Együtt ​lehetnénk 91% 647 csillagozás

Mélabús, egyben szívet melengető történet Anna Gavalda regénye, melyben a párizsi milliő számos eleme elevenedik meg előttünk. Az anorexiás, művészi vénával rendelkező Camille mindennapjai egy hatalmas párizsi lakásban, ahonnan kitekinthetünk a francia éttermek pörgős, elegáns világába, hallgathatunk intellektuális társalgást történelemről, és andaloghatunk az Eiffel-toronyhoz vezető utcákon.
De hogy kapcsolódhat össze Camille, egy csapodár szakács, egy dadogós arisztokrata, és egy idősotthonban tengődő idős asszony sorsa? A szereplők mindegyike önállóan boldogtalan, a tehetséges Camille nem rajzol, csontsoványan tengődik pici zugában, ahol a legnagyobb örömet egy Bricostore-ból vásárolt kandalló okozza a számára. Philibert magányos hatalmas és üresen kongó lakásában, amiben Franckkal, az étterem és az idősotthon között ingázó, egyszerű szakáccsal osztozik. Paulette, Franck megkeseredett nagyanyja pedig az idősotthon falai között állandóan azt a pillanatot várja, amikor unokája megérkezik hozzá.
A regény olvasása közben rájövünk, hogy mennyit jelenthet egy forró húsleves, egy séta a Mars mezőn, egy illatos ágy, vagy egy puha, kötött sál, melyek apró dolgok ugyan, mégis egy pillanat alatt az egész világot könnyebbé változtathatják. A regényben számtalan módon fejeződik ki a másikról való gondoskodás, mely egy olyan érzelmi töltetet ad a történetnek, amely igazán lelket simogató. Camille arca kivirul, és megláthatjuk a zord álarc mögött megbújó Franck érzelmes oldalát, és az idős Paulette is csacsogva élvezi Párizs varázsát. Ha az ember tudja, hogy van egy hely, ahol, vagy akik között biztonságban érezheti magát, akkor az az egész életére hatással van, és az is világossá válik, hogy mindebből nem csak kapni, de adni is jó.
A történet jelentős része egyszerű párbeszédekre épül, mégis egy olyan atmoszféra lengi körül, mely egyszerre készteti sírásra és nevetésre az olvasót.
A regény egyszerre szól mély barátságról, szerelemről, feltétlen törődésről, és arról, hogy boldogulhatunk egyedül is, de nincs értelme, ha együtt is lehetnénk.

A szokásos remek stílus és hangulat. Nagyszerű könyv volt ez is, mint az összes Gavalda, amit olvastam ezidáig. Nehéz bármit is írnom róla, mert olyan könyv amit olvasni kell, hogy átérezd a hangulatot. A párizsi hétköznapokat, a művésziességet Camille életében, a humoros tétovaságot Philibertnél és Franck vagányságát. Kiváló humor, olvasmányos stílus tehát minden adott a kikapcsolódáshoz. Fura módon még nem csalódtam Anna Gavaldában, nem tudom mi a titka. Illetve sejtem, a fenti jellemzők en bloc és az, hogy lezseren képes megszólítani a fiatalságot (de hiszem ő is fiatal, ez nem nagy kunszt). Azt nem tudom, hogy ez a regény milyen érzéséket váltana ki egy ötvenes-hatvanas olvasóból, talán ő is élvezné. Bajban vagyok, nehéz rangsorolni az írónő könyveit. Az tiszta sor, hogy ez is 5 csillag (4,8 pont), csak a pontos helye a ranglistámon hol lehet? Valahol elől… Nagyon jó könyv, érdemes olvasni.

