Sophie ​Scholl és a Fehér Rózsa 19 csillagozás

Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Lélekemelő ​ez a könyv és mélységesen szomorú. Letehetetlenül izgalmas, miközben vitathatatlanul tényszerű. 1942 júniusában néhány fiatal egyetemista úgy dönt, nem fordítja félre a fejét, nem hallgat, szót emel az ellen, ami Németországban történik. Kilenc hónappal később, 1943. február 22-én, három órával az ítélethozatal után lefejezik közülük azt a három diákot, akit előtte négy nappal az egyetemi pedellus feljelentésére elfogtak. A két testvér 21 és 24 éves, a harmadik egy háromgyerekes édesapa. Goebbels maga intézkedik, hogy a kivégzés ne legyen nyilvános, mert az ellenállást szülhet, de gyors legyen, és elrettentő.
A kivégzések után a Fehér Rózsa mozgalom, mely éppen behálózta volna Dél-Németországot, de eljutott az északon fekvő Hamburgba is, szinte azonnal elhal. A feljelentőt nyilvánosan megünneplik az egyetemen, további szálakat fejtenek fel, embereket tartóztatnak le, végeznek ki, ítélnek el. Azért még így is akad diák, aki az egyetemen kifüggesztett Hitler-képre… (tovább)

Tartalomjegyzék

>!
Park, Budapest, 2014
294 oldal · ISBN: 9789633550953 · Fordította: Lázár Júlia
>!
Park, Budapest, 2014
294 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633550434 · Fordította: Lázár Júlia

Kedvencelte 3

Most olvassa 4

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 30

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

„Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ha csak azt nézzük, mit ért el Sophie Scholl és a Fehér Rózsa szervezet, az eredmény elkeserítő. Lelkes amatőrök, akik pár szórólappal próbálták megmenteni a világot – mégpedig micsoda szórólapokkal! Csupa filozofálás, moralizálás, citátumok Goethétől, Schillertől, Arisztotelésztől… nehéz elképzelni, hogy mondjuk a sarki hentes egy árva mukkot is értett volna mindabból, amit Hitler és a rezsim szemére hánytak. Igazuk volt, nagy ügy, de ér valamit az olyan igazság, amit a sarki hentes nem ért? Aligha rövidítették meg akár csak egy perccel is a háborút, és mivel ez volt a céljuk, mondhatjuk, kudarcot vallottak. Még saját egyetemi közegüket sem váltották meg – feljelentőjük, Jakob Schmid gondnok úr a müncheni egyetem aulájában lelkes ováció közepette vette át a nyomravezetőnek járó vérdíjat. (Jakob Schmid, jegyezzük meg ezt a nevet: a spiclik és feljelentgetők védőszentje ő, az ember, aki a nála tisztábbakat örömmel kínálja fel étkül a hatalomnak. Lesz még szobra a Nemzetvédelmi Egyetem kertjében.) Mindaz, amit a Fehér Rózsa elért, a tagok kivégzése után füstté vált és elillant a brutális hitlerizmus közbelépésekor. Mintha sosem lett volna. Csak némi frusztráció maradt, meg az önmentegetés, ami még jó húsz évig uralta a német közbeszédet, a Brunhilde Pomsel – Goebbels titkárnője – által is megfogalmazott vélemény: hogy sajnáljuk persze Schollt és barátait (hisz oly fiatalok voltak), de hát miért nem maradtak kussban? Miért nem lapítottak, mint mindenki más? Ha meghúzták volna magukat, élő németek maradtak volna. Tisztességben megőszült, élő németek.

Csak hát az van, hogy néha nem lehet tisztességben megőszülni.

És mégis, minden reménytelensége ellenére ez egy felemelő kötet. Mert arra tanít, hogy az ember nem azért kell jót cselekedjen, mert cserébe bármi jutalmat remél. Hanem azért, mert egyszerűen nem tehet mást. Mert ez az imperatívusz, az egyetlen hiteles, szuverén választás: jót kell tenni. Ezek a srácok, Hans Scholl, Alexander Schmorell és a többiek a keleti fronton lementek az oroszok kalyibáiba, népdalokat énekeltek velük (katonanyelven ezt fraternizálásnak mondják), szembeszálltak a hadifoglyokat bántalmazó náci őrökkel, ellátmányukat odaadták egy csontsovány nőnek, aki sárga csillagot viselt – aztán hazamentek, és röplapokat osztogattak. Csoda, hogy nem kapták el őket már előbb a Gestapo emberei, vagy akár a partizánok. Schollék talán pontosan tudták, hogy ennek az egésznek nem sok hozadéka van, ha a háború egészét nézzük. Talán nevezhetjük őket ezért naivnak, idealistának. De ha azt vesszük, mit őriztek meg önmagukból – az életük árán –, olyasvalamit, amit a német nép (szinte) egésze fityingekért elvesztegetett… nos, talán nem is döntöttek rosszul.

