Mikor ​feltámad a szél 95% 165 csillagozás

Egy könyv a halálról? Dehogyis! Ez a könyv az életről szól! Veszteségekről, családról, megrendítő és felemelő pillanatokról, fájdalomról és boldogságról.
Angela Murinainak azzal a teherrel kell együtt élnie, hogy elveszítette 18 éves fiát. Ő mégis egy megindító, életigenlő, felemelő könyvet alkotott élete legnagyobb tragédiájából, mert tudja, hogy fia halála eleve elrendelt volt. Nem harcol, nem vádol, hanem sorai által tanít bennünket, erőt ad és bátorságot ahhoz, hogy úgy merjük élni az életünket, hogy az utolsó perceinkben ne kelljen bánnunk semmit. Köszönöm, hogy megírta! Köszönöm, hogy megismerhettem!

“Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket.”

Sokáig gyűjtöttem az erőmet ehhez a történethez. Úgy éreztem kellőképp felvérteztem magam az események hatására, de sajnos ezt a könyvet nem lehet úgy olvasni, hogy az ember szíve ne hulljon darabokra, és ne follyanak a könnyei megállás nélkül.

Szeptember 1-jével nemcsak a borongós őszi idő érkezett meg, de ehhez egy olyan nehéz olvasmányt társítottam, mely egy anya megrendítő vallomását tartalmazza fia elvesztéséről, és az általa hátrahagyott mély sebekről.

Angela három fiával együtt nyaralni készül Máltára. Az álmokkal és kalandokkl teli nyaralás egy nap végzetéssé válik, ugyanis a szél mindent meg fog változtatni az életükben.

A könyv nemcsak a gyászt és a fájdalmat tárja elénk, de életigenlő funkciót is betölt: igenis talpra lehet állni, hiszen van még olyan cél az életben, amit meglehet és meg is kell valósítani. Mindaz az erő és bátorság pedig, mely a sorokat átszövi, csupán csak kettő tulajdonság a sok közül, melyet ezek a lapok magukban rejtenek.

link

Megrendítő, őszinte és szívbe markoló olvasmány volt. Egy anya, egy nő, egy család élete tűnik elő a sorok közül. A baleset, amikor a tenger elnyeli a legidősebb fiút a nyaralás során, megváltoztat mindent. Az édesanya a gyászfeldolgozás nehéz, erőt próbáló időszakán kívül mesél az anyává válás időszakáról, a gyerekkel, férjjel kialakult kapcsolatáról, az élet nehézségeiről, az érzéseiről, a világról. Őszintén, érzékenyen tárja elénk lelkét, életét.

„Mikor a világ kibillen a tengelyéből, mikor egy
másik dimenzió szélén egyensúlyozunk, mikor
az ég összeszakad a földdel, és a sors úgy dobál
minket, akár a szél, akkor is van döntési lehetősé-
günk. Eldönthetjük, hogy száraz falevél módjára
sodródunk, vagy megtanulunk repülni.”

Nehéz bármit is írnom, ami vígasz vagy támogatás lehet egy gyászoló anyának. Az én gondolataim és azon olvasóké, akik ezt a könyvet kézbe fogják venni, csak csendesen, könnyek hullatásával mondhatják el részvétüket és együttérzésüket, de igazán csak azok szavai fognak némi erőt adni, akik átélték ezt a sok fájdalmat, szörnyűséget.

Mit mondhatnék, ami megfelelően kifejezi azon érzéseimet, ahogy megrendülve és sokszor a könnyeimmel küszködve olvastam a sorokat? Talán semmit, én mégis úgy érzem, hogy egy kisebb értékeléssel is emlékezem egy ismeretlen fiúról.