     „Paulette Lestafier nem volt olyan lökött, mint azt gondolták. Még szép, hogy tudta, milyen nap van, hiszen egy ideje már csak a napokkal kellett törődnie: megszámolnia, várnia, és elfelejtenie őket. Azt is nagyon jól tudta, hogy éppen szerda van. (…)
     Paulette Lestafier gyakran elesett, de ezt rajta kívül nem tudta más. Nem volt szabad erről beszélnie senkinek. (…)
     Paulette kék foltjai sohasem kékek voltak, hanem sárgák, zöldek vagy lilák, és sokáig nem múltak el. Túl sokáig. Néha több hónapig sem… Nehéz volt őket elrejteni. (…)
     Nem, Paulette Lestafier egyáltalán nem volt bolond. Tudta, hogy ezek a makacs kék foltok egyszer még komoly bajba sodorják őt. Tudta, hogyan végzik a hozzá hasonló, semmire se jó vénasszonyok. Az olyanok, akik hagyják, hogy a gaz elárassza a veteményest, és a bútorokba kell kapaszkodniuk, hogy el ne essenek. Akik nem találnak bele a tű fokába a cérnával, és képtelenek megjegyezni, hogyan kell a tévét felhangosítani. Minden gombot kipróbálnak a távirányítón, de a végén kikapcsolják ez egészet, és sírva fakadnak haragjukban.
     Parányi és keserű könnycseppeket sírnak.
     És a fejüket fogják a néma tévé előtt.” (9-10. old.)

     „Kisfiú korában nem mert egyedül maradni és elaludni, mert rémálmai voltak. Üvöltött és a nagymamáját szólongatta, azt hajtogatta, hogy amint Paulette becsukja az ajtót, az ő lábait beszippantja egy lyuk, és bele kell kapaszkodnia az ágy keretébe, nehogy egészen eltűnjön a lyukban. A tanító néni azt tanácsolta, hogy Paulette beszéljen egy pszichológussal, a szomszédok a fejüket csóválva egy kuruzslót ajánlgattak, aki majd helyre teszi az idegeit. A nagypapája pedig nem akarta Paulette-et visszaengedni Franck szobájába. „Te rontod el ezt a gyereket! – mondta –, te teszed hóbortossá. A mindenit, nem kéne annyira szeretned! Csak hagynád pityeregni egy kicsit, akkor először is kevesebbszer pisilne be, és meglátod, csak elaludna a végén…”
     Paulette nagyon kedvesen helyeselt mindenkinek, de nem hallgatott senkire. Felvitt Francnknek egy bögre narancslikőrrel ízesített cukros tejet, tartotta a fejét, amíg megitta, és leült az ágya mellé egy székre. Szorosan mellé. Karba fonta a kezét, felsóhajtott, és vele együtt elszundikált. Gyakran már Franck előtt elaludt. De ez nem volt baj, már minden rendben volt. Franck végre kinyújthatta a lábát.” (111-112. old.)

