Ancillary ​Justice (Imperial Radch 1.) 74% 16 csillagozás

Ann Leckie regénye 2014-ben szinte minden jelentős sci-fi díjat megnyert, ám a magyar piacon nem voltak annyira lelkesek az olvasói visszajelzések. Emiatt a kettősség miatt nagyon kíváncsian vettem kezembe a könyvet, érdekelt, hogy vajon mit tud nyújtani nekem – vajon megértem, mi a sikerének a titka, vagy arra jutok, hogy a marketinggépezet ereje állt a díjeső mögött? Szerencsére nem kellett csalódnom: ha – számomra – nem is ez volt az év regénye, fontos, érdekes és olvasásra méltó könyvnek tartom a magyarul Mellékes igazság címen megjelent Ancillary Justice-t.

Mert miről is van szó? A Radch Birodalom folyamatos expanzióját különleges hadihajókkal biztosítja: a mesterséges intelligenciákkal ellátott hajók legénysége javarészt ún. mellékesekből áll, azaz implantátumok segítségével a hajó akaratának teljes mértékig alárendelt emberekből. A meghódított rendszerek lakosságának egy részét hibernálják, és a hajók gyomrában tárolják el, afféle „pótalkatrészként”, hogy igény esetén belőlük tölthessék fel az hajó katonai egységeit. A kivétel egyedül a hajók tisztikara: őket a Radch polgárai közül válogatják, és ugyan a hajó folyamatosan monitorozza őket, megtarthatják önálló akaratukat.

Toren Igazsága is ilyen hadihajó volt, kétezer éves létezése alatt számtalan annektálásban vett részt, és számos tiszt megfordult a fedélzetén. Volt, akiket kedvelt, volt, akiket nem; utóbbiak ezt általában csak azután vették észre, hogy másik hajóra kerültek, ahol valamiért sokkal jobban érezték magukat: kevesebbet kellett várniuk a liftre, mellékeseik jobban gondjukat viselték, a teájuk pedig sosem hűlt ki teljesen. Ez a regény Toren Igazságának története, pontosabban Breqé, az egyetlen mellékeséé, aki túlélte a hajó pusztulását.

A könyv legnagyobb hibája az, hogy a háromnegyedéig két szálon fut a történet, amiből az egyik szinte teljesen érdektelen: míg a múltbéli szálon lassan, de biztosan kiderül, mi történt a hajóval, és hogyan maradt magára Breq, addig a jelenbéli szál szinte végig egy helyben toporog, alig történik valami. A könyv végére persze a két szál összeér és egy akciódús fináléba torkollik, de azért a könyv harmadának szinte teljes elpocsékolása rossz szájízt hagy maga után. Ami azért nagy kár, mert a könyv többi része nagyon jó, tele van ötlettel, és a történet által felvetett kérdések is izgalmasak. Nagyon ügyes például az identitás különböző szintjeinek bemutatása: Toren Igazságának Egy Esk százada ugyan része a hajónak, de míg Egy Esk szeret énekelni (és ehhez minden alá beosztott mellékes hangszalagjait felhasználja, hogy önmagával kórusban énekeljen), addig Toren Igazsága ezt inkább valami furcsa hóbortnak tartja, és csak elviseli az állandó dalolászást. Breq pedig a hajó (és Egy Esk) pusztulása után is megőrzi ezt a szokást, és az őrületbe kergeti az ismerőseit azzal, hogy folyamatosan dúdol valamit. A könyv tulajdonképpeni fő konfliktusa, ami az egyszerre ezernyi klónozott testben élő uralkodó, Anaander Mianaai személyéhez kapcsolódik, szintén érdekes és elgondolkodtató kérdéseket vet fel.