Ez a könyv sok szempontból felrúgja a klasszikus történelmi munkák szabályait. Érzékenyebb, személyesebb, mint amit megszokhattunk. De jó okkal az – gondolom én –, mert nem az az elsődleges célja, hogy bemutassa, mi történt, hanem hogy érzékeltesse ennek az egésznek a súlyát. Hogy láttassa magát a Poklot – hisz minden embernek, aki szabadon akar gondolkodni, a totális rezsim a Pokol, mert ott a keze, a szája, a szíve, a méhe, az agya nem az övé, hanem a nemzet tart rá igényt. Scholl és társai ki akartak szabadulni a rendszer fojtóhurkából, és ezért az életükkel fizettek. De ha a másik opció az, hogy nincs saját kezünk, szánk, szívünk, méhünk és agyunk, akkor ez – meglehet – nem is olyan nagy ár.

A hős nem az, aki egy tömeg részeként kockára teszi az életét: ő csak egy csavar a rendszerben. A hős az, aki ki mer lépni a rendszerből, és azt mondja: nem teszem meg, mert megtenni nem szabad.

5 hozzászólás
>!
Tündérke P
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Nem gondoltam volna, hogy könyv még egyszer úgy megérint, mint most ez. És mégis. Húztam, halasztottam az olvasást, hátha nem jutok el a végére és akkor Hans, Sophie, Willi, Christel és Huber professzor nem éri el a borzalmas véget és mégis életben marad. Fel nem foghatom és talán soha nem is fogom, hogyan voltak képesek megölni őket. Erőszakot nem alkalmaztak, röplapjaik útján próbálták felrázni az apátiába, félelembe süllyedt és feljelentgetési lázban égő lakosságot, hogy ébredjenek fel végre. De aztán a tárgyalásról és kivégzésekről olvasva minden világossá vált számomra. Az autokrácia, az autokrata rezsimek soha nem tűrték a másként való gondolkodást (meg úgy egyáltalán a gondolkodást) és zsigeri félelem járta át őket, amikor ezekre az emberekre néztek. Féltek az erőtől, a becsülettől, a tisztességtől és a szeretettől, ami bennük volt. A vádlottak lelkében kivirágzottak a gondolatok, míg a vádlók kiégett szemmel meredtek Hitler képére és üres lélekkel ismételték folyton folyvást ugyanazt, a vélt előléptetés, magasabb társadalmi rang és megbecsülés reményében. A Fehér Rózsa tagjainak halála tragikus és szomorú, de nem volt hiába való. Megmutatták azt, hogy igenis, vannak olyan németek…olyan emberek, akik tudják, merre kell nézni és karjaikat kitárni, függetlenül attól, hány évesek. Mert hogy a professzor kivételével még a harminchoz sem voltak közel, egyikük sem. És innentől kezdve érvényét veszti a korral való önmentegetés. Mert a fiatalság semmire sem mentség. Picit hosszabb verzió itt: https://tunderkekonyvespolca.blogspot.com/2018/02/sophi… :)

>!
Ildó P
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Nehéz erre a könyvre szavakat találni. Mindig megrázó tragikus igaz történeteket olvasni.
Főként megrázó olyan tehetséges, helyes, intelligens, művelt, tettre kész fiatalok tragikus haláláról olvasni, mint amilyen a Fehér Rózsa tagjai voltak. Naplórészleteikből is kitűnik, mennyire megelőzik korukat, miként gondolkodnak a világról. Mennyire méltóságteljesen, a következményeket elfogadva várták a halálukat. Még utolsó szavaikkal is odavágnak.
Lám, mekkora ereje lehet a szavaknak is. A náci rezsim olyan potenciális veszélyforrásnak tartotta a véleményüket, hogy halálbüntetést érdemeltek azért, amiért terjesztették azokat.
Annyira fiatalok voltak, előttük volt az egész élet.
Nem hiába büszkék rá még ma is a németek, főként a mai fiatal németek. Elképesztő bátorságról tettek tanúbizonyságot, ki mertek állni a szabadságért, vállalták azt, amire sokan csak gondoltak, de cselekedni nem mertek. Bennem is mindig csodálatot keltenek az ilyen meghatározó személyiségek.
Nagyon alapos dokumentumregény, igazán igényes, tetszetős kiadásban. A történetük mellett teljes egészében olvashatók a röplapok, a vádiratok, ítéletek, valamint a cikkek a tevékenységükről és halálukról, melyek idővel a nemzetközi sajtóhoz is eljutottak.

