Útban ​Babadagba 26 csillagozás

Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

„A ​világnak ezen a felén a valóság gyakran kívülről érkezett, valami olyasmiként, amit ránk kényszerítettek, és nehéz volt vele azonosulni. Legfeljebb ki lehetett várni a végét, akár a rossz időnek. Ez most sem megy másképp.” – nyilatkozta egy interjúban Stasiuk. „Minden, ami ideérkezik, már valahol le volt ellenőrizve, használták, sőt még egy kicsit el is használták, összekoszolták, elnyűtték. Ez ugyanúgy érvényes az ideák, mint a tárgyak világára. Nekem ez kifejezetten tetszik, mivel egyfajta konvenciót, egyfajta fikciót hoz létre. Amit nem lehet túl komolyan, túlzottan szó szerint venni.”

Mi a közös az albániai bunkerekben, a horvát halpiacban, Szlovénia zöld tájaiban, Románia erdélyi részeiben, a Duna-delta szigetvilágában, Moldávia furcsa lakosságában, Szlovákia, Kelet-Magyarország, Lengyelország és Ukrajna határvidékében? A kérdésre a szerző térben és időben megtett hosszú utazása ad választ, útban a rejtélyes város, Babadag felé, miközben keresi azt a lassan… (tovább)

Eredeti cím: Jadąc do Babadag

Eredeti megjelenés éve: 2004

>!
Magvető, Budapest, 2006
344 oldal · ISBN: 9631425061 · Fordította: Körner Gábor

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Lucian Blaga


Kedvencelte 8

Most olvassa 3

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 25

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

Legszívesebben a fél könyvet kimásolnám idézetnek… Tulajdonképpen cselekménye nincs, csak egymásba folyó utazások, képek, benyomások, gondolatok. Mégse untam egy pillanatig se. Pedig ez aztán nem egy szokványos utazós könyv. Semmi „szépet” vagy látványosságot nem mutat be, sőt, kifejezetten kerüli az ilyesmit. Ez itt a céltalan utazások könyve – már ha az emlékek, benyomások, tapasztalatok, képek gyűjtését céltalannak lehet nevezni. A helyszín a szokásos: k. Európa eldugott, elfeledett, lassan földdel egyenlő zugai. Lengyelországtól a Duna-deltáig, Albániától Ukrajnáig, Romániától-Erdélytől Szlovéniáig – lehetőleg Magyarországon keresztül… Egy idő után úgy érzi az ember, mindegy, melyik országban is van, a határ, a nyelv, a pénz- és alkoholnem csak viszonylagos.
Bár én nem vagyok ilyen bátor (elszánt? vakmerő?) utazó, mint Stasiuk, sok-sok közös emlékünk van…

5 hozzászólás
>!
Sandor_Rozsa
Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

Lassú utazás Kelet-Európa szívében, teli élményekkel. Eleinte kerestem azt az olvasási sebességet, ami ehhez a könyvhöz kell, mert amikor egy kicsit is tempósabban olvastam, eltűntek az író által megélt élmények.Mintha csak átlapoztam volna a könyvet. Nagyon jól ír a szerző, de figyelmesen kell követi az eseményeket.


Népszerű idézetek

>!
n P

Ma a házunkkal szemben négy férfi fát vágott. Egyesével az erdő szélére vontatták a fenyőtörzseket. Amikor aztán összegyűlt három-négy, felpakolták a rönköket a lehajtott végű szekérre. Úgy dolgoztak, mint az állatok – lassan, monotonon, ugyanazokat a mozdulatokat végezve, amelyeket száz meg kétszáz évvel ezelőtt. A lefele út hosszú és meredek volt. Belekapaszkodtak a lőcsbe, és néha visszafogták a járművet. A befékezett kerekek csúszkáltak a nedves agyagon. Rongyos vattakabátjukba és köpönyegükbe burkolózva úgy néztek ki, mintha földből gyúrták volna őket. Esett az eső. Csak a svéd benzinmotoros fűrész és az eldobható öngyújtó különböztette meg őket apáiktól, nagyapáiktól, dédapáiktól. No meg a szekér kerekén a gumiabroncs. Minden más kétszáz, talán háromszáz éve változatlan volt. Szaguk, erőlködésük, nyögéseik, létezésük emberemlékezet óta meglévő formát töltött ki. Éppolyan ősiek voltak, mint a két pej a lovaskocsi előtt. A körülöttük elterülő jelen vén volt, akár a világ. Alkonyatkor végeztek és elmentek. Ruhájuk úgy gőzölgött, mint az állatok háta.

