulatát az egésznek. Olyanoknak ajánlom nagyon, akik jó testvéri kapcsolattal rendelkeznek. Akinek nincs ilyen, ebből a könyvből megtudhatja, milyen érzés, amikor az embernek igazán jó tesói vannak.

Ez a története máshogyan fogott meg, egészen másik oldalról ragadott meg, mint amit először olvastam Tőle.
A lényeg az, hogy Gavaldát nagy ember-és kapcsolatismerőnek tartom. Bravúrosan kecses egyszerűséggel beszél közös dolgainkról, megmagyarázhatatlan, kínos, fájdalmas, könnypotyogtatós érzelmeinkről, „hova is tegyem” tabuinkról, istentelen gyarlóságainkról, társadalmunk által leértékelt értékeinkről, és összetartozásunk hihetetlenül varázslatos élményéről.

Kisregèny, mègis maradt utána egy kis hiányérzetem.
Aranyos, de az ezt követő írásai jobbak.
Kicsit franciàs, kicsit gavaldás, kicsit felejthető.

Ó, gyerekek, ezt a legjobb ilyen balzsamos nyárestéken olvasni (oké, május, de mit tud a naptár?), amikor csiklandós kis energiák jönnek-mennek a széllel, mindenki fel van villanyozva az utcákon, keresik egymást a tekintetek, amikor még a buszon, leoltott lámpa mellett is jóízű zsongás hallatszik és finom illatok keringenek. Mert ez a könyv belsőséges, kicsit szomorédes, egyszerű, közvetlen, és olyan, amit pont ilyen estéken a teraszokra kiülve lehet csak elmondani, félig összebújva, úgy, hogy idehallik a szomszédból a zene és nevetgélés. Amikor az este sötétje ölelést, biztonságot ad.
Amikor rájössz, hogy lassan kinősz az ártatlanságból végképp, és csak olykor kapsz egy kortyot vissza, emléknek.
Ezek a felnőtt gyerekek tudnak élni, csak épp nincsenek felkészülve az életre. A nyavalygósokra. A rámenősen butákra. Az agresszívekre. Akik mégis rá kell álljanak a lábukra. Csak kettőre, nem nyolcra.

A kisregényben négy testvérről olvashatunk, akik egy hétvégét töltenek együtt, újra közel kerülnek egymáshoz és a gyorsan pergő párbeszédekben, rövid leírásokban több probléma is felbukkan. Igazi 'Gavaldás' történet – szórakoztat, kikapcsol, de el is gondolkodtat.

„Mert az élet elválasztja azokat, akik szeretik egymást, és semmi sem tart örökké.”

Nekem ez most nem tetszett annyira. Kicsit melankólikus, kicsit könnyed, kicsit zavart. Nekem felejthető volt.