Az azonban, ami miatt a regény letarolta az összes díjat, valószínűleg a genderkérdés kiemelkedően ügyes kezelése. A Radch Birodalom ugyanis teljes mértékig gendersemleges: biológiailag ugyan minden polgárának van valamiféle neme, de ez semmilyen hatással nincs az öltözködésükre, viselkedésükre vagy életvitelükre. A Radch nyelvében nincsen külön szó a férfira és a nőre, és – a magyar nyelvhez hasonlóan – a nyelvtan sem különbözik semmilyen módon a különböző nemek esetén. A polgárok nem is ismerik fel, hogy valaki férfi vagy nő, számukra az ilyen különbség egyszerűen érzékelhetetlen. (Félre ne értsétek: tudják, hogy vannak különböző típusú nemi szervek, de ez a különbség nem esik nagyobb súllyal latba bármilyen kérdés megítélésének szempontjából, mint az illető hajszíne, már csak amiatt sem, hogy nem is látszik elsőre, kinek mi van a nadrágjában vagy a szoknyája alatt.) A könyvben az a zseniális, amilyen könnyedén és elegánsan kezeli ezt a kérdést: az első pár fejezetben ismerteti a helyzetet, kb. kétszer kiemeli, hogy Breq hogyan próbálja kitalálni, hogy az a Radchon kívüli illető, akivel épp beszél, az vajon férfi-e vagy nő-e, majd az elkövetkezőkben egyszerűen figyelmen kívül hagyja a kérdést, és nem foglalkozik a szereplők nemével. Ez a természetesség pedig épp az, amit az LMBT+ karakterek megjelenítésénél én hiányolni szoktam mostanában.

Az is nagyon érdekes, ahogy Leckie nyelvileg megoldotta a kérdést. Angolul ugyebár az egyes szám harmadik személyű személyes névmások különböznek attól függően, hogy férfiról (he) vagy nőről (she) beszélünk. Leckie egy merész ugrással nemtől függetlenül a she névmást használja mindenkire. Kezdetben meglehetősen szkeptikus voltam: miért nem a he-t, azaz a hímnemet választotta, vagy talált ki egy gendersemleges (pl. xe) névmást? Nagyon egyszerű: mivel a sci-fi regényekben általában férfiak a szereplők, és csak ritkán tűnnek fel női szereplők, ezért a minden oldalon többször előforduló she rendszeres homlokráncolásra készteti az embert: „Nahát, még egy nő. Meg még egy. Meg még egy. Hogyhogy ennyien vannak?”. Aztán persze mindig beugrik, hogy valójában nem feltétlen nőkről van szó, de épp ez a pillanatnyi döccenés az, ami felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire részrehajlóak vagyunk. Ugyanez he-vel nem működne – senki nem ütközne meg rajta nagyon, ha egy SF regényben csak férfiak szerepelnének, ha meg mégis, azt rövid úton feminácinak címkéznék. Emiatt volt tökéletes választás a she: mert Leckie prédikálás nélkül, pusztán a saját elvárásainkat visszafordítva felénk döbbent rá, hagyományosan mennyire el vannak tolódva az arányok, és ezt mennyire nem vesszük észre.

Fentiek miatt javaslom, hogy aki teheti, mindenképp angolul olvassa el ezt a könyvet. Nem azért, mert a fordítás rossz lenne – egyszerűen a magyar nyelv nem teszi lehetővé, hogy olyan módon játsszunk a névmásokkal és a nyelvtani nemekkel, ahogy azt Leckie tette. Anélkül pedig a könyv egyik legnagyobb érdeme veszik el. De a többieket is arra biztatom, hogy olvassák el a regényt és a folytatásait – ha a történet maga nem is annyira izgalmas ebben a kötetben, de a felfestett világ és problémák mindenképp megismerésre érdemesek.