35. oldal

>!
ppeva P

Valahol Bozieni és Valea Perjei között láttam két férfit az út mellett, a zöld pusztaság közepén. Tíz kilométerre az egyik és tizenöt kilométerre a másik irányban nem volt semmi és nem jött semmi. Ültek a diófa árnyékában és kártyáztak. Fel sem néztek, hogy vessenek egy pillantást a buszra. Pár nappal később erre utaztam vissza, és megint láttam őket. Odébbköltöztek talán egy kilométerrel, de a táj nem változott: útmenti diófasor, kukoricatáblák, ők meg még mindig ott ültek, elmerülve a lusta, monoton játékban, mintha millió lapos paklijuk lenne. Talán játék közben érte őket az éjszaka, és a szabad ég alatt aludtak, hogy hajnalban újrakezdjék; talán valaki idehozta őket valami munkára, de ahogy eltűnt az emelkedő mögött, rögtön folytatták az örök partit. Nem volt náluk semmi, semmilyen használati tárgy, hacsak nem a zsebükben. Úgy ültek a pusztaságban, mint otthon az asztalnál. Szürkék és gyűröttek voltak, mint errefelé a férfiak többsége, de hősiesen megbirkóztak a rájuk nehezedő térrel és az órák végtelenjével. A játék törékeny absztrakciója megvédte őket a nihiltől. Fene tudja, talán szürkületkor meggyújtottak egy gyertyacsonkot, vagy cinkelve volt a kártya, és a sötétben is érezték az ujjuk alatt a kőröket, pikkeket és treffeket. Így képzeltem, miközben Cahulba utaztam, és vissza.

299-300. oldal

>!
ppeva P

Szóval, szeretem ezt a balkáni kuplerájt, a magyart, a szlovákot, a lengyelt, az anyag e csodás nehézkedését, ezt a szép álmosságot, a szarást a tényekre, a nyugodt, konzekvens részegséget pontban délben és a ködös tekinteteket, amelyek különösebb erőfeszítés nélkül átsiklanak a valóságon, és félelem nélkül nyílnak ki a semmire. Nem tehetek róla, Az én Európám szíve Sokołów Podlaskiban és Huşiban dobog. Egy icike-picikét sem Bécsben. Aki másként gondolja, közönséges hülye. Sem Budapesten. Pláne Krakkóban. Mind a transzplantáció elvetélt kísérlete. Ráncfelvarrás, a tükrözése valaminek, ami valahol máshol van. Sokołów és Huşi nem utánoz semmit. Saját elrendelésükben teljesednek be. Sokołówban van a szívem, pedig összvissz tíz órát ha töltöttem ott. többnyire azalatt, amíg átszálltam az egyik távolsági buszról a másikra, a hetvenes évek elején, amikor nagybátyámékhoz utaztam vakációra. A személyes emlékezetem nem rosszabb a generáció, a nemzet vagy a kontinens jó részének emlékezeténél. Földszintes faházak a belvárosban, orgonabokrok, bozótosok, ablaktáblák, aszfalton alvó kutyák, buszmegállók elgörbült oszlopai a kerek, sárga tárcsával, az ajtó- és ablakmélyedések, keretek, zsalugáterek barna és zöld színe, homok a járdalapok közötti résekben, fagylaltozó, bent olyan illattal, mint egy falusi parasztházban, drazsé üvegcsövekben, minden épp csak kinőtt a földből, épp csak elkezdődött, igen, rothadás, neszezés, szendergés, igénytelen élet, hogy tovább tartson, az elkopott deszkapadló csikorgása, a fagylalttölcsér-törékenységű mindennapok nevetséges heroizmusa. Emlékszem mindenre, és vég nélkül sorolhatnám. Mert a véremben van. Ez az oka annak is, amiért Huşiban van a szívem, amelyen öt perc alatt átutaztam, hiszen nincs miért megállni ott.

