Csak ​azt szeretném, ha valaki várna rám valahol 81% 281 csillagozás

12 novella Anna Gavaldatól még 1999-ből. Valahogy ez az egy könyv maradt ki számomra a francia írónőtől, akinek mondandója, könyveiben megteremtett miliője mindig megragadott. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy írásai nem feltétlenül tökéletesek, hiszen hézagosságuk, darabos szerkezetük az olvasónak sok kalandozásra ad lehetőséget, és ezek az utak gyakran nem esnek egybe az írói szándékkal. De talán pont ettől izgalmas is egyben. Emellett Gavalda könyveiben rendkívül erőteljesen, s ugyanakkor csupaszon jelennek meg emberi mivoltunk gyöngeségei. Nincs ez másként ebben a könyvében sem.

Teljesen különböző novellák gyűjteménye a kötet, nagyon nehéz kapcsolatot találni köztük, mégis mindegyikben ott egy halvány mag, egy piciny csíra, mely ideg módjára megrángatja az ember legkisebb sejtjét is. Egy elhalt csecsemő az édesanyjában, a meg nem szűnő testvéri szeretet felvillantása mindenféle giccs nélkül, a rocksztár, aki ismét szerelmes lesz vagy a majdnem írónővé lett háziasszony esete között tényleg lehetetlenség valamiféle összetartozást vélni. Talán a francia hangulat, a kissé bohém ábrázolása az eseményeknek teszi mégis egységessé az írásokat.

Egyfelől megérintettek, másfelől most nem esett jól nekem, hogy ennyire kidolgozatlanok. Olyan érzésem volt, hogy kisujjból rázta ki a szerző ezeket a történeteket, így nem talált bennem utat a mélybe. Némely írást szinte láttam a filmvásznon; a könnyed, francia bájjal ábrázolt események, a macskaköveken kopogó csinos női lábacskák, a csacsogó belső monológok valóban a francia filmek világát idézik. Talán túl könnyedre is sikeredtek ezek az írások, ellenben haladósak és olykor felkorbácsolóan meg vannak csavarva. Alapvetően megvan a sava borsa mindegyiknek, így senkinek nem kell csalódnia.

A legutóbbi Gavalda olvasásom után úgy döntöttem, hogy teszek még egy próbát, hiszen a korábban olvasottak alapján szerettem ahogy ír. Szerencsére ez a novelláskötet jobban sikerült, mint a Vigaszág, de nekem a Szerettem őt és az Együtt lehetnénk még így is a két legkiemelkedőbb könyve. Az írónőtől megszokott 90-es évek franciaországi hangulata köszön vissza mind a 12 történetben. Kis könnyed, rövid mondatok és akkor hirtelen kapunk egy -egy olyan félmondatot, ami hirtelen teljesen más megvilágításba helyez mindent. A Catgut volt az egyetlen, ami nekem már túlságosan sok(k) volt, és leginkább az utolsó novellában éreztem az igazi gavaldás stílust.

Postcrossingon jött ez a könyvajánlás egy francia lánytól, megvettem és elolvastam.
Ellentmondásos, felkavaró, helyenként megrázó történetek voltak ezek számomra.
Nem egy pille könnyű gyűjtemény amit valahogy könnyedén akar tálalni az írónő.
Életszagú, valós emberek, valós történeteinek éreztem az írásokat. Nem mondom, hogy az írónő stílusa lenyűgözött, mert nem, nekem helyenként túl közvetlen, és egy kicsit közönséges vagy nem is közönséges hanem ilyen nyomulós megmondós stílusa van, amit annyira nem komáltam.
De a novellák nagy része meg üt, eltalálja az embert és emiatt érdemes elolvasni.
Egyik-másik még sokáig foglalkoztatott olvasás után is és ez valami.

Jó Gavaldát olvasni, mert könnyű, francia hangulatba hoz, miközben nèha közbeszúr egy lesújtó, valóságba ràntó mondatot. Mégsem maradt meg sok ezekből a novellákból, túl közèpszerű mind. Az írásmód és a világ kap ilyen sok csillagot.

Nagyon francia, de ennyit még el lehet viselni. Egzotikus. Olyanok a történetek, amik akár a szomszéd lányról/srácról is szólhatnának, de mégis egyedi és különleges mind. Tetszettek ezek a különlegességek, bár volt egy-kettő történet, aminek a végén kicsit csalódtam, mert vártam azt a kis csavart, ami a többiben megvolt.

„Elmondom, hogy a szívem olyan, mint egy nagy üres táska, strapabíró táska, elképesztő, mi minden beleférne, de akkor sincs benne semmi.”

Mikor elkezdtem olvasni, fogalmam sem volt róla, hogy ez, Anna Gavalda első, kiadott könyve.
Ez a kis novelláskötet teli van élettel.
A történetek habár teljesen különböznek egymástól, még is jól megférnek egymás mellett.
Az pedig kifejezetten tetszett, hogy az írónő sokszor, ki is szólt hozzám. :D

Van még a polcomon Anna Gavalda ☺️, ezek után pedig majd nyugodt szívvel veszem le a polcról a többi könyvét is.

„Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol … Ne mondja senki, hogy túlkomplikálom.”

Az eleje nem tetszett, főleg a nyelvhasználat miatt – olyan volt, mintha egy Szilvási-regényt olvasnék, aminek persze megvan a maga helye és ideje, csak nem gondoltam, hogy egy francia írónő novelláskötetében. Meg valami egészen fura félrefordítást is találtam, én legalábbis nem ismerem a „hogy hegedül” kifejezést, csak a „hogy muzsikál”-t, de lehet, hogy ezt én néztem be.
A Catguttól felfordult a gyomrom, és onnantól kezdve jó volt, úgyhogy végül elégedetten tettem le, a kezdeti berzenkedés dacára.

(Nekem Gavalda mindig olyan hullámzó élmény, egyik könyvét nagyon szerettem, másik meg MEH élmény. Most ez meh volt a javából, holott voltak benne jó sztorik.)

Két novella elolvasása után jöttem rá, hogy én ezt már olvastam a másik címével. Rövid kis történetek ezek, amelyek nagyon jól megfogják az adott hangulatot, érzéseket, a szereplő belső világát, esetleg vívódását. Több írás ismerős volt, főleg azok, amelyeknek „ütős” a vége.

Imádtam a történeteket. Imádtam a helyszíneket és sok szereplőt kedveltem, de legalább megértettem. A könyv hangulata fogott meg leginkább, bár máig eszembe jut néhány alakja – az Ambre-é, az Eltávé. És az Epilógus, az a csúcs.