Dukla 14 csillagozás

Andrzej Stasiuk: Dukla

Dukla, ​ez a lengyel-szlovák határon található kisváros, szinte mágikus erővel vonzza az emlékeket kergető vagy éppen céltalanul utazgató kalandort, aki „sose azt éli át, ami van, hanem ami volt, vagy lesz”. Bűvkörébe vonja, és csak lélegzetvételnyi időre ereszti.Stasiuk ? a kortárs lengyel irodalom fenegyereke ?, valóságos és képzeletbeli utazásra indul, bejárja Duklát és környékét, miközben emlékeinek színpadává varázsolja az álmos lengyel falvakat, ahol megelevenednek a gyerekkori barátságok, a kamaszosan évődő szerelmek és vakmerő csínytevések, ahol a holtak és a szentek szinte észrevétlenül járnak köztünk, és ahol a történeteket is mi magunk tartjuk életben. Andrzej Stasiuk e felelősség terhe alatt, mégis bölcsen és könnyedén meséli el az ő Duklájának történetét, miközben utazunk, mintha másból sem állna a világ, mint Duklába vezető földi ? és belső ? utakból, az otthonosság érzetét keltő megérkezésekből, és az újrakezdés reményével kecsegtető elindulásokból. Andrzej Stasiuk… (tovább)

Eredeti cím: Dukla (lengyel)

Eredeti megjelenés éve: 1997

>!
Magvető, Budapest, 2004
238 oldal · ISBN: 963142409X · Fordította: Körner Gábor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

mcgregor P>!
Andrzej Stasiuk: Dukla

Stasiuk az az író, aki a régvolt gyermekkor vidéki nyaralásainak, a poros kisvárosok emlékezetének, az elhagyott, bágyadt falvak eseménytelen és mégis valamiért fontos krónikáinak finomtollú megörökítője. Karakterei többnyire valami időtlen dimenzió önkéntes foglyai, alakok a múltból, egy jelentéktelenné váló, de különleges tájból, ahol a gépolaj szaga a diófa termésének átható illatával keveredik, ahol a hely szinte kiválik a tágabb környezet valóságából, homályosan és lustán meseszerű. Az egész egyfajta hangulatpróza, ami egyszerre szolgál egy másik ember emlékeinek és egy idegen – de mégis nagyon ismerős – ország félreeső falvának kaleidoszkópjául, másfelől pedig az olvasó saját gyermekkori élményei is rezonálnak az olvasottakra, mert a művészileg körbeölelt táj és az emberek egy jellegzetesen kelet-európai miliő gyermekei.

ppeva P>!
Andrzej Stasiuk: Dukla

Jé, hát én voltam Duklában! Legalábbis átutaztam rajta, kétszer is, egyszer 1974 nyarán autóstoppal, egyszer meg valamikor a nyolcvanas évek elején autóval, hivatalos úton. De nincs Dukláról semmi, de semmi emlékem. Csak a térkép alapján azonosítottam, hogy ha A-ból B-be mentünk, akkor Duklán keresztül kellett utaznunk. De a környékről meg azokról az utazásokról vannak élményeim. Meg a 70-80-90-es évek Lengyelországáról is. Hasonlóan, mint Stasiuknak – nem konkrétumok vagy adatok, csak kis történetek, hangulatok, érzések. Rég volt.
Vettem még a 70-es években egy lengyel autóatlaszt. Részben az országjárásokhoz kellett, részben pedig azért, mert imádtam nézegetni, olvasgatni a lengyel város- és faluneveket. Voltak köztük zenei hangzásúak, viccesek, nyelvtörősök, érdekesek, semmilyenek, megjegyezhetetlenek és örökre megjegyzettek. Már rég nem aktuális az utak egy része, de ez a térkép még mindig velünk jön, ha Lengyelországba utazunk. Most a Duklát olvasva ismét élveztem Stasiuk felsorolásaiban a falvak és városkák neveit. Igazi nosztalgia utazás volt.
Szerettem, hogy teli volt hangulatokkal, cikkcakkokkal, leírásokkal, életképekkel, de néha leült a történet. Pontosabban nem a történet, mert azt rögtön az elején megígérte, hogy nem lesz. Szóval leült, és kicsit várni kellett, míg élet lehelődik bele megint.

14 hozzászólás

Népszerű idézetek

dokijano>!

Vasárnap van, az emberek még alszanak, ezért ebből az elbeszélésből hiányoznia kell a történetnek, hiszen nem fedheti el egyik dolog a másikat, míg közeledünk a semmihez, az állításhoz, hogy a világ csupán pillanatnyi zavar a fény szabad áramlásában.

5. oldal, Nyárközép, Pogórze (Magvető, 2004)

Kapcsolódó szócikkek: vasárnap
5 hozzászólás
Dormeck>!

A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétben, és világít magának.

JordanT>!