„Jó és ragyogó ifjú emberek! Nem hiába haltok meg; emlékezni fognak rátok!”

>!
Ibanez MP
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

"Börtönbe zárt a ti államotok,
de bűnünk mi büszkén tettük,
mi, a rend ellen lázadó fiatalok,
a szolgaság jármát levetjük."

Ismét egy nagyon jól összeszedett, megírt, érdekes kötet a 2. világháború egyik szeletéről, amely sajnos nem igazán ismert. Azt gondolhatnánk, hogy a németeknél nem is volt ellenállás, pár híresebb történeten kívül (Schindler stb.) nem olyan ismertek azok a német polgárok, akik meglehetősen gyorsan átlátták a nácik világrendjét és tettek valamit ellene. Az akkori körülmények között pedig azt lehet mondani, hogy érthető volt, ha mégis meghúzták magukat.

„Élhette volna a maga csendes életét… mint körülötte olyan sok német lány, akik becsukták a szemüket a világ csúf ellentmondásai láttán. Sophie Schollban azonban volt valami, ami megkülönböztette ezektől a lányoktól, talán az éleslátása, mellyel azonnal felfedezte az efféle ellentmondásokat, és tudta, hogyan kell élnie, ha hű akar maradni az értékeihez, önmagához.”

A könyv egy fiatal, kicsit talán naiv, nem annyira körültekintő csoportról szól, amely lassan bár, de próbál terjeszkedni, próbál alkalmazkodni (például a röpiratok szövegében), próbál óvatosan toborozni, mégis a lebukás körülményeinél a fejemet fogtam, hogy mennyire óvatlanok voltak és közülük hányan túlélhették volna, ha „nem hagynak szanaszét mindent”.

„Az embernek végül is elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy csak abban higgyen, ami jó. És ezen nem az illúziókat értem. Az embernek csak igazi és jó dolgokat kellene tennie, és magától értetődőnek tartani, hogy mások is így cselekszenek.”

A könyv szépen megismertet a fiatalok fő csoportjával, a testvérpárral, Hanssal (milyen helyes srác volt…) és Sophie-val, Will-el és Christel-lel és persze Huber professzorral. Az egyik kedvenc „mellékszereplőm” Sophie-k apja, Robert volt, bár az egész ügy után nem tudom, ő mennyire vádolta magát, hogy a nevelés során azért valamennyire befolyásolta a gyerekeit (bár ugye először azok az ő elvei ellenére csatlakoztak a Hitlerjugend-hoz, de talán ugyancsak a nevelés hatására voltak éleslátóbbak és nyitottak meglátni azt, amit más fiatalokat totálisan beszippantotta…). Alapvetően ő is hű volt az elveihez, de valószínűleg visszatartotta volna a gyerekeit ezektől a tettektől (vagy okosabb megoldásokra törekedett volna). „Robert Scholl hirtelen felállt és azt mondta: Most pedig megbocsátotok, ugye, de meg kell dolgoznom a börtönbüntetésemért.”

Nemcsak a világháború éveibe repít el a könyv, de megismerhetjük a háború előtti évtizedet is, a müncheni egyetemi kört, a Hitlerjugend kibontakozását (amikor már a párttagság kötelezővé válik), a német fiatalok kötelező munkaszolgálatát, majd az egyetemi nyári szünet miatt a fronton lévő szolgálatot is, hiszen Hans és társai is részt vesznek a szovjet harcokban (szerencséjükre csak rövid ideig). „Felfogni sem bírom, hogy mostantól emberi lények hoznak állandó halálos veszélyt más emberi lényekre. Soha nem is fogom ezt megérteni, és elviselhetetlennek tartom. Senki ne mondja, hogy ilyesmit a hazáért tesz.”

Megismerhetünk más német ellenállási csoportokat is, mint például a Rote Kapelle (Vörös zenekar), illetve olvashatunk a német eutanáziaprogramról….
„… az otthon maradók lassan vették tudomásul, hogy a "haszontalan kenyérpusztítókat kigyomlálják”: ez a szóhasználat tananyag lett, és a hivatalok életének része, vonatkozott a zsidókra, a cigányokra, a homoszexuálisokra, valamint az elmebetegekre, a testi fogyatékosokra, a gyógyíthatatlan betegekre és az öregekre. A Birodalom egész területén családok meséltek egymásnak barátokról, kollégákról, szomszédokról, akiknek közeli rokonai laktak otthonokban vagy intézetekben: valamennyien értesítést kaptak a beteg „váratlan elhunytáról”. A szokásos ellentmondást nem tűrő, hivatalos nyelven szóló üzenet felszólította a családokat, hogy azonnal vegyék át a hamvakat tartalmazó urnát, „különben megsemmisítik”. És mint mindig, az derült ki a levélből, hogy a hivatal, illetve az állam szívességet tesz a családoknak. 1941 augusztusára nyolcvanezer németet gyilkoltak meg az eutanáziaprogram keretén belül. Sok esetben orvosok kísérleteztek rajtuk, akik hagyományosan orvosi iskolákban vagy egyetemeken végeztek: most pedig különféle mérgekkel, gázzal és injekciókkal kísérleteztek, hogy lássák melyik működik a leggyorsabban és a leghatékonyabban – és ez volt a program „humánus” aspektusa. Az SS zárt gázteherautókat kínált, melyekben a kipufogógázt a belső térbe vezették. A program lényegében modellezte Hitler számára a zsidók elleni irtóhadjáratot."

Sophie-k története „fény” a sötétségben, kevés lehetőségük volt, de azért próbálkoztak és az életüket is kockára tették. Ráadásul a legvégén kiálltak az ügyükért, Sophie például megtehette volna, lett volna rá esélye, hogy túlélje, de felemelt fejjel tartották magukat az elveikhez, ez a bátorság tényleg ritka. Az egyetlen, amit talán hiányoltam az egész kötetből, a még személyesebb jelleg, néha kaptunk pár naplóbejegyzést-levelet, de az egész harmadik személyben meséli el a történteket, közben ugyanakkor az életben maradt családtagokkal készültek interjúk, én jobban örültem volna, ha ezek az interjúk bekerülnek, úgy, ahogy egy-egy személy elmesélte és ezáltal még közelebb kerülhettek volna hozzánk ezek a fiatalok. De a kötet így is érdekfeszítő, izgalmas, bár tudjuk a végét, mégis izgulunk, hogy hátha…

„Clara Huber nem sokkal férjének kivégzése után 3000 márkáról kiállított számlát kapott a kormánytól férje kivégzésének költségeiről, többek között "a szerkezet értékcsökkenését” is beleszámolva."

>!
somogyiréka
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Nem csupán az életünkért élünk…….és azok a szerencsések, akik az életüknél valami sokkal nagyobb célt találnak. Sophie Scholl egy ilyen csodálatos alak volt. Már sok-sok éve hív, hogy ismerjem meg a történetét..Persze ez a könyv éppen csak a felületén érinti a jelenséget,aki ő, inkább egy történelmi olvasókönyv az 1943.február 22-ét megelőző évekről és főként hónapokról. Ám az idézett naplórészletekből pontosan kiviláglott, ez a leány már a béke idején is valami egészen más miatt élt, valami sokkal többet, igazabbat keresett, mint a legtöbb kortársa. Valamit keresett, valami hívta…amit aztán egy szóval úgy fogalmazott meg a halála előtti órában, hogy szabadság.

Különös szerencsém, hogy a könyvet épp Münchenben olvastam, noha mikor kivettem a könyvtártból én bizony nem tudtam, hogy a per és a kivégzés itt zajlott le. Most itt dübörgött, hullámzott, máskor simogatott a 21.századi felszín, de a könyv okán hangosan sírt a múlt, és mintha azt kiabálta volna, emlékezzetek, emlékezzetek..ezek az árnyak most is itt élnek köztünk, ne csukjátok be a szemeteket!!És leginkább ne féljetek tőlük, mert csak az életeteket vehetik el, de ti többek vagytok,mint az életetek!! Merítsetek erőt Sophie Scholl bátorságából!

>!
Jeffi P
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

A könyvet úgy választottam, hogy szép a címe. Komolyan! Kevesen hiszik el, hogy borító és cím alapján választok, pedig az esetek 90%-ban ez az igazság. Néha mellé nyúlok emiatt, néha beletrafálok dolgokba. Most beletrafáltam.
Adott egy könyv, aminek a témája nem érdekelt különösebben, adott egy történelmi háttér, amiről szinte semmi információm nincs, mert régen volt az iskola és unalmas perceimben nem olvasok borzalmakról. A Fehér Rózsa számomra nem mondott semmit, nem tudtam róluk semmit, hogy mit akartak elérni, hogy hogyan lázadtak, és hogy haltak meg, hogy mégis mit csináltak. A könyv végére sokkalta többet tudok Sophie Schollról és társairól, mint azt gondoltam volna. Tényfeltáró, dokumentum regényként jellemezném a könyvet. Rengeteg adattal, napló és levél idézetekkel, a röplapok másolatával, újságcikkek és vádiratok közlésével együtt. Féltem, hogy unalmas lesz, hogy száraz lesz és nem fogok vele haladni. Féltem, hogy leteszem és azt mondom, elég a borzalmakból és inkább olvasok mást.
Bővebben a blogomban: http://jeffi-olvas.blogspot.hu/2014/04/anette-e-dumbach…

>!
Naia
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Számomra nehéz erről a könyvről értékelést írni, na nem azért mert nincs mit mondani róla, hanem mert nagyon is sokat lehetne. Az elolvasása után még nagyon sokáig gondolkoztam róla, napokig a hatása alatt voltam.
A Fehér Rózsa története egyszerre csodálatos és rendkívül szomorú, egy olyan történet, amit mindenkinek ismernie kellene.
Az írók nagyon alapos munkát végeztek, minden oldalon érződött a felkészültségük, az események pontos ismerete.A kötetben lévő fotók és cikkek; a röplapok fordításainak segítségével pedig még jobban megismerhettem ezeknek a bátor fiataloknak a történetét.

>!
malbalionne P
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Dokumentumjellegű, mégis szívbemarkoló könyv, amely bemutatja, hogy meg a hitleri Németországban is lehetett tenni a hatalom ellen, ha volt bátorság hozzá.

>!
negoti
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Ilyen jól és érdekesen megírt dokumentumregényt lehet, hogy még nem is olvastam. A könyvekben általában vannak kissé unalmas, száraz, adatokkal vagy felsorolásokkal teli részek, de itt ilyet nem tapasztaltam. Végig érdekes volt ahogy a Scholl testvérekről, társaikról és a Fehér Rózsá-ról írtak. Fiatalok csoportja volt akik csak a német polgárok szemét akarták felnyitni, hogy nem kell mindent elhinni amit a náci propaganda állít. Hiába végezték ki őket, az emlékük örökre fent marad. Már csak az a kérdés, hogy ebből az elkövetkező generációk mit (voltak) hajlandók megérteni és felhasználni.

>!
doricehoney
Anette E. Dumbach – Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

Nagyon szeretek erős, különleges, tehetséges nőkről olvasni, akik valami egyedit hoztak létre vagy tettek és akiknek az élete példa értékű. Sophie Scholl is ilyen. Bár a könyv nem kizárólag róla szól, hanem összességében a Fehér Rózsa csoport tagjairól, a csoport létrejöttéről, a titkos szerveződésükről, majd megbüntetésükről, és hogy ők ezt az egészet hogyan élték (élhették) meg, de Sophie végig ott van. Az, hogy minden szervezkedésből ugyanúgy kiveszi a részét, hogy meggyőződése végig sziklaszilárd marad, továbbá fiatal kora, bátorsága, intelligenciája és meg nem érdemelt tragikus sorsa teszi őt számunkra példaértékűvé. Sokszor megrázó volt olvasni ezt a könyvet, és szembesülni azzal, hogy mindez valóban megtörtént…


Népszerű idézetek

>!
Tündérke P

– Tudja, hogy a jövőben miért csak orron át húznak fogat?
– Miért?
– Mert már senki nem meri kinyitni a száját.

81. oldal

>!
Tündérke P

Remegnek a korhadt csontok:
jön a véres, nagy viadal.
Legyőztük a félszet, a gondot:
ez az első nagy diadal.