Életünk folyamán annyi minden történik velük, hiszen a létünk tele van buktatókkal, kihívásokkal. Megszületünk, majd gyermekként szárnyainkat próbálgatjuk, tesztelve a határainkat, a világunkat és minket körülvevő személyeket. Sokszor túllépjük a korlátokat, nem figyelve a családra, barátokra vagy önmagunkra. Majdan felnővünk és ki-ki a maga útjára lép, hogy megkezdje azt a hosszú menetelést, amit választott magának. Nemtől függetlenül minden döntésünk elindít egy folyamatot, hogy ez jó vagy éppen rossz, oly sok mindentől és mindenkitől függ, mégis felelősséggel jár. A döntéseink meghatározzák azt, akik vagyunk akkor és azt is, akivé válni fogunk. De az élet nem csak fájdalom és kötelesség, hanem sok apró csoda összessége. Gyermekként a sok újdonság befogadása és megélése, felnőttként pedig a szerelem és családalapítás egyik legfontosabb melegágya. De mi van akkor, ha egy anya többre vágyik és nem csak a hétköznapi robot és kötelesség az életcélja? És mi történik akkor, ha a múltunk sebeiből még szivárog a genny és akaratlanul is ezt örökítjük tovább gyermekeinknek? Nos, ezeket a kérdéseket is boncolgatja a könyv, mégis sokkalta több ennél.

„Innét üzenem minden férfinak: ha az anyát bántjátok, azzal a gyereket is bántjátok! Tudom, akiknek ez szól, azoknak hiába is mondom. Nem érdekli azokat senki élete a magukén kívül.”

Három testvér és egy anya elindul egy hosszabb nyaralásra, hogy kipihenjék az egész éves stresszt. Bár a megelőző körülmények rendre balul sülnek el, egy határozott lélekkel szemben kevés esélye van a sorsnak. A megérkezés és egy pár nap nyugalom után, ismételten sok vészjósló esemény veszi kezdetét, amelyek utólag figyelmeztetési mutatóként is szolgálhattak volna, de akkor csak újabb bosszantó tények és megoldandó problémák. És aztán eljön a szél, amely magával sodor mindent és mindenkit. És mint tudjuk, a természeti elemekkel szemben védtelenek vagyunk. Vajon mit érez egy anya, aki elveszíti az egyik legfontosabb kincsét? És vajon hogyan dolgozza fel egy testvér, aki túl közel járt a bajhoz? Vajon mennyire lehet túlélni a mindennapok kongó ürességét? A szél jön és elsodor mindent, ha hagyod, még a könnyeidet is.

„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.”

Bővebben a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2022/01/angela-murinai…

Nagyon nehéz ez után a könyv után megszólalni. Torokszorító, fájdalmas és megindító olvasmány volt, amely nagyon mélyre hatolt bennem.
Egy szülőnek nincs fájdalmasabb dolog az életében, mint elveszíteni a gyermekét. Belegondolok mindhárom gyermekem születése utáni napokba, hetekbe, amikor az éjszaka közepén sokszor odaálltam az ágyuk mellé és figyeltem, hogy lélegeznek-e. Ha nem kaptam meggyőző visszaigazolást, akkor megbökdöstem őket. Amikor megmozdultak, akkor némileg nyugodtabban vissza tudtam feküdni az ágyba, hogy egy kis idő elteltével újra megismételjem.
Murinai Angéla egy máltai nyaralás közben veszítette el legnagyobb fiát, Bencét, aki az öccsével együtt úszni indult a tengerbe, éppúgy, mint előző nap. De aznap Bence nem tért vissza.

Angéla ezzel a könyvvel emléket állít Bencének, emléket a régi életüknek. Semmit nem akart elfelejteni, nem akarta, hogy a gyógyulási folyamatokkal érzelmek, emlékek vesszenek el, ezért megírta. A könyv az akkori naplórészleteiből és visszaemlékezéseiből született.
A teljes bejegyzés: http://konyvutca.blogspot.com/2021/08/angela-murinai-mi…

„Egyszerűen csak kiestem a világból.”