Érdekes ötleteket felvető űropera, amely nem tudja kihasználni a zsáner erősségeit. Vegyük például a főhőst: egy űrhajó mesterséges intelligenciájából leszakadt „avatár” emberi testben. De szinte semmit nem tudunk meg arról, hogy mindez mit jelent. Páratlan fejezetekben sajnálkozik, hogy mennyivel kevesebbre képes, mint régen, párosakban (ezek többnyire flashback epizódok) pedig élvezi, hogy mennyivel többre képes, mint egy ember. A kör bezárult. Pedig mind az „emberfeletti” állapotból, mind ennek elvesztéséből sokat ki lehetett volna hozni, ha egy Banks vagy Reynolds kaliberű író kezébe kerülne a téma.
(Az Éneklő hajóra tett célzás azért tetszett.)
Engem különösen érdekelt még az uralkodó karaktere: van egy központosított birodalmunk, amely mégsem központosított, hiszen az egyeduralkodó egyszerre számtalan helyen, számtalan testben létezik. Újabb remek ötlet, amelyből – igaz, csak nagyon lassan – ki is kezdett alakulni valami, itt viszont a tisztázatlan technikai részletek miatt összezavarodik az egész. Hogyan kommunikál ez a szerencsétlen császár önmagával és hogyan érzékeli önmagát? A közös tudat, pláne csillagközi méretekben, sokkal bonyolultabb kérdés, mint ahogy Leckie elképzeli. Attól tartok, egy ilyen történetet egyszerűen nem lehet jól megírni, ha a szerző ennyire távol tartja magát a műszaki megoldások átgondolásától.
Így tulajdonképpen egy téma maradt, ami – talán azért, mert színtiszta társadalmi kérdés, vagyis nem követelt a szerzőtől semmiféle mérnöki gondolkodást – fenntartotta az érdeklődésemet: az, hogyan birkózik meg egy évezrede változatlan társadalom az átalakulás szükségességével.
Néhány olvasó javasolja, hogy a hírhedt gendersemleges előadásmódot hagyjuk figyelmen kívül: de sajnos olyan mennyiségben tolja az ember arcába (eredeti nyelven mindenképpen), hogy erre nincs igazán mód. És ez sem következetes, kezdve mindjárt azzal, hogy a nőnem használata a semlegesség kifejezésére erőltetett és indokolatlan. Továbbá sok olyan aprósággal is találkozhatunk, amelyből arra kell következtessünk, hogy a Radch gondolkodásmódban igenis szerepe van a nemek megkülönböztetésének. Kivéve akkor, amikor azt helyezik a középpontba, hogy nincsen.

Először is köszönettel tartozom mindazoknak a molyoknak, akik a kevés csillagjukkal elérték, hogy annyira alacsony szintre álljanak be az elvárásaim ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy annak ellenére, hogy a könyv rendre kihagyta a maga által megteremtett helyzeteket, mégis tudtam valamelyest élvezni.
Ha a könyvek a „legtöbb felvetett jó ötlet, amely megérdemelné, hogy részletesen kifejtsék” kategóriában versenyeznének, ez a könyv egész jó esélyekkel indulhatna. De nem ebben a kategóriában versenyeznek, ezért ez a könyv a rengeteg bezsebelt díj ellenére sem veszi fel a versenyt, véleményem szerint.
Ott van rögtön a gendersemlegesség, ami – nem számítva, hogy Breq az angol szövegben mindenkire a „she” névmással hivatkozik – néhány utaláson túl a Radch Birodalom kultúrájára nem igazán kapott szerepet. Arra kíváncsi lennék, hogy a magyar fordító hogy oldotta ezt meg.
Ott van a több testben megosztottan és párhuzamosan létező összekapcsolt tudatok kérdése, egyrészt a mellékesek révén, másrészt az uralkodó révén. Még ez az ötlet volt a legjobban kidolgozva. Szerencsére, mert ezt találtam a legizgalmasabbnak.
Ugyanakkor e tekintetben is úgy éreztem, hogy a regény felén/kétharmadán túl valahogy kiüresedett az egész történet. Innentől mintha csak az első kötet lekerekítésén dolgozott volna a szerző, ahhoz viszont még sokáig nyújtotta. Így aztán a hátralévő rész eseményekben gazdag lett ugyan, de fordulatokban viszonylag szegény. Ráadásul az első felében is csak minden második fejezetben haladt érdemben a történet, a többi fejezetben vánszorogtunk a főszereplővel.
De hogy valamiért megdicsérjem a regényt: jól bemutatta, hogy hiába a nemek közötti egyenlőség, illetve az esélyegyenlőség látszólagos biztosítása minden területen, ez egyrészt nem feltétlenül valósul meg ténylegesen, másrészt általában találkozik azok ellenkezésével, akik profitálnának az egyenlőtlenségből.
Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, már csak azért is, hogy megtudjam, tart-e egyáltalán valamerre, de talán nem mostanában fog ez megtörténni.

