Ann Leckie regénye 2014-ben szinte minden jelentős sci-fi díjat megnyert, ám a magyar piacon nem voltak annyira lelkesek az olvasói visszajelzések. Emiatt a kettősség miatt nagyon kíváncsian vettem kezembe a könyvet, érdekelt, hogy vajon mit tud nyújtani nekem – vajon megértem, mi a sikerének a titka, vagy arra jutok, hogy a marketinggépezet ereje állt a díjeső mögött? Szerencsére nem kellett csalódnom: ha – számomra – nem is ez volt az év regénye, fontos, érdekes és olvasásra méltó könyvnek tartom a magyarul Mellékes igazság címen megjelent Ancillary Justice-t.
Mert miről is van szó? A Radch Birodalom folyamatos expanzióját különleges hadihajókkal biztosítja: a mesterséges intelligenciákkal ellátott hajók legénysége javarészt ún. mellékesekből áll, azaz implantátumok segítségével a hajó akaratának teljes mértékig alárendelt emberekből. A meghódított rendszerek lakosságának egy részét hibernálják, és a hajók gyomrában tárolják el, afféle „pótalkatrészként”, hogy igény esetén belőlük tölthessék fel az hajó katonai egységeit. A kivétel egyedül a hajók tisztikara: őket a Radch polgárai közül válogatják, és ugyan a hajó folyamatosan monitorozza őket, megtarthatják önálló akaratukat.
Toren Igazsága is ilyen hadihajó volt, kétezer éves létezése alatt számtalan annektálásban vett részt, és számos tiszt megfordult a fedélzetén. Volt, akiket kedvelt, volt, akiket nem; utóbbiak ezt általában csak azután vették észre, hogy másik hajóra kerültek, ahol valamiért sokkal jobban érezték magukat: kevesebbet kellett várniuk a liftre, mellékeseik jobban gondjukat viselték, a teájuk pedig sosem hűlt ki teljesen. Ez a regény Toren Igazságának története, pontosabban Breqé, az egyetlen mellékeséé, aki túlélte a hajó pusztulását.
A könyv legnagyobb hibája az, hogy a háromnegyedéig két szálon fut a történet, amiből az egyik szinte teljesen érdektelen: míg a múltbéli szálon lassan, de biztosan kiderül, mi történt a hajóval, és hogyan maradt magára Breq, addig a jelenbéli szál szinte végig egy helyben toporog, alig történik valami. A könyv végére persze a két szál összeér és egy akciódús fináléba torkollik, de azért a könyv harmadának szinte teljes elpocsékolása rossz szájízt hagy maga után. Ami azért nagy kár, mert a könyv többi része nagyon jó, tele van ötlettel, és a történet által felvetett kérdések is izgalmasak. Nagyon ügyes például az identitás különböző szintjeinek bemutatása: Toren Igazságának Egy Esk százada ugyan része a hajónak, de míg Egy Esk szeret énekelni (és ehhez minden alá beosztott mellékes hangszalagjait felhasználja, hogy önmagával kórusban énekeljen), addig Toren Igazsága ezt inkább valami furcsa hóbortnak tartja, és csak elviseli az állandó dalolászást. Breq pedig a hajó (és Egy Esk) pusztulása után is megőrzi ezt a szokást, és az őrületbe kergeti az ismerőseit azzal, hogy folyamatosan dúdol valamit. A könyv tulajdonképpeni fő konfliktusa, ami az egyszerre ezernyi klónozott testben élő uralkodó, Anaander Mianaai személyéhez kapcsolódik, szintén érdekes és elgondolkodtató kérdéseket vet fel.
Az azonban, ami miatt a regény letarolta az összes díjat, valószínűleg a genderkérdés kiemelkedően ügyes kezelése. A Radch Birodalom ugyanis teljes mértékig gendersemleges: biológiailag ugyan minden polgárának van valamiféle neme, de ez semmilyen hatással nincs az öltözködésükre, viselkedésükre vagy életvitelükre. A Radch nyelvében nincsen külön szó a férfira és a nőre, és – a magyar nyelvhez hasonlóan – a nyelvtan sem különbözik semmilyen módon a különböző nemek esetén. A polgárok nem is ismerik fel, hogy valaki férfi vagy nő, számukra az ilyen különbség egyszerűen érzékelhetetlen. (Félre ne értsétek: tudják, hogy vannak különböző típusú nemi szervek, de ez a különbség nem esik nagyobb súllyal latba bármilyen kérdés megítélésének szempontjából, mint az illető hajszíne, már csak amiatt sem, hogy nem is látszik elsőre, kinek mi van a nadrágjában vagy a szoknyája alatt.) A könyvben az a zseniális, amilyen könnyedén és elegánsan kezeli ezt a kérdést: az első pár fejezetben ismerteti a helyzetet, kb. kétszer kiemeli, hogy Breq hogyan próbálja kitalálni, hogy az a Radchon kívüli illető, akivel épp beszél, az vajon férfi-e vagy nő-e, majd az elkövetkezőkben egyszerűen figyelmen kívül hagyja a kérdést, és nem foglalkozik a szereplők nemével. Ez a természetesség pedig épp az, amit az LMBT+ karakterek megjelenítésénél én hiányolni szoktam mostanában.
Az is nagyon érdekes, ahogy Leckie nyelvileg megoldotta a kérdést. Angolul ugyebár az egyes szám harmadik személyű személyes névmások különböznek attól függően, hogy férfiról (he) vagy nőről (she) beszélünk. Leckie egy merész ugrással nemtől függetlenül a she névmást használja mindenkire. Kezdetben meglehetősen szkeptikus voltam: miért nem a he-t, azaz a hímnemet választotta, vagy talált ki egy gendersemleges (pl. xe) névmást? Nagyon egyszerű: mivel a sci-fi regényekben általában férfiak a szereplők, és csak ritkán tűnnek fel női szereplők, ezért a minden oldalon többször előforduló she rendszeres homlokráncolásra készteti az embert: „Nahát, még egy nő. Meg még egy. Meg még egy. Hogyhogy ennyien vannak?”. Aztán persze mindig beugrik, hogy valójában nem feltétlen nőkről van szó, de épp ez a pillanatnyi döccenés az, ami felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire részrehajlóak vagyunk. Ugyanez he-vel nem működne – senki nem ütközne meg rajta nagyon, ha egy SF regényben csak férfiak szerepelnének, ha meg mégis, azt rövid úton feminácinak címkéznék. Emiatt volt tökéletes választás a she: mert Leckie prédikálás nélkül, pusztán a saját elvárásainkat visszafordítva felénk döbbent rá, hagyományosan mennyire el vannak tolódva az arányok, és ezt mennyire nem vesszük észre.
Fentiek miatt javaslom, hogy aki teheti, mindenképp angolul olvassa el ezt a könyvet. Nem azért, mert a fordítás rossz lenne – egyszerűen a magyar nyelv nem teszi lehetővé, hogy olyan módon játsszunk a névmásokkal és a nyelvtani nemekkel, ahogy azt Leckie tette. Anélkül pedig a könyv egyik legnagyobb érdeme veszik el. De a többieket is arra biztatom, hogy olvassák el a regényt és a folytatásait – ha a történet maga nem is annyira izgalmas ebben a kötetben, de a felfestett világ és problémák mindenképp megismerésre érdemesek.