Nights ​at the Circus 82% 15 csillagozás

Új szintre emelem az önplágiumot: nemhogy a saját régi cuccaimat idézem, hanem egy másik regényről szóló régi cuccomat idézem. A csudálatos Magic Toyshopról ilyesmiket írtam egyszer:

„Eddig az volt a tévképzetem, hogy Angela Cartert inkább csak az agyammal bírom, amolyan angol szakos módon – mint olyan írót, aki tökéletesen alkalmas arra, hogy bölcsészlányok a szimbólumokról, meg a metaforákról, meg az intertextualitásról, meg gender-kérdésekről beszélgethessenek a könyvei kapcsán/ürügyén. Nagyon tetszett az a két könyve, amit eddig olvastam (ez, és a Bloody Chamber), de tényleg csak az agyammal, mert túlságosan hűvösnek és kiszámítottan zseniálisnak tartottam őket. Most viszont újraolvastam ezt a regényt, és megdőlt a tévképzetem – Angela Cartert nemcsak az agyammal bírom, hanem úgy nagyjából mindenemmel.”

Hát, a tévképzetem visszatért.
Ez egy annyira agyas regény. Meg szép is, naná, csúfot még nem olvastam Cartertől. És igen, ez is tele van szimbólumokkal meg metaforákkal meg intertextualitással meg gender-kérdésekkel, és az agyam imádja ezt. A szívem viszont nem, legalábbis most épp nem. Van Angela Carterben valami rettenetes intellektuális hűvösség sokszor, és nincs az a nyers érzékiség, nő-ség, vad képzelet (a kedvenc dolgaim Carter írásaiban), ami ezt a hideget feledtetni tudná.
Mondjuk, hogy most nem vagyok nagyon hűvös kedvemben.

Ez a könyv sokkal többet érdemelt volna annál, hogy 2,5 hónapig olvassam, de ezt dobta a gép; így viszont néha nehéz volt visszazökkenni a cselekménybe, főleg, hogy három részben játszódik, és az idővezetés nem mindig lineáris. Mindemellett – vagy ennek ellenére – nekem a Magic Toyshop jobban tetszett.
Úgy látszik, én Angela Cartert két dolog miatt szeretem. Az egyik a szereplői, akik nem feketék vagy fehérek, és sosem idealizáltak, még a hősnők sem. Fevvers például egy jól megtermett, alkalomadtán fingós-büfögős, nagyszájú nőszemély, kb. minden, amire egy légtáncosnő esetében nem számítanék, ezen kívül mágnesként vonzza a férfiakat, vajszívű, és még az esze is a helyén van. Ugyanaz a típus, mint Finn a Magic Toyshopban, aki szintén nem az a kockahasú helyespasi, akinek okán egy valamirevaló tini végigszenved egy egész regényt. A női karakterek megint nagyon színesek, különbözőek és a szexualitásuk újra és újra visszatérő vonal, de annyira természetesen szeretnek, mint ahogy esznek és isznak és lélegeznek, ennek megfelelően a szexualitás hiába van ott kb. minden oldalon, nincs túllihegve vagy túlmisztifikálva, de ledegradálva sem. Igazából nekem most, a Nights at the Circus kapcsán esett le, miért tartják Angela Cartert feminista írónak.

A másik dolog, amit szeretek, az atmoszféra, ami ha agyonütnek sem tudom elmagyarázni, milyen. Higgyétek el, megpróbáltam, többször is. Valahogy atomgothic, de közben a karakterek annyira emberek (lásd fent), hogy a szó szoros értelmében nem passzolnak abba a környezetbe, ahogy a klasszikus gothic az idealizált alakjaival számomra megjelenik. Nem a környezet uralkodik rajtuk, hanem ők határozzák meg a környezetet. Olyan fura az egész. Mint a Poe novellában, mielőtt kiderül, hogy igazából az őrültek öltöztek doktornak, és a doktorok vannak bezárva a cellákba. Nem tudom, asszem, megint hülyeségeket beszélek.

Szóval én Angela Cartert most már hivatalosan is nagyon szeretem, és az ég világon mindent el akarok olvasni tőle. Ezt pedig egyszer újra, amikor majd lesz időm normálisan a része lenni az egésznek.