Hát lehet nem szeretni egy olyan űroperát, amelynek narrátora egy űrhajó (plusz annak többezres hadserege)?
Persze a történet kezdetén Breq már rég nem űrhajó, csupán egyetlen megmaradt katona, egy szegmens a korábbi hadi mesterséges intelligenciából, aki egy jégbolygón próbál felkutatni egy veszedelmes fegyvert, az egyetlent, amellyel bosszúját bevégezheti. Hogy pontosan miért is akar bosszút állni, illetve kicsoda is ő, milyen a Radch Birodalom, amely terjeszkedésének ő is eszköze volt évezredekig, az csak apránként bomlik ki a regényben, ahogy a jelen idejű szálon Breq és a hóban talált, ezeréves álomból ébredt, hajóját vesztett űrhajóskapitány útját követjük, a másikon pedig a tizenkilenc évvel korábbi múltba látunk bele, ahol egy Radch Birodalomhoz csatolt világon egészen baljós és furcsa összeesküvésre derül fény…
Ami talán a legérdekesebb volt a könyvben, az, ahogyan az „én”-hez, az individuumhoz áll hozzá: mind az űrhajók, mind maga a Birodalom uralkodója számtalan testben élő intelligenciák, amelyek látszólag teljesen egységesek, szimultán dolgozzák fel az őket érő benyomásokat, szinkronizálják tapasztalataikat – ugyanakkor megvan bennük a lehetőség a szétforgácsolódásra, a „különvéleményre”, és ez vezet végül is a központi feszültséghez. A másik érdekesség, hogy a könyv szinte teljesen gendersemleges. Ez persze az angol eredetiben szokatlanabbnak számít, mintha magyarul olvasnánk – az írónő default nemnek a nőnemet állította be, ezért mindenki „she”, kivéve azon keveseket, akiknél így vagy úgy, de Breqnek sikerült meghatároznia a biológiai nemüket – ez végül is teljesen logikus, hiszen, ha valaki több ezer testű hadseregként létezik, a nemi identitás kérdése egyáltalán nem releváns. Emiatt viszont érdekes élmény, hogy a katonai tisztek, az uralkodó, a papság, az elit tagjai éppúgy, mint az alacsonyrangúak, mind nőként jelennek meg először az olvasó mentális térképén, és ahogy figyelni kezdi a jeleket, a szóhasználatot, a viselkedést, rá kell döbbennie, hogy a szereplők valóban nem bonthatók le nemekre. Egyszerűen csak emberek. Még az űrhajók is szerethető, érzelmekkel és véleménnyel bíró személyek, és a könyv végére az ember kifejezetten szurkol a mesterséges intelligenciának, amelyik igazságot próbál tenni a kusza belháborúban.

Harmadszor is bedőltem a díjesőnek, bár míg az American Gods és a City and the City esetében el tudom képzelni, hogy valakiknek tetszen, ennél nem.

A végig E/1-ben folyó történetben egy távoli jégbolygón egy magányos katona megy valahova. Hogy hova, és hogy honnan jött, az fokozatosan derül ki, részben visszaemlékezésekből. Ebben a világban a Radch Birodalom az emberi űr legerősebb hatalma, amely folyamatosan, kíméletlenül terjeszkedik és olvasztja be magába a kisebb birodalmakat. A Radch hadereje nagyrészt mesterséges intelligenciák által vezérelt hajókra épít, amelyekből egyes AI-k központi tudatként, rendkívüli hatékonysággal képesek irányítani az „ancillary-ket” (mellékesek? segédek?). Ezek az ancillary-k implantokkal felturbózott, szinte áthatolhatatlan védelemmel rendelkező emberek, akiknek eredeti személyisége már nincs, hiszen az AI irányítja őket. A főszereplő Breq is egy ilyen ancillary volt egy dzsungelbolygón (mert az a jégbolygó ellenpólusa, ééérted), ahol a Radch Birodalom vezére (aki maga is több testben van jelen) egyfajta árulást követ el, amely után Breq, egyetlen túlélőként, bosszút esküszik.

