Számos hiányosságom egyike, hogy lövésem sincs a lengyel gasztro-kultúráról. Kénytelen vagyok hát egy jó nehéz, magyaros fogást segítségül hívni. Mégpedig a töltött káposztát. Szóval a Vaják olyan, mint a háromnapos töltött káposzta. Összeérett, ízvilágában rendkívül gazdag és változatos. S mivel, ahány ház, annyi szokás, fogyasztás közben két falat között rendre megállapítod, hogy Te kicsit másképp fűszereznéd, talán kissé rövidebb lére eresztenéd, és nem ártott volna bele még egy kevés füstölt íz. De teli hassal végül csak megállapítod, hogy finom volt ez. Sőt, pont így volt jó, hiszen az egész egy egyedi, különleges egytál étel.
Ha pedig a sorozat összességére tekintek, akkor így a hatodik kötet után bátran megállapíthatom, hogy olyan, mintha valami tájegységi főzőfesztiválon lennék kóstoló. Hiszen a kezdeti elbeszélés-füzértől úgy jutunk el az önálló kerek, egész regényig, hogy minden kötet más ízre, más különlegességre helyezi a hangsúlyt, más-más alkotóelemek dominálnak benne, a ciklus egységes jellege, belső kohéziója azonban kötetről kötetre erősödik.
Így jutunk el a különböző szörnyetegek, beste-lelkek vaják-bűbájjal, és spéci vaják eszközökkel történő ritkításától, az egyszerű meseszerű csihipuhitól, a környező világ csodálatosan részletes leírásán, valamint a hatalmak politikai és kémjátszmáinak, mágikus összeesküvéseinek, továbbá az egyre eszkalálódó véres háború borzalmainak plasztikus ábrázolásán keresztül, a vezető karakterek egyre több oldalról történő megismeréséig, cselekedeteik mozgatórugóinak megértéséig, jellemfejlődésük alakulásának befogadásáig.
A Fecske-torony egyértelműen Cirilla regénye volt. Amennyire háttérbe szorultak Geralt és kis csapatának kalandjai, annyira részletesen és teljes körűen ismerhettük meg végre Cirit, a Meglepetés Gyermeket, származását, múltját és a regény minden sorából előrevetülő fátumát.
Sapkowski ebben a kötetben is különleges megoldást alkalmazott, amikor szinte a teljes történetet – mintegy visszaemlékezésként – a vezető karakterek, illetve mellékszereplők szájába adva mesélteti, és a különböző szemszögek sajátosságait belegyúrva, izgalmas mellékízekkel bolondítva tálalja fel.
A cselekményben leginkább a küzdelmes, gyilkolászós vonulatra helyeződik a hangsúly spoiler, de azért nem maradunk varázslat, mágia híján sem, ha nem is olyan hangsúlyosan, mint a thaneddi puccs leírásakor. Bár sejthető/tudható a sztori végkifejlete, a szerző mégis végig izgalomban tudja tartani az olvasót, igazi mestere a történetvezetésnek.
A mellékszereplők közül számomra két különlegesen jól megformált karakter emelkedett ki a történetből, mégpedig Vysogota, a tudós remete, és Bonhart, a sötét lelkű fejvadász. De kapunk egy keveset Triss Merigoldból és Yenneferből is, hogy azért nosztalgikusan emlékezhessünk a végkifejlet felé vezető úton is a fehérhajú Geralt valaha volt, romantikus kalandjaira.
Aki már idáig jutott, az nem állhat meg a cél előtt, annak találkoznia kell A tó úrnőjével. Természetesen ajánlom a könyvet.