Köszönöm a regénynek – melyet a @dianna76 szívében, fejében megszületett emlékolvasás-invitálására (https://moly.hu/karcok/1379363) választottam @Hintafa kedvencei közül –, hogy 3 szabadnapomon (25. házassági évfordulóm Český Krumlov-i víkendjén) és +1 ráadás hétköznapomon tökéletesen dezorientálttá lehettem térben és időben. A kifejezéssel: „térben és időben dezorientált”, eddig csak pejoratív értelmében találkoztam a munkám során. Pszichiátriai szakvélemények sütik az olyan és hasonló állapotba hanyatlott emberekre, mint a regényt nyitó nagymama, Paulette Lestafier (9. old.) született Paulette Mauguin (607. old.). „Az én” valaha szebb napokat megélt Paulette-jeim, Paul-jaim, akiket néha személyesen, többnyire csak bírósági iratok lapjairól „ismerek”, hajdanán rendelkeztek mindennel, ami egy testi-szellemi ereje teljében levő embernek megadatik. Élték életük regényét, orientáltan. … Aztán egyszer csak: dezorientáltan. A megszokott környezetben vagy a megszokhatatlanban. Szeretve vagy elhagyatva. Az utódok lelke rajta. Paulette Lestafier szerencsés dezorientált. Neki megadatik, hogy ne az „öregotthonban”, hanem a kertjében szunnyadjon örök nyugovóra. Mert ő unokája szerette. Ahogy neki is az unokája. Eltéphetetlen a kötelékük, mely legyőzi a gyermekkor s az időskor kísérteteit. Persze a saját kertben meghaláshoz mindez nem elég. Szükségeltetik még hozzá Camille, az unokája szerelme, „a törékeny, illanó fiatal lány, aki háttal állt a képeken” (30. old.), a „zsákba öltözött lány”, aki körül valahogy furcsa az aura, vagy talán a fény (247. old.), az „égből pottyant angyal, akinek nehéz kőműves bakancsot kell viselnie, hogy köztünk maradhasson” (393. old.), aki talán földönkívüli, vagy leginkább tündér (420. old.); továbbá Philou, polgári nevén: Philibert Jehan Louis-Marie Georges Marquet de La Durbelliére, az unokája barátja, aki „furcsa fickó, de tökéletes lény” (88. old.), akit nem lehet nem szeretni, mert „magába gyűjti a város összes fényét” (578. old.).
Engem tökéletesen elvarázsolt ez a mese, ahogy annak idején a Pont-Neuf szerelmesei című film is (https://www.youtube.com/watch…), mely a regény nyomán mindvégig elém idéződött.

Bizonyára nem bánod @Hintafa, hogy kedvenc regényed emlékolvasása igazi örömünneppé vált számomra… Köszönöm Neked.

Különös , hogy éppen az lesz maradandó élményt adó könyv, amiről nem is gondoltam.
Éppen azokról szól, akikről ritkán szoktak könyveket írni, nem a jól bevált karakterek.
Pedig egytől egyig szerethetőek.
A dadogós arisztokrata fiú, a csontsovány lány, aki takarít, de egyébként tehetséges festő, a fiatal , mindig fáradt szakács, aki zseniálisan főz, és az idős nagymama, aki nem akar idősotthonban élni.
Lehet ebből a szereplőgárdából olyan történetet írni, amit rövid idő alatt sikerül elolvasnom.
Évek óta várakozott a polcomon.
Most azon gondolkodom, hogy vajon hány remekművet rejtegetek még itthon , amiről fogalmam sincsen mit takar, mert nem olvastam.
Korhatár nélkül ajánlom !

Szomorú apropóból kezdtem bele ebbe a hazánkban 13 éve megjelent regénybe. Emlékolvasásnak szántam egy nemrég elhunyt kedves és lelkes molytárs, @Hintafa tiszteletére. Ő ezt egyik kedvenc könyveként tartotta számon. A regényt pár nap alatt kiolvastam, de szükségem volt egy kis „kikapcs”-ra innen a molyról, így az értékelését csak az itthoni gépen rögzítettem a lenti dátummal. Hagytam csak eltelni magam körül a hétköznapokat… Olvastam pl. végre utolértem magam a Gyereklélek magazinnal, dolgoztam, végeztem a háztartási feladatokat, de a gondolataim sokszor elkalandoztak Ibolya felé. S nem csak a kedvenc könyve olvasásakor.

