Tóparti ​szálloda 77% 47 csillagozás

Edith Hope, a romantikus regények elismert írója egy csendes svájci szállóba érkezik, hogy relaxáljon kicsit a rossz emlékű botrány után, ami alaposan átrendezte életét. Edith olyan regényeket ír, amelyekben a teknősbékák legyőzik versenyfutásban a nyulakat – szürke kisveréb hősei rendre lecsapják az attraktív nősténybestiák kezéről a jól fésült urakat. De közben tudja, hogy a való életben a nyulak mindig győznek, csak hát épp a nyulaknak a sok diadal mellett nincs idejük arra, hogy romantikus regényeket olvasgassanak, így ők nem túl kecsegtető vásárlói célcsoport – maradtak hát a teknősök, meg a teknősök lelkének pátyolgatása. És most Edith a szállóban bekeveredik a nyulak közé, és jó teknősként igyekszik kívül maradni a küzdésen, de ki tudja, sikerülhet-e puszta szemlélőnek maradnia egy versenyalapú világban.

Brookner a Henry James-i prózai stíl követője: a konvenciók alá temetett feszültségek érdeklik, és finoman pszichologizáló, lassú vonalvezetésű szöveggel dolgozik. No most Henry James a nagy angolszász szerzők közül talán a legkevésbé ismert itthon, és technikája nincs beágyazódva a magyar irodalmi hagyományba – tapasztalatom szerint sokan nem is tudnak mit kezdeni ezzel a távolságtartó, eseménytelen, „angolos” stílussal, lágyságát pedig unalmasságnak értékelik. Talán ez okozza, hogy Brookner ezen könyve is olyan megosztónak bizonyult itt, holott kifejezetten míves alkotásról van szó. Viszont a visszafogott, csendes szövegek kedvelői bizalommal forduljanak hozzá.

Ha van valami, aminek nem tudok ellenállni, az egy szép női láb (na jó, kettő), az édesség, és a Booker-díj. Hogy Brooknernek szép lába van-e, nem tudom, de Booker-díja az van, mégpedig ezért a regényért. Az előttem szólók nem sok jót írtak a könyvről, általában unalmasnak, vontatottnak találták, és nem is tudom őket ezért kárhoztatni. Tényleg nem egy cselekményközpontú regény. Ez a könyv még azokban a boldogabb „békeidőkben” íródott (1984), amikor nem volt alapvető követelmény, a piacképesség záloga, hogy a könyv tartogasson valami elképesztő fordulatot, meglepetést, vagy valami elképesztő ocsmányságot, amivel überelni lehetett másokat, vagy a valóságot. Lassan hömpölygő mű, ha lehet egyáltalán hömpölyögni 220 kisalakú oldalon.
A főhősnőnk Edith Hope (egy beszélő név, nem kell mondanom), vénlány, ami Angliában, akkor sokkal többet jelentett, mint innen elképzelni lehet, hogy pontosan hány éves, nem egészen biztos, hosszú ideig nem ad támpontot a szerző, aztán egy ideig azt hittem, hogy harmincas évei elején jár, majd később biztosnak tűnt, hogy 39. Amúgy is lényegesnek tűnik ez a ki hány éves és mennyinek láttatja magát téma a regényben. Ezen kívül Edith csinosnak mondott, bár sokan Virgina Woolfhoz hasonlítják, ami lássuk be, megint csak ellentmondás. Hát ilyen egy nő ez az Edith, akivel Svájcban, a hóttelegáns és hóttsznob Hotel du Lacban találkozunk, ahová láthatóan elmenekült otthonából. Hogy miért, no ez a kis rejtély van a regényben, nem is piszkálnám a témát. Utószezon van, és a szállodában már csak néhány, szintén Angliából érkezett, zömében női vendég igyekszik agyonütni az időt. A regény nagy része tulajdonképpen az ő föltérképezésükkel telik. Edith nem egy nagy megfigyelő, ezért folyton meglepetések érik, mire kiismeri magát a nőkön, ez amolyan érési folyamat is a regényben, ami segít meghoznia a döntést a végén.
Edith amúgy írónő, szerelmes regényeket ír, de nyűgnek, munkának tekinti az egészet, a megélhetésért teszi, ami Angliában annak idején nem éppen a dicsőség csúcsa volt. Hol van még Rowling! Ha egy író egy írót tesz meg főhőséül, akkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy saját gondolatait, véleményét adja a szájába. És ebben nem is tévedünk. És pont ez szerintem a regény erőssége, hogy a látszólagos cselekménytelenség mögött a gondolatok dolgoznak. Feltárul többféle női (és kevesebb férfi) attitűd, nőké, akik abból élnek, hogy egyszer hozzákötötték az életüket egy férfiéhoz. Edithnek is döntenie kell, hogy melyik utat válassza.
Szóval, aki a női lélek mélyére szeretne hatolni, annak itt a lehetőség egy jó arányérzékkel megírt, nem bő lére eresztett és túlmagyarázott regény formájában.
Az évtized legocsmányabb borítója ne tartson vissza attól, hogy kézbe vedd a könyvet.

