Emlékeim 89% 15 csillagozás

Egyébként meg ez is jó könyv.

Kicsit csalódtam Dosztojevszkijben egyébként, mert kiderült, hogy se nem volt komoly függősége (a játékfüggéstől eltekintve, amiről aztán magától szokott le), jó hát cigarettázott, mint állat, de hát író volt, nem?, nem verte a feleségét, nem fajtalankodott a saját gyerekével, mint Thomas Mann, stb. Az az igazság, hogy Dosztojevszkij olyan tündéri, JÓ ember volt, mint pl. Miskin. Egy az egyben ugyanolyanok. Csak Dosztojevszkij megnősült és gyerekei is lettek. Szelíd ember volt (leszámítva a féltékenységi rohamait), szerette a feleségét, imádta a gyerekeit, voltaképpen olyan, mint amilyenek mind szeretnénk lenni az első csalódásaink előtt, nagyjából tizenévesen, a Holden-korszakunkban. Szinte csodálkozom, hogy a sok bűnös, degenerált, szexuálisan eltévelyedett (Thomas Mann, de nem a homoszexualitása miatt), függő, őrült és hasonló irodalmi óriások közé hogy kerülhetett be? Az ember szinte azt hinné, hogy valójában egy láncon tartott skizofrén elmebeteg írhat csak ilyen zseniálisakat, közben egy szinte eszményien jó ember is képes rá. Ez új megvilágításba helyezi a dolgokat, nem igaz?

Ennyit a főhősről. Most beszéljünk a szerzőről. Dosztojevszakaja megtanult írni a férje mellett, de ebben a könyvben a stílus a legkevésbé érdekes. Maga a nő is, ahogy egy Annához illik, talán még tündéribb, mint a férj, mondhatni angyal. Igazi nő, női szemszöggel (mindig izgalmas belelátni egy nő fejébe, ugye hímtársaim?), és még szerencse, hogy nem úgy akar írni, mint a férfiak, mert így sokkal izgalmasabb. Mivel az íróság sokáig férfi-munka volt, az írónők (nőírók) kezdetben úgy írtak, mint a férfiak, egyébként páran a mai napig úgy, ami nem föltűnő, mert sok különbség nincs, minőségben például semennyi, szóval hogy a legjobb írónők szerintem azok, akik a maguk nőiségét is beleöntik abba, amit írnak, a maguk szemléletmódját. Persze így belegondolva ez a nő-férfi kettősségen kívül is igaz. De lényeg a lényeg, Dosztojevszkaja így írta meg az emlékeit. Rájöttem közben, hogy több nőírót kéne olvasnom, a férfiak olyan unalmasak egy idő után, nem?

Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv.
Egyrészt az elbeszélés módja egyáltalán nem vontatott ahogy azt a szerző az előszóban állítja.
Másrészt a memoárban két szerethető embert ismerhettem meg. Külön-külön is két értékes emberről van szó. Együtt azonban fantasztikus párost alkottak.
Dosztojevszkijnek nincsenek botrányai. Szereti feleségét és gyermekeit. Anna bálványozza férjét. Mindenben mellette áll. Nélküle kevesebb lenne a Dosztojevszkij életmű.

Őszintén szólva cinikus előítélettel vettem a kezem közé a könyvet. Valahogy az az előérzetem támadt, hogy Dosztojevszkij özvegye ezt a memoárt azért írta, hogy tekintélytől körülölelt férjén keresztül az akkori köznyelv látóterébe kerüljön. Mély szégyenérzet fog el, most így utólag, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben (@ParadoxH megmérettettél és könnyűnek találtattál…)
Mikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor nem Anna élete érdekelt, hanem Dosztojevszijé és mire a végére értem már ott tartottam, hogy Anna hétköznapjai kötöttek le.Ha most külön kellene választanom őket, hogy mérlegre tegyem az életüket, akkor nem tudom eldönteni , hogy F. M.-nak vagy a feleségének volt-e nehezebb élete, de abban biztos vagyok, hogy ha Anna a véletlenek bizarr összjátéka folytán nem toppan be húsz évesen a nála kétszer idősebb író életébe, akkor Dosztojevszkijre sokkal sanyarúbb sors várt volna. Pedig az életük így sem volt egy lányregény. Ennek a két embernek több szenvedés jutott osztályrészül, mint Dosztojevszkij regényalakjainak együttvéve.
Sokat tudnék még írni erről a könyvről. Anna türelmességéről és alázatáról, Dosztojevszkijről mint az emberről és mint az íróról, kettejük szoros és feddhetetlen kötelékéről, a szűnni nem akaró csapásokról, amely mint egy felhő folyton ott tornyosultak a fejük felett, a mostoha környezetükről és a korukról, de inkább abbahagyom, mert csak elszomorodom tőle, mint Heine cenzorja, mikor szidta a Hanza államot. Olvassátok el, ha jelent valamit nektek Dosztojevszkij – nem fogtok csalódni.

