Útban ​Babadagba 90% 28 csillagozás

Ma a házunkkal szemben négy férfi fát vágott. Egyesével az erdő szélére vontatták a fenyőtörzseket. Amikor aztán összegyűlt három-négy, felpakolták a rönköket a lehajtott végű szekérre. Úgy dolgoztak, mint az állatok – lassan, monotonon, ugyanazokat a mozdulatokat végezve, amelyeket száz meg kétszáz évvel ezelőtt. A lefele út hosszú és meredek volt. Belekapaszkodtak a lőcsbe, és néha visszafogták a járművet. A befékezett kerekek csúszkáltak a nedves agyagon. Rongyos vattakabátjukba és köpönyegükbe burkolózva úgy néztek ki, mintha földből gyúrták volna őket. Esett az eső. Csak a svéd benzinmotoros fűrész és az eldobható öngyújtó különböztette meg őket apáiktól, nagyapáiktól, dédapáiktól. No meg a szekér kerekén a gumiabroncs. Minden más kétszáz, talán háromszáz éve változatlan volt. Szaguk, erőlködésük, nyögéseik, létezésük emberemlékezet óta meglévő formát töltött ki. Éppolyan ősiek voltak, mint a két pej a lovaskocsi előtt. A körülöttük elterülő jelen vén volt, akár a világ. Alkonyatkor végeztek és elmentek. Ruhájuk úgy gőzölgött, mint az állatok háta.

35. oldal

Valahol Bozieni és Valea Perjei között láttam két férfit az út mellett, a zöld pusztaság közepén. Tíz kilométerre az egyik és tizenöt kilométerre a másik irányban nem volt semmi és nem jött semmi. Ültek a diófa árnyékában és kártyáztak. Fel sem néztek, hogy vessenek egy pillantást a buszra. Pár nappal később erre utaztam vissza, és megint láttam őket. Odébbköltöztek talán egy kilométerrel, de a táj nem változott: útmenti diófasor, kukoricatáblák, ők meg még mindig ott ültek, elmerülve a lusta, monoton játékban, mintha millió lapos paklijuk lenne. Talán játék közben érte őket az éjszaka, és a szabad ég alatt aludtak, hogy hajnalban újrakezdjék; talán valaki idehozta őket valami munkára, de ahogy eltűnt az emelkedő mögött, rögtön folytatták az örök partit. Nem volt náluk semmi, semmilyen használati tárgy, hacsak nem a zsebükben. Úgy ültek a pusztaságban, mint otthon az asztalnál. Szürkék és gyűröttek voltak, mint errefelé a férfiak többsége, de hősiesen megbirkóztak a rájuk nehezedő térrel és az órák végtelenjével. A játék törékeny absztrakciója megvédte őket a nihiltől. Fene tudja, talán szürkületkor meggyújtottak egy gyertyacsonkot, vagy cinkelve volt a kártya, és a sötétben is érezték az ujjuk alatt a kőröket, pikkeket és treffeket. Így képzeltem, miközben Cahulba utaztam, és vissza.

299-300. oldal

Szóval, szeretem ezt a balkáni kuplerájt, a magyart, a szlovákot, a lengyelt, az anyag e csodás nehézkedését, ezt a szép álmosságot, a szarást a tényekre, a nyugodt, konzekvens részegséget pontban délben és a ködös tekinteteket, amelyek különösebb erőfeszítés nélkül átsiklanak a valóságon, és félelem nélkül nyílnak ki a semmire. Nem tehetek róla, Az én Európám szíve Sokołów Podlaskiban és Huşiban dobog. Egy icike-picikét sem Bécsben. Aki másként gondolja, közönséges hülye. Sem Budapesten. Pláne Krakkóban. Mind a transzplantáció elvetélt kísérlete. Ráncfelvarrás, a tükrözése valaminek, ami valahol máshol van. Sokołów és Huşi nem utánoz semmit. Saját elrendelésükben teljesednek be. Sokołówban van a szívem, pedig összvissz tíz órát ha töltöttem ott. többnyire azalatt, amíg átszálltam az egyik távolsági buszról a másikra, a hetvenes évek elején, amikor nagybátyámékhoz utaztam vakációra. A személyes emlékezetem nem rosszabb a generáció, a nemzet vagy a kontinens jó részének emlékezeténél. Földszintes faházak a belvárosban, orgonabokrok, bozótosok, ablaktáblák, aszfalton alvó kutyák, buszmegállók elgörbült oszlopai a kerek, sárga tárcsával, az ajtó- és ablakmélyedések, keretek, zsalugáterek barna és zöld színe, homok a járdalapok közötti résekben, fagylaltozó, bent olyan illattal, mint egy falusi parasztházban, drazsé üvegcsövekben, minden épp csak kinőtt a földből, épp csak elkezdődött, igen, rothadás, neszezés, szendergés, igénytelen élet, hogy tovább tartson, az elkopott deszkapadló csikorgása, a fagylalttölcsér-törékenységű mindennapok nevetséges heroizmusa. Emlékszem mindenre, és vég nélkül sorolhatnám. Mert a véremben van. Ez az oka annak is, amiért Huşiban van a szívem, amelyen öt perc alatt átutaztam, hiszen nincs miért megállni ott.

300-301. oldal

Igen, mindenkinek el kellene mennie oda. Legalábbis azoknak, akik folyton Európát emlegetik. Beavatási szertartás kellene legyen, Albánia ugyanis a kontinens tudattalanja. Igen, Albánia az európai ösztön-én, a félelem, amely éjjelente megszállja az alvó Párizst, Londont és Majna-Frankfurtot. Sötét kút, amelybe bele kellene néznie mindazoknak, akik azt hiszik, egyszer s mindenkorra el van rendezve a dolgok menete.

126. oldal

A megvetett Huși, az eltaszított Huși, a döglött, lábát húzó Huși, a tyúkoktól szétturkált Huși, melyet törött botként szúrtak az idő résébe, mindörökkön örökké, ámen. Hușiban világra jönni annyit tesz, mint a testet öltött örökkévalóságban élni. Itt ér véget a vasútvonal. Az élet Hușiban a halhatatlanság.

297. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

Uramisten, a vasút menti ócskavastelepek szomorúsága, drótkerítések, a januári kékeslila fényben égő, fenn felejtett ünnepi lámpácskák zsinórjai, lombtalan fák a kertben, lomhegyek, ócskavas, fahulladék, törött tégla, mindez a szögletes geometria, valamiféle természetfeletti precizitás keretei közé szorítva, amely hirtelen lecsupaszította a világ vázát.

333. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

Romania Mare, Nagy-Szerbia, tengertől tengerig érő Lengyelország… Országok csodálatosan ostoba fikciói. A vágyakozás reménytelen szomorúsága azután, ami nem igazán volt, ami nem lehetett, és a nyavalyás rinyálás amiatt, ami van.

43

Egy német újság azt írta, a moldáv gazdaság legfontosabb területe a szervkereskedelem.

227.

Behunyom a szemem, és utakat, vasútvonalakat, távolságokat és tájakat tervezek a puszta, múlandó helyek között, és próbálom összerendezni valamilyen geográfiává, amely majd mindezt a maga lapos hátán hordozza, hogy legalább egy kicsit maradandóbbá, halhatatlanabbá váljon.

333. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

Olyanok voltak, amint akiket partra vetettek, a sorsukra hagytak, és ez a sors többé nem gabalyodik össze senki más sorsával. Felébredsz egy nap, és ugyanaz a világ merőben más lett, pedig nem is változott meg.

330. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)