Útban ​Babadagba 28 csillagozás

Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

„A ​világnak ezen a felén a valóság gyakran kívülről érkezett, valami olyasmiként, amit ránk kényszerítettek, és nehéz volt vele azonosulni. Legfeljebb ki lehetett várni a végét, akár a rossz időnek. Ez most sem megy másképp.” – nyilatkozta egy interjúban Stasiuk. „Minden, ami ideérkezik, már valahol le volt ellenőrizve, használták, sőt még egy kicsit el is használták, összekoszolták, elnyűtték. Ez ugyanúgy érvényes az ideák, mint a tárgyak világára. Nekem ez kifejezetten tetszik, mivel egyfajta konvenciót, egyfajta fikciót hoz létre. Amit nem lehet túl komolyan, túlzottan szó szerint venni.”

Mi a közös az albániai bunkerekben, a horvát halpiacban, Szlovénia zöld tájaiban, Románia erdélyi részeiben, a Duna-delta szigetvilágában, Moldávia furcsa lakosságában, Szlovákia, Kelet-Magyarország, Lengyelország és Ukrajna határvidékében? A kérdésre a szerző térben és időben megtett hosszú utazása ad választ, útban a rejtélyes város, Babadag felé, miközben keresi azt a lassan… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2004

>!
Magvető, Budapest, 2006
344 oldal · ISBN: 9631425061 · Fordította: Körner Gábor

Enciklopédia 8

Helyszínek népszerűség szerint

Albánia


Kedvencelte 9

Most olvassa 3

Várólistára tette 38

Kívánságlistára tette 38

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

Legszívesebben a fél könyvet kimásolnám idézetnek… Tulajdonképpen cselekménye nincs, csak egymásba folyó utazások, képek, benyomások, gondolatok. Mégse untam egy pillanatig se. Pedig ez aztán nem egy szokványos utazós könyv. Semmi „szépet” vagy látványosságot nem mutat be, sőt, kifejezetten kerüli az ilyesmit. Ez itt a céltalan utazások könyve – már ha az emlékek, benyomások, tapasztalatok, képek gyűjtését céltalannak lehet nevezni. A helyszín a szokásos: k. Európa eldugott, elfeledett, lassan földdel egyenlő zugai. Lengyelországtól a Duna-deltáig, Albániától Ukrajnáig, Romániától-Erdélytől Szlovéniáig – lehetőleg Magyarországon keresztül… Egy idő után úgy érzi az ember, mindegy, melyik országban is van, a határ, a nyelv, a pénz- és alkoholnem csak viszonylagos.
Bár én nem vagyok ilyen bátor (elszánt? vakmerő?) utazó, mint Stasiuk, sok-sok közös emlékünk van…

5 hozzászólás
Adriaticum>!
Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

Ingergazdag olvasmány, hazai-otthonos tájakon, meg annak a peremein, de a nézőpont szokatlan. Tapasztalataim szerint az irodalomban a realisztikusnak szánt kelet-közép-dél-európai vidék(i nihil) deprimáló sötétségben jelenik meg. Itt is, de a különbség az, hogy a szerző ezt valami bizarr nyaralásként éli meg. A wellness neki lepattant dobrudzsai mocsár, az instafotós kávézók helyett mocskos falusi kocsmákban vedeli az olcsó piákat, élvezettel ízlelgeti a legócskább helyi cigarettákat, dörzsölgeti az értéktelen műanyag papírpénzt. Louvre helyett végigzarándokolja a térség elmeháborodott ideológusainak kegyhelyeit, akik kellően hozzájárultak ahhoz, hogy a vidékünk olyan legyen, amilyen. Az idilli Szlovéniától kiütést kap, menekül, sehol nincs rozsda és rohadás, inkább az elhagyott nagybányai gyártelepekhez vágyik. Nekem túl hippi az egész, a sok bölcselkedés, a prófétikus pozíció. Mintha egy perverz antropológus Brazília helyett Romániába menne, de ugyanazt az őserdei ködöt, mítoszt írja meg. (Lehet, hogy az indiánok is felhúzott szemöldökkel olvassák a NatGeot…) De azért persze értem miről beszél, hiszen a Viharsarokból származom, és szeretem. Bár a vakációt inkább Karlovy Varyban meg Abbáziában töltöm, de azért jó érzés volt az, hogy ilyen pozitív odafordulással és szeretettel is lehet írni azokról a tájakról, amelyeknek az értékeit nem a trendi világ mércéivel mérik.