Lejegyezve: 2020.01.08. 15:40h
Már az első száz oldal után megértettem, miért is kedvelte ezt a történetet Ő annyira. Bővelkedik humorban, s mégis átjárják a mélyen szántó érzelmek is. Helyenként torokszorítóan szomorú, vagy megható. S számtalan szép gondolatot, életbölcsességet fogalmaz meg. A szerző nem írt semmi felesleges sallangot, összekötő szöveget, vagy leírást a történetében, s ez nekem tetszett. Bár a helyenként ecsetelt történelmi részek annyira nem érdekeltek. Ráadásul az egészben volt valami hétköznapiság: összesodort a sors pár olyan embert, akik mind hordoztak valami keserűséget magukban, melyet aztán fokozatosan megnyitva lelküket a másik előtt, kibeszéltek magukból. Egy ismerősöm mondta anno, hogy mindenkinek megvan a maga tragédiája. S ez milyen igaz! Először azt hittem, kedvenc részem a konyhai jelenet lesz, amikor Camille besegít az étteremben a szilveszteri menü elkészítésébe. De nem! Azokat az oldalakat szerettem legjobban amelyeken Paulette is felbukkant. Főleg a régi háznál közösen eltöltött napokat. Volt a történetben pluszként egy kis romantikus szál, s még valami, ami nekem a szívemig hatolt: az öregedés, elmúlás, s mindehhez a méltóság megadása. Annyira szép és megható volt…!
Ma délután, olvasva a regény utolsó 80 oldalát, közben kávét kortyolva a korondi csészémből (amiket Ő is ellenállhatatlanul szépnek tartott), mellé elmajszolva egy karácsonyvárásból (mely időszak az Ő szívében is fontos helyet foglalt el) maradt mézeskalácsot, miközben az emlékezés mécsesében ég a láng – bár ezúttal Másért, mert számomra a mai nap szomorú évforduló – szeretettel emlékeztem @Hintafára (is). S most, hogy rám sötétedett, a karácsonyfa (mindig nehezen szabadulok meg az általa otthonomba hozott melegségtől) és emlékezés mécsesének fényénél felteszem a fejhallgatót, és elindítom az általam összeválogatott érzelmes zenéket (Többek közt: Szandi – Búcsúznunk kell, Zorán-Kell ott fenn egy ország, Ismerős Arcok – Nélküled, Csongor K.- Fényből szőtt új világ). Egyedül vagyok a lakásban, ha jönni akarnak a könnyek, szabad!
@Hintafa emlékének ajánlva.

Eddig még sosem olvastam Anna Gavalda-t, de egészen biztos, hogy nem állok meg egynél. Mikor megkaptam, legszívesebben már akkor elkezdtem volna, de épp mást olvastam, nem akartam azt félbehagyni, vagy amellett belekezdeni ebbe. Míg várakozott a sorára, többször is kezembe vettem, vonzotta a tekintetemet, mintha csak azt mondaná: engem olvass már, kezdj el végre. Aztán elkezdtem és nem tudtam letenni. Magába húzott, teljesen beszippantott, nem engedett egy percre sem, akkor is ezen járt az agyam, ha félbehagytam valamiért. Együtt éltem a szereplőkkel, megszerettem, megismertem őket, én is beköltöztem hozzájuk abba a hatalmas, párizsi lakásba. Négy teljesen különböző ember mellé, akik nem tökéletesek, de nagyon-nagyon szerethetőek. Csetlenek-botlanak és lassan-lassan megnyílnak egymás felé. Különleges hangulata van, egyszerre vicces és szomorú, de mindenképpen nagyon megindító. Azt hiszem, most új kedvencet avattam. :)

Köszönöm @Böngyör6, hogy útnak indítottad, különben talán sosem jutott volna eszembe elolvasni.