300-301. oldal

>!
ppeva P

Igen, mindenkinek el kellene mennie oda. Legalábbis azoknak, akik folyton Európát emlegetik. Beavatási szertartás kellene legyen, Albánia ugyanis a kontinens tudattalanja. Igen, Albánia az európai ösztön-én, a félelem, amely éjjelente megszállja az alvó Párizst, Londont és Majna-Frankfurtot. Sötét kút, amelybe bele kellene néznie mindazoknak, akik azt hiszik, egyszer s mindenkorra el van rendezve a dolgok menete.

126. oldal

>!
simiszabi P

A megvetett Huși, az eltaszított Huși, a döglött, lábát húzó Huși, a tyúkoktól szétturkált Huși, melyet törött botként szúrtak az idő résébe, mindörökkön örökké, ámen. Hușiban világra jönni annyit tesz, mint a testet öltött örökkévalóságban élni. Itt ér véget a vasútvonal. Az élet Hușiban a halhatatlanság.

297. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

2 hozzászólás
>!
simiszabi P

Uramisten, a vasút menti ócskavastelepek szomorúsága, drótkerítések, a januári kékeslila fényben égő, fenn felejtett ünnepi lámpácskák zsinórjai, lombtalan fák a kertben, lomhegyek, ócskavas, fahulladék, törött tégla, mindez a szögletes geometria, valamiféle természetfeletti precizitás keretei közé szorítva, amely hirtelen lecsupaszította a világ vázát.

333. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

>!
simiszabi P

Az ötezresen Lucian Blaga látható, aki azt írta: „Az Apokalipszis kakasa kukorékol, egyre kukorékol a román falvakban."

196. oldal, A Duna-delta (Magvető, 2006)

Kapcsolódó szócikkek: Lucian Blaga
>!
ppeva P

„Welcome in bloody country”, mondta Fatos, amikor találkoztunk a Cafe Operában a tiranai Szkander bég téren. Ittam a sört, és azon töprengtem: vajon egy ilyen kozmopolita dolog, mint az áldás, tiszteletben tartja az államhatárokat? Vajon visszafordítják a görög grencsuccok a kakavilёi határátkelőnél, az olaszok meg nem engedik fel a bari és a brindisi kompra? A téren a fák árnyékában harminc-negyven fazon valutát árult. Százharminchat leket adtak egy dollárért. A csencselők tömegében több rádiókocsi állt. A zsaruk – akárcsak a csencselők és egész Albánia – ezen a nyáron vékony Kareliát szívtak, száz lekért dobozát. A közömbös szimbiózis szelleme lebegett a téren. ezeket is, azokat is egybekapcsolta az idő, amit ki kellett várniuk. A másodpercek megduzzadtak, felpuffadtak és szétrobbantak, de belül nem volt semmi.
Kérdeztem Fatostól, hogy legális-e a valutakereskedelem. „Dehogyis”, felelte. „És a rendőrök?” „Csak vigyáznak a rendre”, válaszolta.

127. oldal

>!
simiszabi P

Behunyom a szemem, és utakat, vasútvonalakat, távolságokat és tájakat tervezek a puszta, múlandó helyek között, és próbálom összerendezni valamilyen geográfiává, amely majd mindezt a maga lapos hátán hordozza, hogy legalább egy kicsit maradandóbbá, halhatatlanabbá váljon.

333. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)

>!
simiszabi P

Olyanok voltak, amint akiket partra vetettek, a sorsukra hagytak, és ez a sors többé nem gabalyodik össze senki más sorsával. Felébredsz egy nap, és ugyanaz a világ merőben más lett, pedig nem is változott meg.

330. oldal, Útban Babadagba (Magvető, 2006)


Hasonló könyvek címkék alapján

Wiesław Myśliwski: Látóhatár
Szomolai Tibor: Felvidéki saga
Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
Stefan Chwin: Hanemann
Jacek Dukaj: Más dalok
Witold Gombrowicz: Kozmosz
Maria Nurowska: Szerelemnapló
Janusz L. Wisniewski: Bikini
Olga Tokarczuk: Az Őskönyv nyomában
Olga Tokarczuk: Nappali ház, éjjeli ház