Sandor_Rozsa>!
Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

Lassú utazás Kelet-Európa szívében, teli élményekkel. Eleinte kerestem azt az olvasási sebességet, ami ehhez a könyvhöz kell, mert amikor egy kicsit is tempósabban olvastam, eltűntek az író által megélt élmények.Mintha csak átlapoztam volna a könyvet. Nagyon jól ír a szerző, de figyelmesen kell követi az eseményeket.


Népszerű idézetek

n P>!

Ma a házunkkal szemben négy férfi fát vágott. Egyesével az erdő szélére vontatták a fenyőtörzseket. Amikor aztán összegyűlt három-négy, felpakolták a rönköket a lehajtott végű szekérre. Úgy dolgoztak, mint az állatok – lassan, monotonon, ugyanazokat a mozdulatokat végezve, amelyeket száz meg kétszáz évvel ezelőtt. A lefele út hosszú és meredek volt. Belekapaszkodtak a lőcsbe, és néha visszafogták a járművet. A befékezett kerekek csúszkáltak a nedves agyagon. Rongyos vattakabátjukba és köpönyegükbe burkolózva úgy néztek ki, mintha földből gyúrták volna őket. Esett az eső. Csak a svéd benzinmotoros fűrész és az eldobható öngyújtó különböztette meg őket apáiktól, nagyapáiktól, dédapáiktól. No meg a szekér kerekén a gumiabroncs. Minden más kétszáz, talán háromszáz éve változatlan volt. Szaguk, erőlködésük, nyögéseik, létezésük emberemlékezet óta meglévő formát töltött ki. Éppolyan ősiek voltak, mint a két pej a lovaskocsi előtt. A körülöttük elterülő jelen vén volt, akár a világ. Alkonyatkor végeztek és elmentek. Ruhájuk úgy gőzölgött, mint az állatok háta.

35. oldal

ppeva P>!

Valahol Bozieni és Valea Perjei között láttam két férfit az út mellett, a zöld pusztaság közepén. Tíz kilométerre az egyik és tizenöt kilométerre a másik irányban nem volt semmi és nem jött semmi. Ültek a diófa árnyékában és kártyáztak. Fel sem néztek, hogy vessenek egy pillantást a buszra. Pár nappal később erre utaztam vissza, és megint láttam őket. Odébbköltöztek talán egy kilométerrel, de a táj nem változott: útmenti diófasor, kukoricatáblák, ők meg még mindig ott ültek, elmerülve a lusta, monoton játékban, mintha millió lapos paklijuk lenne. Talán játék közben érte őket az éjszaka, és a szabad ég alatt aludtak, hogy hajnalban újrakezdjék; talán valaki idehozta őket valami munkára, de ahogy eltűnt az emelkedő mögött, rögtön folytatták az örök partit. Nem volt náluk semmi, semmilyen használati tárgy, hacsak nem a zsebükben. Úgy ültek a pusztaságban, mint otthon az asztalnál. Szürkék és gyűröttek voltak, mint errefelé a férfiak többsége, de hősiesen megbirkóztak a rájuk nehezedő térrel és az órák végtelenjével. A játék törékeny absztrakciója megvédte őket a nihiltől. Fene tudja, talán szürkületkor meggyújtottak egy gyertyacsonkot, vagy cinkelve volt a kártya, és a sötétben is érezték az ujjuk alatt a kőröket, pikkeket és treffeket. Így képzeltem, miközben Cahulba utaztam, és vissza.

299-300. oldal

Kapcsolódó szócikkek: diófa
ppeva P>!

Szóval, szeretem ezt a balkáni kuplerájt, a magyart, a szlovákot, a lengyelt, az anyag e csodás nehézkedését, ezt a szép álmosságot, a szarást a tényekre, a nyugodt, konzekvens részegséget pontban délben és a ködös tekinteteket, amelyek különösebb erőfeszítés nélkül átsiklanak a valóságon, és félelem nélkül nyílnak ki a semmire. Nem tehetek róla, Az én Európám szíve Sokołów Podlaskiban és Huşiban dobog. Egy icike-picikét sem Bécsben. Aki másként gondolja, közönséges hülye. Sem Budapesten. Pláne Krakkóban. Mind a transzplantáció elvetélt kísérlete. Ráncfelvarrás, a tükrözése valaminek, ami valahol máshol van. Sokołów és Huşi nem utánoz semmit. Saját elrendelésükben teljesednek be. Sokołówban van a szívem, pedig összvissz tíz órát ha töltöttem ott. többnyire azalatt, amíg átszálltam az egyik távolsági buszról a másikra, a hetvenes évek elején, amikor nagybátyámékhoz utaztam vakációra. A személyes emlékezetem nem rosszabb a generáció, a nemzet vagy a kontinens jó részének emlékezeténél. Földszintes faházak a belvárosban, orgonabokrok, bozótosok, ablaktáblák, aszfalton alvó kutyák, buszmegállók elgörbült oszlopai a kerek, sárga tárcsával, az ajtó- és ablakmélyedések, keretek, zsalugáterek barna és zöld színe, homok a járdalapok közötti résekben, fagylaltozó, bent olyan illattal, mint egy falusi parasztházban, drazsé üvegcsövekben, minden épp csak kinőtt a földből, épp csak elkezdődött, igen, rothadás, neszezés, szendergés, igénytelen élet, hogy tovább tartson, az elkopott deszkapadló csikorgása, a fagylalttölcsér-törékenységű mindennapok nevetséges heroizmusa. Emlékszem mindenre, és vég nélkül sorolhatnám. Mert a véremben van. Ez az oka annak is, amiért Huşiban van a szívem, amelyen öt perc alatt átutaztam, hiszen nincs miért megállni ott.