Még tavaly voltam egy beszélgetésen, ahol a kortárs francia irodalomról esett szó. Persze a rendezvény marketing fogása működött, hiszen kedvet kaptam ahhoz, hogy fogyasszak, és így jutottam el most Gavaldáig. Nagy volt az elvárás, hiszen előtte Houellebecq, Énard és Bourdeaut műveit emésztgettem. Azonban hamar rá kellett, hogy jöjjek, Gavalda teljesen más súlycsoportba tartozik. (Persze az olvasás előtt voltak árulkodó jelek, előfeltevések, ha csak a Gavalda-könyvek címeit, borítóit nézegettem, de nem akartam egyből skatulyázni.) A könyv, nem tagadom, olvastatja magát, de sajnos nincs benne meg az a mélység, amelyek a korábban említett szerzők műveiben. A mondatok és a történetvezetés sokszor közhelyes, sablonos, klisészámba ment. Nyilván a regényt a maga kategóriában kellett értékelnem, így nem a magas, hanem a lektűr irodalomba kellett sorolnom. Itt viszont már megállta a helyét. Könnyed limonádéként elment, és a maga módján szórakoztató volt, mert inkább viccesnek, humorosnak találtam, mint komolynak. Persze nem arról van szó, hogy a szerelemről nem lehetne szépen és meghatóan írni, hiszen a fent említett úriemberek könyvei rá az élő bizonyíték. A Bojangles tkp. a holtomiglan holtodiglan szerelemről szól, arról, hogy az igazi szerelembe bele kell halni. Az Iránytű olvasása során is végig azért szurkoltam, hogy az elbeszélő összejöjjön szíve hölgyével. Na, és persze Houellebecq legtöbb regényében is egy szerelmes férfi áll a középpontban. Az alapvető különbség az, hogy a többieknél jól meg van írva a szerelem téma, itt viszont meg nincs. Persze mindezek ellenére jól szórakoztam, mert Gavaldának van humorérzéke. (Csillagos pontozással bajban vagyok, mert ha „A” kategóriába sorolom, akkor le kell, hogy pontozzam, ha meg „ZS”-be, akkor meg föl. Ezt a pontozásos problematikát először lusta voltam megoldani, de végül csak sikerült :)

Aranyos volt, kedves, humoros, és bizony lehet gyógyírként is használni, ha az ember hasonlóan nehéz helyzetben érzi magát. Jó volt olvasni.
De a végére sokallottam már az édességet, hiába volt benne az a sok spoiler, illetve csípje meg a kánya. A tündérmesék szoktak ennyire vigasztalóak és kiszámíthatóak lenni, hogy minden szál rendben elvarródik a történet végére spoiler. Szóval: Friede, Freude, Eierkuchen,* vagy hogy is mondhatják ezt franciául…
Örültem volna egy kicsit kevesebb, szűkebb körű happy endnek. Mert az élet azért ennyire nem derék kislány.

* „béke, öröm, palacsinta”

Ez egy Csodálatos Gyönyörűség, úgy, ahogy van. Öröm volt minden lapja és az együtt töltött idő szintúgy! Ezeket a csodás őszi napokat igazán beragyogó történet volt. Könnyed és valóságos, hiteles és lélekemelő.
Egyetlen „bajom” volt vele: sohasem tudtam akkor letenni, amikor „akartam”, csak mintegy 15-20 oldal/1-2 fejezet múlva. Akkor is „erőszakkal”. A leggavaldásabb sztori, ami eddig olvastam tőle.

Kellenek néha azok a könyvek, amelyek által képes vagyok kicsit másképpen nézni az életet. Az jutott eszembe, hogy olyan ez a könyv, mint egy frissítő nyári zápor a fojtogató hőség közepette, az ember azt érzi, lelkileg is felfrissült utána. Anna Gavalda stílusában van valami báj, amivel képes egy nehéz, kissé mélabús történetet is megtölteni élettel, könnyedséggel és művészettel, valamint csodálatos karakterekkel, akiknek az a legfőbb jellemzőjük, hogy emberek, a maguk hús-vér valójában, mindenféle hibával meg szerethető tulajdonságokkal, pont amilyen én vagyok vagy bárki más. Varázslatos párizsi utazásban vettem részt ezzel a négy karakterrel, akik észrevétlenül költöztek be a szívembe, és sokat tanultam tőlük az emberségről, és arról, hogy igenis tudjuk beismerni azt, hogy egyedül nem mindig megy, egymásból azonban nem szégyen erőt meríteni, inspirálódni, sőt, van, hogy ez tesz bennünket igazán erőssé.