Nincs gyerekem, nem is tudom elképzelni, milyen szörnyű érzés lehet egy akármilyen korú gyermeket (akár felnőttként is!) elveszíteni. Egy volt iskolatársamnál rendültem meg először, akiknek az első kislánya szívelégtelenséggel született és pár héttel később elment. Akkor arra gondoltam, te jó ég, ezt hogy lehet túlélni, hogy 9 hónapig tervezi, várja, végigéli a terhesség minden percét, a karjában tartja a kicsit és után ilyen hamar el kell tőle válnia? Ha pedig eltelt már x év, anyának szólít, tele emlékkel, kötődésekkel, az talán még rosszabb… Egyszerűen nem normális az egész.

Angélának „szerencséje” volt, hogy ott volt a két másik fiú, akik talán a túlélést jelentették számára. Főleg, hogy duplán érte őket a baj. Szívszorító, megrendítő könyv, tetszettek a beleszövött gyerekkori „gyerekszáj” emlékek. Talán egy-két apróság spoiler volt számomra homlokráncolóan „hatásvadász”-érzetű. Egyetlen helyen meg is könnyeztem (ami nálam már nagy szó), érthetően spoiler. Szomorú könyv, el tudom képzelni, hogy akinek van gyereke, az az olvasása után egyből magához öleli a sajátját és dédelgeti kicsit, mert tényleg sosem tudhatjuk. Ákos valószínűleg élete végéig nem fogja feldolgozni azt a traumát, érthetően, amit külön sajnálok.

„Belém szorult a fájdalom. Látom, ha tükörbe nézek. Látom a szemem tompaságán, a bevésődött vonásaimon. Látom, mennyire átfaragta a arcomat ez a kordában tartott, soha el nem engedett üvöltés.”

„Mégis, minden éjjel, mikor elaludni készülök, azt kérem magamban az Istentől, hogy küldje vissza hozzám a fiamat, csak egy ölelésre legalább. Csak egyszer érezhessem még az illatát, hallhassam a kacagását legalább ott, az álomban. Utána, esküszöm, visszaengedem őt abba a másik világba, bárhol is van az.”

Nagyon sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Egyik részem vágyott arra,hogy vigaszt merítsek belőle, ugyanakkor féltem is tőle,hogy milyen lelkiállapotba fogok kerülni közben/utána.
Egy anya anyává válásáról,gyermeke elvesztéséről és a gyász feldolgozásáról kaphatunk szívszorító képet.
Zokogva olvastam és tettem félre azoknál a részeknél,amikor a saját helyzetemre,saját reakciómra ismertem fel benne.
Igaz én nem a gyermekét gyászolók körébe tartozom, de én is megtapasztaltam pár hónapja a gyászt. A könyv hűen bemutatja,hogy egy pillanat alatt össze lehet omlani egy beugró emlék, egy helyszín láttán, bármilyen apró dolog vissza tud oda taszítani,ahonnan nagy nehezen kikecmereg az ember. Napról napra meg kell harcolni a tudattal,hogy ő már nincs.♥️♥️
Biztos,hogy sokszor fogom a kezembe venni ezt a könyvet,ha pár biztató szóra lesz szükségem. ♥️