Még soha ennyire nem lepett meg egy könyv tetszési indexe, mint most. Az általam adott öt csillag előtt 64%-on állt. Egy rendkívül jól megírt, kiválóan szerkesztett, remek stílusú lélektani regényről van szó, amely megjelenésekor (1984) méltán nyerte el a Booker-díjat. Ellentétben többekkel egy cseppet sem éreztem unalmasnak vagy vontatottnak, bár tény, hogy nem a cselekmény fordulatai tették számomra letehetetlenné a könyvet – merthogy egy szuszra olvastam el hajnalba nyúlóan –, hanem inkább az érdekes karakterek és a belső konfliktusok.

A főszereplő, a harminckilenc éves Edith, aki Londonban romantikus regények írásával keresi kenyerét, életének fordulópontjához érkezik, amikor botrányt kavaró döntésének következtében egy svájci, tóparti, ám eldugott helyen lévő szállóba száműzik. Itt megismerkedve a hotel kis számú, életmódjában vagy jellemében problematikus lakójával, valamint szembesülve az ott szerzett, illetve a korábban átélt tapasztalataival újraértékeli tetteit, átgondolja régi és új vágyait.

Ajánlom!

Nagyon hangulatos könyv volt ez, igazi lélektani történet, amiben kevés a cselekmény, de nagyon jó a karakterábrázolás, hangulatteremtés. Igazi nőkről, nőknek könyv, amit szerintem férfiak nem is érthetnek (de ha kicsit kíváncsiak a nőkre, érdemes elolvasniuk, hogy még jobban ne értsék őket… :-D ). Minden főszereplőt egyszerre szerettem és egyszerre megvetettem, sajnáltam ugyanakkor elítéltem. A hossza is ügyesen lett belőve, nincs túlírva. A befejezés nagyon tetszett, illett a történethez…
100 Ft-ért vettem, annyit mindenképpen megért… :-)

Ezt a könyvet valamikor a magyar megjelenésekor olvastam is, 14-15 évesen és csak arra emlékeztem, hogy nagyon tetszett. 30 év után olvastam újra és továbbra is csak azt tudom mondani, hogy nagyon tetszett.
Edith Hope, író, nő és egyedülálló. Ez a nyolcvanas években elég megbélyegzett sors volt, még Angliában is. Ráadásul őt Svájcba száműzik-menekítik, egy spoiler miatt, ami pedig minden gondját megoldotta volna, Csak az érzelmi problémáit nem.
Maga a könyv a svájci szálloda életének, lakóinak írói szemmel való megfigyelésének, egy erős önelemzésnek a szövege. Edithről nem tudtam eldönteni, hogy igazából erős nő, vagy csak sodródik a konvenciók között, ahogy a többi szereplő sem jó vagy rossz.

Még ez a végtelenül ronda borító sem rettentett el tőle, hogy elolvassam Anita Brookner 1984-es, Booker-díjas regényét. A Tóparti szálloda a szerény hírneve és ízléstelen kinézete ellenére egy kiválóan megírt lélektani történet, sűrű, filozofikus, középpontjában a férfi-női szerepek, kapcsolattípusok, társadalmi konvenciók.

Edith Hope a Genfi-tó partján, az Hotel du Lacban tölti határozatlan idejű száműzetését. Edith bűne, hogy lassan 40 éves, és még mindig nincs férje, nincsenek gyerekei, és így lassan méltósága is alig marad. Az egyetlen siker az életében a karrier, romantikus regényeket ír, ami viszont mások szemében természetesen nem igazi munka. Legalábbis nem komolyan vehető. Ráadásul Edith kezd kimenni a divatból, az írásaiba több szex és kaland kellene. Így hát a nő elvonul, hogy több hozzá hasonló, kisiklott figura társaságában átgondolja az életét.

Csöndes, ráérős őszi hangulat ez a könyv, borús-ködös reggellel, délben laposan kúszó napfénnyel, délután felélénkülő széllel, este a dermesztő téli hideg előérzetével. Ehhez társul még a holtszezon miatt kiürült Hotel du Lac kisugárzása, a kihalt szobák és folyosók, a néptelen svájci táj. Ezek együttesen kiváló melankolikus hátteret adnak Brookner regényének, ami lényegében egy hosszú vívódás, (ön)elemzés története.

Amitől nem válik dagályossá és unalmassá, hogy Brookner remek kérdéseket vet fel, és hogy az Hotel du Lac lakói az átlagosságuk ellenére is egytől egyig eleven, izgalmas karakterek. Edith pedig (miközben megfigyeli, kritizálja, irigyli vagy sajnálja őket) rajtuk keresztül tükröt tart a saját élete, személyisége elé. A tét a jövője, hogy a száműzetés végére igazolni tudja-e az életmódját, az elveit, az önállóságát és függetlenségét, a változó női szerepek létjogosultságát. Ha nem, győznek a társadalmi elvárások, a magánnyal járó félelmek, jön a megbékélés és a kompromisszum.

Álmodozó, pszichologizáló mű a Tóparti szálloda. Ettől nagyon jó, és valószínűleg ez a hátránya is, mert elnézve az értékeléseket, sokan (tévesen) eseménytelennek tartják. Szerintem vegyétek meg, ha szembe jön az antikváriumban (kb. 200 Ft az ára), egyszer még jól fog jönni, például egy őszi-téli olvasós vasárnapon.

Jó volt.

A fülszöveg alapján egy kicsit többet vártam ettől a könyvtől, valahogy nem jöttek át a mélységei – vagy a könyv, vagy az én hibámból.
Kezdjük ott, hogy legalább a hetven százalékát rémes időzavarban töltöttem. Láttam, hogy a nyolcvanas években jelent meg a regény, és időnként volt is egy-két utalás rá, de nekem egyszerűen annyira „maradi” volt a hangulat, hogy magamtól maximum az ötvenes évekig merészkedtem volna, ha meg kell tippelnem, mikor játszódik. Az a sok álszentkedés, a botrányok, hogy mindig mindenki átöltözött az étkezésekhez… valahogy nem ezek a dolgok ugranak be a nyolcvanas évekről. Persze én akkor még egy kósza gondolat sem voltam, szóval ki tudja, milyen volt, főleg Angliában.
A hangulata ellenben nagyon megfogott, tetszett ez az álmos atmoszféra. A szezon végén kiürülő szálloda és kisváros, a télre hangoldódó táj és a szenvtelen stílus mintha a szereplők kiégettségére reflektálva visszatükrözné azt a sivárságot és hidegséget, ami a lelkükben lakozik.
A könyv leggyengébb láncszeme egyértelműen a főhősnő, Edith, akivel kapcsolatban nagy reményeket tápláltam, már csak azért is, mert író. Ehhez képest kb. olyan halovány és jellegtelen benyomást tett (vagy inkább nem tett) rám, mint a második Mrs. de Winter A Manderley-ház asszonyában. Biztos vagyok benne, hogy egy karakteresebb fószereplővel sokkal jobban tudtam volna élvezni az egészet, még úgy is, ha végig szenvedő üzemmódban van. Így viszont olya volt, mintha valami kifakult fényképet nézegetnék. Végig azért szurkoltam, hogy Edith kapja már össze magát és csináljon végre valamit, ne csak sodródjon ide-oda a nála határozottabb emberek között, folyamatosan mások akaratának engedelmeskedve.
A többi vendég jóval öntudatosabb, mint ő; Mrs. Pusey-val az élen, akire a végére szinte allergiás lettem. A lánya, Jennifer valamilyen szinten emlékeztet Edithre spoiler, Monicáról, a kutyás nőről viszont szívesen olvastam volna többet, ő olyan érdekes, vibráló személyiségnek látszott, még ha picit megfáradtnak is. A fia által lepasszolt elegáns néniben is több volt ennél, Mr. Neville-t, az egyetlen férfi vendéget viszont bár ne ismertük volna meg jobban, ő távolról sokkal jobb benyomást tett rám.
Érdekes, hogy milyen nagy hangsúlyt fektettek végig a korra, ami szép párhuzamba vonható az egész erőltetett álomvilággal, a mindenáron fenntartott látszattal. Annak ellenére, hogy Edith is ezt csinálta (vagy éppen ezért) a végére egész jól átlátott a többieken. Hiába, a csendes megfigyelők mindig előnyben vannak.
Emellett az is tetszett, ahogy a különböző nemi szerepeket és elvárásokat ábrázolta még mindig nem hiszem el, hogy a nyolcvanas években is ez ment, érdekes volt látni, hogy küzdenek meg ezzel – vagy éppen simulnak bele a mintába – a szereplők. De ezt is sokkal jobban ki lehetett volna aknázni egy cétudatosabb hősnővel.
A vége felé volt egy nagy mélypont a cselekményben, amikor visszasírtam a lassú, eseméntelen csordogálását, annyira kiakasztott Edith naiv butasága. Egészen megijedtem, hogy egy teljesen más irányt vesz a sztori, mint amit én vártam, és ezzel az egész elképzelésem a kútba esik. spoiler Még szerencse, hogy végül mégis mutatott némi jellemfejlődést és a sarkára állt. Már csak egy kis írói előrelépés hiányzott volna, bár így volt az egészben valami önironikus. Mindenesetre az utolsó mondatban ott van ennek a lehetősége is. És még nagyon sok mindené.