Ezt biztosan újra fogom olvasni egyszer, mert hangoskönyvként hallgattam, többnyire futás közben, és így akaratlanul is kiesnek részek néha, meg kicsit szaggatott a hallgatási élmény – viszont eszméletlenül jó a hangoskönyv tényleg, Rowena Cooper szenzációs! És tök jó, hogy összekapcsolódik a fejemben a szöveg a mindenféle helyekkel, ahol futottam, amikor hallgattam :) Nagyon nekem való könyv egyébként, ironikus, feminista, posztmodern, meg amit még akartok. Majd értékelem rendesen, ha újraolvastam. :)

Ha létezne Angela Carter cirkusza, én is szívesen megszöknék vele…

Az eleje, a londoni rész, meg a vonatozás utáni nagyon tetszett, a szentpétervári kicsit kevésbé. Szürreális, mint egy cirkusz, tizenkilencedik századi, de mégis nagyon modern történet.
Jó volt nagyon ez a regény, de azért a „meséket” jobban szerettem, nagyobbat ütöttek a tömörségükkel. Ebben a regényben is vannak ilyen al-történetek, kis novellák, pl. a bordélyról meg a női javítóintézetről, azok önmagukban is megállnának.
Kedvenc mondatom: http://moly.hu/idezetek/300397

(Nagyon jó hangoskönyv van belőle, nagyon vicces akcentusokkal.)

Angela Carter műveit szokni kell. És bár átrágtam magam az összegyűjtött novelláin, és bár róla készülök szakdolgozatot írni, kellett idő, míg elkapott e regény sajátos hangulata. A nyelvezetét én már nem dicsérem tovább, de azokat a hihetetlenül színes víziókat, történeteket, karaktereket nem győzöm, győztem csodálni, amik át- és átszövik a lapokat. Novelláiban Carter többnyire ismert alakokat revizionált, avagy csupán ízelítőt adott egypár dickensi, rushdie-i, márquezi alapokon nyugvó, kissé feministább irányba mutató karakterábrázolásából, de ez a regény tobzódik bennük. A viktoriánus kor- és regényfelfogás paródiájaként is nézhetjük, ahogy a századfordulón egy cirkuszi társulat mindenfelől összeverbuvált színes alakjainak kibomlik meghökkentő, de a mélyen mindig tragikus története… van itt erőművész, aki csak nem tudja, hogyan fejezze ki érzékeny lelkét; van néma tigrisszelidítő; csimpánz, aki intelligensebb, mint idomárja; a porondmester, aki disznójára bízza sorsát; a bohócok, akik mindők közt legszomorúbbak; és persze Fevvers, a Cockney Vénusz, akinek mágikus identitása a regény fő alapkérdése. De persze mindenkinek van sztorija; valóság vagy fikció – nem számít. Ki mindenki van még itt, hogy elmondja a magáét? Londonban egy bordélyház és egy különleges „tárlat” lakói, Szentpéterváron egy őrült nagyherceg és grófnő, Szibériában egy csapat nő, akik megölték férjeiket és egy csapat idealista törvényenkívüli… legnagyobb megrökönyödésemre egy finnugor sámán is feltűnik és egy medveünnep előkészületein is részt veszünk. Páratlanul színes, minden ízében groteszk, merész, ironikus, de egyszersmind komoly, szatirikus és tragikus regény, Carter kedvenc motívumaival írva le egy sokszemszögű identitáskrízist. Ezek után egyelőre visszafelé haladok az életműben.
Ajánlott zenei aláfestés: The Tiger Lillies. Minden ízében illik hozzá.

Szerintem A. Carter legjobb regénye, pedig én minden könyvét szeretem. Az utolsó pillanatig izgalmas, a női varázserő írja a történetet, és nagyon élvezetesek a még egyébként tragikus részletek is. Elképesztően gazdag szókinccsel megírt, fordulatos történet, eredeti szereplőkkel, akik akár egy új mitológiát alkothatnának. Egyszerűen lenyűgöző.
Egyszer elkezdtem fordítani, és annyira jó lenne, ha valaki kiadná végre magyarul is.

Azt kell, hogy mondjam, meglehetősen bipoláris érzések váltakoztak bennem a könyv olvasása közben. Voltak olyan részek, amelyek kifejezetten tetszettek, de voltak olyanok is, amelyeknél konkrétan kényszerítenem kellett magam, hogy folytassam az olvasást.
Ami a nyelvezetét illeti: nagyon nehéz olvasni, vagy inkább megérteni, mert telis-tele van idegen szavakkal, amelyek némelyike miatt még az anyanyelvi olvasó is szótárért nyúl. Nyilván sokkal élvezhetőbbnek találtam volna a történetet, ha a fejemben nem kergetik egymást az ismeretlen kifejezések; persze ezek valószínűleg nagyon színessé és nagyszerűvé teszik a könyvet annak, aki megérti, de nekem inkább megterhelő volt. Egy idő után már fel is adtam a szótár használatát.