300-301. oldal

ppeva P>!

Igen, mindenkinek el kellene mennie oda. Legalábbis azoknak, akik folyton Európát emlegetik. Beavatási szertartás kellene legyen, Albánia ugyanis a kontinens tudattalanja. Igen, Albánia az európai ösztön-én, a félelem, amely éjjelente megszállja az alvó Párizst, Londont és Majna-Frankfurtot. Sötét kút, amelybe bele kellene néznie mindazoknak, akik azt hiszik, egyszer s mindenkorra el van rendezve a dolgok menete.

126. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Albánia · London · Párizs
simiszabi>!

A megvetett Huși, az eltaszított Huși, a döglött, lábát húzó Huși, a tyúkoktól szétturkált Huși, melyet törött botként szúrtak az idő résébe, mindörökkön örökké, ámen. Hușiban világra jönni annyit tesz, mint a testet öltött örökkévalóságban élni. Itt ér véget a vasútvonal. Az élet Hușiban a halhatatlanság.

297. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

2 hozzászólás
simiszabi>!

Uramisten, a vasút menti ócskavastelepek szomorúsága, drótkerítések, a januári kékeslila fényben égő, fenn felejtett ünnepi lámpácskák zsinórjai, lombtalan fák a kertben, lomhegyek, ócskavas, fahulladék, törött tégla, mindez a szögletes geometria, valamiféle természetfeletti precizitás keretei közé szorítva, amely hirtelen lecsupaszította a világ vázát.

333. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

simiszabi>!

Az ötezresen Lucian Blaga látható, aki azt írta: „Az Apokalipszis kakasa kukorékol, egyre kukorékol a román falvakban."

196. oldal, A Duna-delta (Magvető, 2006)

ppeva P>!