Leckie regényét elég sok helyen visszautasították, nem véletlenül. A lassan íródott könyv első felében látszódik, hogy esetenként akár hónapok is eltelhettek egy-egy „írói roham” között, ugyanis nem egyszer nincs logikai összefüggés két bekezdés között sem. Arra tippelek, hogy Leckie nagyon ellenállt a szerkesztőknek, így olyan hibák is benne maradtak a könyvben, amelynél azért engedni kellett volna. Mert hogy a legtöbben azt mondták neki, hogy nem kellene erőltetni azt, hogy a Radch Birodalomban mindenki „she”. Ez valami gender-téma akar lenni, de szerintem eléggé gyenge megvalósításban. Talán Leckie-t a nem-semleges nyelvek ihlették (amilyen a magyar is), de míg a she-zés még elfogadható, addig a mindenki „daughter” már sántít (a magyarban sem mindenkinek lánya van, ugye). Az sem stimmel, hogy a közös tudatokban nem számít a nem – egyrészt miért ne számítana, másrészt a Radch Birodalomban csak az ancillary-k és a Birodalom vezére közös tudat, a társadalom maradék 99%-a normál ember. Nem tudom, hogy ez a gendersemlegesség pozitívnak tekinthető-e, utalván a nemek közötti egyenlőségre (szerintem ez alapvető fontosságú volt a díjesőnél), mindenesetre ha az, akkor a koncepciót eléggé tökön (vagy akkor már p**án) lövi, hogy az etikett mázát lefejtve róla a Radch Birodalom alapvetően egy barbarisztikus, elnyomó, expanzionista, rasszista társadalom.

A regény első fele tehát eléggé idegesítő, öt oldalanként le kellett tennem, és csak @Noro sci-fis kihívása – no meg a kíváncsiság – hajtott, hogy tovább olvassam. A felétől sokat javul, onnantól kezdve csak szimplán unalmas. Azért a végére marad még egy-két bárgyú „fordulat”, és simán látható az is, hogy mi lesz a trilógia maradék két részében. A második résznek már a fülszövege is unalmas, így semmiképpen sem olvasom el.

Ismerve a díjesős könyvekkel való előéletem, azért csak olvassátok el, de van egy olyan sejtésem, hogy öt év múlva senki sem fogja tudni, hogy 2014-ben mi nyert egy rakás díjat.

Ez megint egy kicsit vegyesfelvágott lett. Borzasztóan érdekesnek találtam a narrátor személyét, meg hogy mivel ez egy nemek nélküli jövőbeli társadalom, ezért mindenkire „she”-ként hivatkoznak a szövegben. Másrészt viszont nagyon-nagyon-nagyon nem szeretem a katonai sci-fi műfaját, és noha érdekes kérdéseket feszeget AI-ügyben, a sztori sem kötött le túlságosan. A cselekmény is túl lassan csordogált, de legalább Ann Leckie élvezhetően ír. Lehet ez is olyan, aminek kell egy kis idő ülepedni, mindenesetre most nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy ráugorjak a második kötetre.

Annyira azért nem volt jó, hogy díjat adtam volna érte, de élveztem, mert jó kis űropera ez minden furcsasága és hiányossága ellenére. Olyan egyszer olvasós. Kikapcsol, nem kell gondolkodni, csak elmerülni a világban, ahol nem csak a hadihajóknak van több száz emberi teste (ők a mellékesek), hanem az uralkodó is több ezer klónban él egyszerre.

Mi lenne, ha egy űrhajó regényt írna?
Sajnos a jó ötletek és egyedi nézőpont mellé elég lassú elbeszélés társult. Amikor film készül belőle, csodás lesz. :)