Eredetileg az író, az írás folyamata érdekelt, kevésbé a férj, az asszony sorsa még kevésbé.
„Felejthetetlen férjem” írói munkájára azonban egyre messzebbről tekintünk, mivel az asszonynak titkárnőből egyre inkább ápolónővé kell vedlenie. Nem a regények, hanem a mindennapok a fő téma. A tisztességes, megvezethető, ugyanakkor lobbanékony, szekatúra férjről bőven van infó; megrendítő a küszködése betegségekkel, adósságokkal. Anna a hibáival együtt szinte szentként ábrázolja az urát, a hibái csak gyengeségek; szinte sulykolja a gyermekek iránti forró szeretetét, mély gyászát az elhunyt kislány miatt; a „Felszabadító cár” iránti hűségét. Anna jól ír, gördülékenyen, tartalmasan, közel az élő szóhoz, élvezet olvasni. Magáról sokat mesél, és mivel az ő küzdelmei is érdekesek, letehetetlen könyvnek bizonyult.
A férj játékszenvedélyének kezelése szeretetről tanúskodik, de kockázatos is volt. Anna az életét tette föl a házasságára, mindenféle értelemben. A kapcsolatban ő lehetett a domináns. Megismerkedésüket és a férj halálának körülményeit nagyon részletesen bemutatja. Tetszett, ahogy az alapítványi iskolája érdekében feleselt őeminenciájával. Érdekes volt nekem a Tolsztoj házaspár is.
Úgy éreztem, hogy a sok érdekes részlet mögött sok a könyvben az elhallgatás. Mintha nem beszélgettek volna pl. az első feleségről, első házasságról, amit nem tudok elképzelni, de Anna – jogosan – úgy érezhette, nem a következő feleségnek kell ezekről a témákról írnia. A száműzetésről is csak kevés van a könyvben, talán a folyamatosan jelen lévő cenzúra miatt, és Dosztojevszkij külön könyvet írt erről, ez is lehet az oka. Sokáig rendőri megfigyelés alatt is álltak, az állami elnyomás az életük része volt. Ennek tulajdonítom, hogy Anna (az általa idézett egyes beszélgetésekből látszik, pl. a spiritisztánál) és a regények alakjai (pl. A félkegyelműben) társaságban másról beszélnek, mást mondanak, mint amit gondolnak. Képmutatás, a mindennapjaikban is, és a regényekben is, ez utóbbiban kettős, az íróé és az alakoké. Kortünet, de Dosztojevszkij esetében ezt a folyamatos társadalmi feszültséget biztosan nem lehet figyelmen kívül hagyni, számomra ez volt a könyv legfőbb tanulsága.
Az író gyerekkoráról sincs (csak néhány) szó, ezt már végképp nem értem, miért. A szerző szó szerint érti a címet, csak a saját emlékeit kapjuk, Dosztojevszkijét nem.
„Tükör által homályosan” érzésem maradt utána: a könyv a házasság alatt gyorsírással vezetett napló alapján született, mégis csak részigazságot kapunk, és azt is – megbocsáthatóan – elfogultan. De arról azért meggyőződhettem, és ezért hálás vagyok a szerzőnek, hogy Dosztojevszkij nem volt őrült, csak a szövegei olyanok, mintha. Zseni, és kész.

„Emlékirataim érdekességéért nem kezeskedem, de felelek érte, hogy teljesen hitelesek s hogy teljesen pártatlanul írtam le az egyes személyek tetteit. Visszaemlékezéseimet főleg jegyzeteim alapján írtam meg s egybevetettem levelekben, valamint a hírlapokban és a folyóiratokban talált adatokkal. Őszintén bevallom, hogy emlékirataimban sokat vétettem az irodalom követelményei ellen. Művem kissé hosszadalmas, egyes fejezetei aránytalanok, a stílusa régi, elavult. Hanem hetvenéves korban nehéz újat tanulni. Mégis bocsássák meg e hibáimat, mert az volt az őszinte, szívbéli vágyam, hogy összes jó és rossz tulajdonságaival együtt olyannak mutassam be Dosztojevszkij Fjodor Michájlovicsot, amilyen a családi és a magánéletben volt.”
Anna Dosztojevszkaja (született Sznyitkina) írja ezt könyvének bevezetőjében. (A fordítás az első kiadásból, 1928-ból való). A nagy író felesége szerényen ítéli meg saját művét, hiszen a könyv nemcsak hogy érdekes, hanem jól is van megírva.
Dosztojevkszkij rajongói első kézből származó forrásanyagot találnak a visszaemlékezésekben az író magánéletéről, emberi kvalitásairól. Dosztojevszkaja művét az egyik legnagyobb értékű és bőségű memoárnak tartják, amit íróról valaha írtak, ráadásul irodalmi színvonalát is pozitívan ítélik meg.