Ha útközben szétesik minden,
mi masírozunk tovább:
ma már a miénk Németország,
és holnap az egész világ.

47. oldal

>!
E_W

Hazafelé a vonatúton Hans, ahogy a nővérének, Igének később elmesélte, egy fiatal lányt látott Dávid-csillaggal a mellén: más sárgacsillagosokkal együtt a vasúti síneket javította. Az arca sápadt volt, és beesett, a tekintetében mérhetetlen bánat és rémület. A vonat megállt, és Hans ösztönösen a lány kezébe nyomta a saját élelmiszeradagját. Az ránézett, aztán az egyenruhájára, és a földre dobta az ételt.
Hans fölszedegette, letörölte róla a port, és a sínek mellől tépett egy mezei százszorszépet. A virágot a csomag tetejére tette, az egészet a lány lába elé. Valami olyasmit mondott, hogy „Szerettem volna legalább egy kis örömet szerezni” – azzal fölszállt a vonatra.
Amikor visszanézett, látta, hogy a lány csak áll, figyeli a távozó vonatot, a virág a hajában.

145-146. oldal

>!
Tündérke P

A Fehér Rózsa története nem zárult le. Őszintén reméljük, hogy nem is zárul le soha.

12. oldal

>!
Tündérke P

Nem hallgatunk tovább! Mi vagyunk a ti rossz lelkiismeretetek. A Fehér Rózsa nem hagy békén benneteket!

126. oldal

>!
Tündérke P

A gondolat szabad –
ki tartja kézben?
Úgy suhan tova,
mint árnyak az éjben.
Meg sose fejted,
el sosem ejted,
mint vadász a vadat:
a gondolat szabad!

141. oldal

>!
Tündérke P

Érdekes – folytatta Willi –, hogy a legegyszerűbb emberek: parasztok, halászok, kézművesek is ismerik Dosztojevszkijt, és érdekli őket, hogy mit ír, nem csak úgy felületesen, hanem a legmélyebb értelemben. Németországról messze nem mondhatjuk el ugyanezt, nincsenek sokan, akik igazán ismernék Goethét. Itt a költők a népből valók, és érti őket a nép. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok oroszul. Olyan leírhatatlanul szép lenne, ha beszélhetnék néhány emberrel.

136. oldal

>!
Tündérke P

Oroszország századokon át amolyan határvidéket jelentett Németországnak. Mint minden határ, egyszerre jelképezte a fenyegettetést és a szabadságot. Együtt járt ezzel némi megvetés az orosz lakossággal, társadalommal és állammal szemben. Miközben a 19. század során Németország is azzal küszködött, hogy kis őrgrófságokból és fejedelemségekből egységes államszerkezetet és politikai rendet fejlesszen ki, győzött a bismarcki nacionalizmus és militarizmus, mely nemzeti arroganciában és a más népekkel és kultúrákkal szembeni felsőbbrendűségi érzésben csúcsosodott ki.

137. oldal

>!
Tündérke P

A Gestapo müncheni főhadiszállását a bajor királyi család számtalan rezidenciájának egyikében, a Wittelsbach-palotában rendezték be. A vörös téglás, masszív építmény ugyanabban a stílusban épült, mint a többi bajor állami épület a 19. század közepén. Később lebombázták és soha nem épült újjá, de a története mindig München történetének szerves része lesz: ami a falai között lejátszódott, az jól tükrözi a bajor múlt ingájának komikus és tragikus nekilendüléseit. (…) A Harmadik Birodalom megszületésétől fogva, így 1943-ban is, a bajoroszági Gestapo központjának számított: pincéiben embereket kínoztak, archívumait lelkes és irigy szomszédok feljelentőlevelei vagy a Gestapo spiclijeinek jelentései töltötték meg.

165. oldal

>!
Tündérke P

Milyen gyönyörű nap – mondta Sophie halkan –, és nekem el kell mennem…

195. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Heather Morris: Az auschwitzi tetováló
Markus Wolf: Az arc nélküli ember
Eric Metaxas: Bonhoeffer
Heinz Knoke: A hazámért repültem
Otto Skorzeny: Kommandós vállalkozásaim
Ungváry Krisztián: Hősök?
Lynn Picknett – Clive Prince – Stephen Prior: Kettős mérce
Christian Feldmann: Élet az árral szemben
Traudl Junge – Melissa Müller: Az utolsó óráig
Adolf Galland: 104 légigyőzelmem