…a dolgok az eszmék közé furakodnak, éles peremükkel felszakítják finom szélüket, s végül minden általánosság a szemétdombon, a részletek között köt ki. Caro salutis est cardo.

mcgregor P>!

Szerettem, és féltem a dühkitöréseitől. Azt hittem, minden idős ember tulajdonságaihoz hozzátartozik a nyerseség. Akárcsak az érdes, patriarchális gyöngédség, ami néha erőt vett rajta esténként, amikor már nem akadt más elfoglaltság. A térdére ültetett, és nevetett. Alighanem mulattatta, hogy létezhet egy ilyen kicsi, törékeny, semmire sem alkalmas lény.

122-123. oldal

mcgregor P>!

Olyan volt az egész, mintha megszűnt volna ezen a helyen a világ folyása, mintha megdermedt volna, hogy megmutassa, mi a mozdulatlanná merevített változás, mi a jelen kegyetlensége, a holnapi vágy és a tegnapi lehetőség közé felfeszítve. Olyan volt, mint egy hetvenéves nő sminkje vagy egy öregfiú meccs, vagy mint a régi autó, amely büszkén robog a saját erejéből, és közben nem sejti, hogy az ócskavastelepre viszik.

143. oldal

mcgregor P>!

A szellemek annak kézzelfogható bizonyságául jöttek, hogy alapjában véve oszthatatlan a valóság, és kicsit másképp vannak a dolgok, mint ahogyan látszik.

175. oldal

mcgregor P>!

Kicsit olyan volt, mintha felrepedne az éjszaka, és feltárná meleg, titkos belsejét, ahonnan fülledt, bágyasztó illat úszna, egész más, mint a világé. A még zöld búzamezőkről szállingózó, hűvös, édeskés fuvallatok, az istálló pézsmaszaga, a jázmin és a virágzó hársak banális, vulgáris illata – ezek a békés hétköznapiság nyomai voltak. Itt, a sötétbe vájt mélyedésben olyan légkör desztillálódott, amely képes volt átfordítani a hétköznapiságot a fonákjára, véres, eleven, félelmes oldalára.

45. oldal

mcgregor P>!

Az iszapon, a halakon és a nádason kívül ez volt a félig holt víz negyedik illata: a teheneké – a tej, a meleg szőr és a zöldes szar szaga. Felemelt farokkal álltak a sekély vízben, és szaggatottan csurgó patakocskákat eregettek. Egy öreg bácsi őrizte őket. „Számadónak” nevezték. Mindig más háznál evett. Nem tudom, kapott-e pénzt. Úgy tűnt, nincs rá szüksége. Valószínűleg nem is volt zseb furcsa, szakadt ruháján. Botja volt, meg egy kapucnis kabátja, amit a legnagyobb forróságban se vett le. Hajnalban összeterelte a marhát a portákról, este meg hazaterelte. Végighajtotta a csordát a falun, és minden tehén tévedhetetlenül megtalálta a maga udvarát. Elég volt nyitva hagyni a kiskaput. Reggelente is nógatás nélkül csatlakoztak a menethez, bőgéssel hívogatva egymást. Olyan volt az egész, mint egy lassú eleven inga. Napjában kétszer haladt el a kerítések mentén oda-vissza, és mérte a falu idejét. Hús-vér, lomha, hosszan elnyúló gépezet, de nem volt menekvés előle.

138-139. oldal

mcgregor P>!

Valami időtlenség lebegett az egész fölött. M. később azt mondta, olyan hely volt ez, ahol legszívesebben minden különösebb ok nélkül örökre ott maradna az ember; én meg arra gondoltam, vannak helyek, ahol mindaz, ami addig voltunk, szép nyugodtan és alapjaiban megkérdőjeleződik, s kicsit úgy érezzük magunkat, mint mondjuk, a madár, akinek elfogyott a szárnya alól a levegő, katasztrófa helyett azonban végtelenül hosszú pihenés vár ránk, valamilyen határtalan, puha zuhanás. Ez volt Podolinban. Olyan kisvárosnak tűnt, amely kifogyott az eseményekből.

145. oldal

mcgregor P>!

Átkeltem az úttesten, és küszködve haladtam a vasárnap nehéz légkörében. Lassan a szél is elállt. Nyoma sem volt ünnepi dajdajnak. Sehol semmi, csak az egyre töményebb, sűrített tér. Bebalzsamozta a várost, átlátszó gyantába mártotta, mintha most már örök időkre így maradna mint természeti csoda vagy intés az utolsó percig elvesztegetett időről.

41. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Olga Tokarczuk: Jakub könyvei
Mirko Kovač: Város a tükörben
Olga Tokarczuk: Az Őskönyv nyomában
Olga Tokarczuk: Nappali ház, éjjeli ház
Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
Lucinda Riley – Harry Whittaker: Atlas
Ruby Saw: Lucy
Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap
Nina Collins: Örökre szól