Ui.: Elképesztő, hogy mennyire nem adtak a látványra a nyolcvanas-kilencvenes évek könyvborítónál. Gyakorlatilag olyan bénán van összephotoshoppolva az egész, hogy a hátsó borítón tisztán látni a kép szélét, ahogy odapiggyesztették a tó elé. A háttérben pedig megcsodálható a látványosan körbevágott fasor. Jaj.

Meglepődtem, hány százalékon áll ez a könyv, így beleolvasgattam az értékelésekbe.
Egyetértek azzal, hogy az olvasónak nem kell kapkodnia a fejét a több szálon futó cselekmény és a nagy pörgés miatt, mert ilyesmi nincs ebben a műben. Van viszont lelki nyűglődés bőven, amit lehetne unalmasnak, fárasztónak találni, de az írónő olyan jól ábrázolja a különböző szerepelők lelki sekélyességét vagy éppen mélységét, hogy az arra picit is fogékony olvasó kíváncsi lesz kb. az első 15 oldal után, hova vezethet az ilyen szereplők útja. Szeretni nehéz ezeket az embereket, viszont jókat lehet mosolyogni/szörnyülködni azon, micsoda lelki és értelmi szegénységgel megáldott (vagy megvert?) főhősöket alkotott az író.
Tetszett ez a könyvecske, amit két szuszra ki is olvastam. Abszolút jogos, hogy díjat kapott, és a Júlia és Tiffany-füzetekkel egyáltalán nem keverhető össze. Azokból ugyanis spoiler hiányzik a lélekábrázolás és a lélek maga is.

Leszögezném – biztosan nem voltam ott, amikor ez a regény 1984-ben elnyerte az év legjobb regényének járó Booker -díjat, mondjuk persze, nem nagyon tudnék olyan érdemeket, képességeket, pozíciókat felmutatni, amiért ott kellett volna lennem.
Tudtam, hogy csendes, tűnődős, filozofálós történet lesz, mégis csalódott vagyok.
Svájc, kora ősz, köddel, hűvössel, esővel és szürkeséggel, egy tóparti patinás kis szálloda, előkelő vendégekkel, akik nagyrészt hölgyek. Várakozó, unatkozó asszonyok, akiket ide küldtek és akik jobb híján egymás közelében töltik az időt, miközben mind kínosan viselkednek, az írónő, aki férjhez is mehetett volna, de nem tette meg, az idős hölgy, akit a fia hoz ide, hogy ne legyen otthon útban, egy idős özvegyasszony, aki kacéran tetteti, hogy még mindig kívánatosan fiatal és a lánya, aki azt játssza, hogy kislány, és nem is sietne felnőni, a karcsú fiatalasszony, aki csakis édességeket enne, és ha lehet azt is csak titokban.
Mindenki nagyon angol és fölöttébb előkelő, és természetesen mindenki elítéli és megítéli a másikat, közben mindenki minden mondatában ott az a hamis felhang.
Nem is tudom, a felénél már komolyan fázni kezdtem és szerencsétlenségemre ez igazán később sem lett jobb.