Nem is akartam elolvasni ezt a könyvet, mert ismerem a facebookról a Gumiszoba oldalt, és számomra a szerző egy picit mindig ellentmondásosnak tűnt. Anno is tudtam egyébként, hogy ez a tragédia, ami valóban bejárta anno a sajtót, velük történt. Ez a könyv más, mint amilyennek vártam. Nagyon megrendítő, szomorú, nem könnyű olvasni a téma miatt, noha egyébként egy gördülékeny, jó stílusú olvasmány. Nagyon őszintének és önreflexívnek éreztem a szerzőt, nyilván segített az elmúlt öt év is abban, hogy így lásson rá a történtekre, és így tudja összerakni a könyvet, régi történetekkel, visszaemlékezésekkel. Nem tudom, a szerkesztőnek mennyi munkája volt benne, de ez így nagyon egyben van. Érdekes, hogy olyan részlet, amit kiragadva olvastam, és úgy kicsit túlzásnak éreztem (a kendőlobogtatós), teljesen helyére került a könyvben.
Mivel anno is olvastam a dologról, volt egy képem arról, hogy történhetett, ebből a könyvből meg kiderül, hogy valójában hogy. Borzasztó, felmerül a felelősség kérdése is, csak hát azért akinek van kamasz gyereke, az tudja, hogy nem ülnek állandóan anyuci szoknyáján, kell nekik az önállóság, és bizony nem is mindig fogadnak szót. Kevés kell a tragédiához, és ez borzasztóan félelmetes. A traumaírás úgy túnik, egyfajta divat lesz most talán, ezt a könyvet szerintem érdemes volt megírni, remélem, a szerzőnek is segít mindabban, amit el szeretett volna érni vele.

„Igazán nem nehéz velem együttérezni annak, akinek van szíve.”

Ez a könyv maga a megmásíthatatlan zsigeri fájdalom és veszteség. Ugyanakkor mégis életigenlő, példamutatóan az. Könnyen ébreszt az olvasóban végtelen, gyengéd részvétet, mert olyan őszinte. Belesajdul a lélek, akkor is, ha nem tudja, milyen elveszíteni egy gyermeket.

Az istenítő, sóvárgó, gyönyörű anyai szeretet áthatja a szavakat. Torok szorul, mellkas szűkül, szem könnybe lábad ettől a hatalmas, mindent átitató érzelemtől. Hogy a fiú, akinek, akiről szólnak e sorok már nincs közöttünk, mit se számít. Nem szűnünk meg szeretni halottainkat. Az élet elmúlik, a szeretet nem.

Traumaírás ez persze, gyászfeldolgozás. Kitárulkozás: dobogó szív a fehér papíron. Viszont érződik rajta az a négy év józanító távolság; egyben van, valóban történetté áll össze, nem csak egy viharosan emocionális áradás. Meghökkentően irodalmi nyelvezetű, mégis közvetlen hangú. Felkavaró és nyílt, ugyanakkor az emlékeket még fényesebbre csiszoló nosztalgia és az élethez való ragaszkodás valamiféle békítő belenyugvással hinti be a sómarta éleket.

Nem tudom, miért olvas az ember ilyen igaz történeteket. Mit várunk mások keserű sorsában megmerítkezve? Miféle vigaszt, megnyugvást remélünk? Én különösen nem vagyok jó katasztrófaturista. Mindannyiunknak van keresztünk, kinek szálkányi, kinek elbírhatatlan. Aztán mégis elbírjuk többnyire. Nem döglünk bele. Nem őrülünk bele. Azt hisszük, de végül mégsem így lesz. Megyünk tovább. Néha olyan istentelenül jó belenézni egy másik arcba, s mikor összeakad a tekintetünk, már tudjuk, amit tudni kell. Neked ott fáj, nekem itt fáj, és csak a szemünk mondja: őszintén sajnálom. Néha ennyi elég a következő lépéshez, hogy mozduljon a láb, csikorogjon az izom, jussunk picivel előrébb. Talán ezért olvasok én olykor ilyen könyveket, ezért a pillantásért.

Az eredeti bejegyzés az alábbi linken olvasható:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2022/04/ange…

„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.”

Anyaként megrendülve olvastam egy anya küzdelmét. Gyermeket elveszíteni a legfájdalmasabb dolog, ami érheti az embert. A fájdalom és gyász mellett pedig erőt kellett adnia másik két fiának is, miközben feldolgozhatatlan érzések kerítik hatalmába. Ez a könyv önsegítő napló és emlék az elhunytnak. Sírtam. Sokszor.