Néha elképzelem, hogy az lenne a legjobb, ha a világ összes lóvéja, a frankfurti bankok steksze, a Bank of England torka, az elektronikus térben keringő korporáció virtuális készletei, a zürichi Bahnstrasse többemeletes pincéjének tartalma, az optikai szálak jeges vérkörében cirkuláló összes papír, érc és számsor eltűnne, értékét vesztené, aprópénzre váltódna és megszűnne létezni az olyan helyeken, mint Erind, mint Vicşani, Sfintu Gheorghe, Rozpuszcie, Tiszaszalka, Palota, Bajram Curri, Podolin, Jabłonna Lacka, a vilmányi vasútállomás, a deljatini vasútállomás kora hajnalban, a jádi élelemiszerbolt, a szepesbélai élelmiszerbolt, a berethalmi kocsma, az eső áztatta Medgyes és az ezernyi többi hely, mert ha a térképre pillantok, olyan, mint a szita, mint éjjel a csillagos égbolt, mint egy régi T-shirt vagy egy gyűrött lepedő, azokon a helyeken pedig, ahol jártam, erősebben világít át a fény a földrajz eredendő, ősi ragyogásánál, a politikai földrajz baljós derengésénél és a gazdaságföldrajz halotti fényénél. És semmi sem tömheti be ezeket a lukakat. Minden, ami ezután következik, átfolyik rajtuk, mint kacsán az eledel, átpereg, mint a homok az ujjaink között. Sem eszme, sem a pénz, sem az elkorcsosult idő nem érintheti soha ezeket a helyeket, a szálak és fonalak e kikopásait, jelenlétem e nyomait. Igen, sötét, reakciós gondolatok ezek. Január 11-e van, éjjel két óra tizenöt perc, és pontosan tudom, hogy valamiféle rezervátum terveit szövögetem, s ha ezt hallanák a fent említett városok és falvak polgárai, nyilván seggberúgnának. Valószínűleg azonban – különösen Erindben – soha semelyikük sem fogja olvasni ezt. Igen, rezervátum és skanzen, amelyre örökkévaló fényesség hull, így képzelem, és szeretném, ha így lenne, mert mindig elszorul a szívem, valahányszor szem elől vesztek valamit, valami eltűnik a kanyarban vagy a sötétben; sosem tudok szabadulni a gondolattól, hogy örökre elveszett, és én voltam az egyetlen, aki látta, most pedig csak mesélhetek róla, ha egyáltalán kíváncsi rá valaki. Ráadásul ez a megannyi hely és tárgy maga a bomlás, a kupleráj, épp csak a kő a kövön és a hajdani fény nyomai, szóval nem légből kapott a félelmem: könnyen lehet, hogy ha visszamegyek oda, ahol egyszer már jártam, semmit sem találok. Ez a specialitása a világ ezen részének, ez a gyarapodással vegyes, állandó eltűnés, ez a furfangos látszatfejlődés, amely mindent halogat, ez az ódzkodás a saját szervezetünkön végzett kísérletektől, ez az örökös félgőz, amely lehetővé teszi, hogy az idő árjából a partra ugorjunk, és cselekvés helyett bölcselkedjünk. Itt minden, ami új, másolat, s csak amikor elöregedik, megkopik, szétmállik és szétporlad, nyer valamiféle jelentést. A kisvárosi, gorlicei, eperjesi, nagyváradi fiúk a megfordított baseball-sapkával fekete testvéreiket utánozzák a tengerentúli gettókban: itt nincs semmi, amit utánozni lehetne. Minden, ami új, olyan, mint egy film, és semmi köze ahhoz, ami volt. Úgyhogy jobb szeretem a régit, és inkább a bomlást választom, amelynek megkérdőjelezhetetlen a folytonossága. Az elbasani főutcán nagy rongyhegyeket láttam. Árusítás akart lenni, de szemétlerakónak látszott. A betonra öntött, métereken át sorakozó kupacokban nők turkáltak. Mintha a hozzátartozóik holttestét keresnék egy katasztrófa után. Válogattak, visszadobták a ruhákat, próbáltak kikotorni valami jobbat. Két teherautó ruha, ördög tudja, honnan hozták. Talán Görögországból, talán Olaszországból, mindenesetre egy olyan helyről, ahol már nem volt rá szükség. Az eszmék és gondolatok hasonlóképpen használtan érkeznek ide, annál is inkább, mivel eredetileg egyszer használatosnak tervezték őket. Ez a recycling hazája, és végül majd őt magát is átalakítják.

239-242. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bank of England · Tiszaszalka
ppeva P>!

„Welcome in bloody country”, mondta Fatos, amikor találkoztunk a Cafe Operában a tiranai Szkander bég téren. Ittam a sört, és azon töprengtem: vajon egy ilyen kozmopolita dolog, mint az áldás, tiszteletben tartja az államhatárokat? Vajon visszafordítják a görög grencsuccok a kakavilёi határátkelőnél, az olaszok meg nem engedik fel a bari és a brindisi kompra? A téren a fák árnyékában harminc-negyven fazon valutát árult. Százharminchat leket adtak egy dollárért. A csencselők tömegében több rádiókocsi állt. A zsaruk – akárcsak a csencselők és egész Albánia – ezen a nyáron vékony Kareliát szívtak, száz lekért dobozát. A közömbös szimbiózis szelleme lebegett a téren. ezeket is, azokat is egybekapcsolta az idő, amit ki kellett várniuk. A másodpercek megduzzadtak, felpuffadtak és szétrobbantak, de belül nem volt semmi.
Kérdeztem Fatostól, hogy legális-e a valutakereskedelem. „Dehogyis”, felelte. „És a rendőrök?” „Csak vigyáznak a rendre”, válaszolta.

127. oldal

simiszabi>!

Behunyom a szemem, és utakat, vasútvonalakat, távolságokat és tájakat tervezek a puszta, múlandó helyek között, és próbálom összerendezni valamilyen geográfiává, amely majd mindezt a maga lapos hátán hordozza, hogy legalább egy kicsit maradandóbbá, halhatatlanabbá váljon.

333. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)


Hasonló könyvek címkék alapján

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Olga Tokarczuk: Nappali ház, éjjeli ház
Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
Olga Tokarczuk: Az Őskönyv nyomában
Wojciech Kuczok: Bűz
Benedict Wells: Beck utolsó nyara
Peter Handke: Az ismétlés
Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán
Szép Zsolt: Kárpát Walzer
Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa