A ​tó úrnője (Vaják 7.) 88% 623 csillagozás

Részletes, egész sorozatra kiterjedő értékelésem: https://moly.hu/karcok/1106373

Ez a rész számomra az abszolút méltó befejezése volt a sorozatnak, amelyben Sapkowski felvillantott mindent, ami miatt a Vaják a kedvencemmé vált, és prózáját tekintve pedig kimondottan lenyűgözött, azzal, hogy minden erőlködés nélkül alkalmazta a posztmodern számtalan olyan elemét, amit még a kortárs szépirodalom esetében sem képes minden szerző élvezhetően megtenni.

Ebben a regényben továbbra is központi motívum az idő és a valóság különböző síkjainak megkavarodása, ami egy fantasy regényben nem feltétlenül novum, ám az, hogy mindez az alkalmazott irodalmi eszközökkel is tökéletesen le legyen követve, már igen.
Egy-egy fejezeten belül is számtalan fragmentált jelenet követi egymást, amelyből, mint a kirakós játék elemeiből, kibontakozik egy nagyobb kép, ami gyakran egészen más, mint amit az előző darabka alapján sejtene az olvasó.

Ciri a történet elején több értelemben és módon is legendaként jelenik meg spoiler. Ezzel pedig Sapkowski finoman feszegetni kezdi a legendák és a tények, a szubjektív emlékezet és a szándékos torzítás által megmásított események és a tényleges történések közötti ellentmondás által okozott tévhitek következményeit is.
Geralték mindeközben egy idillikus apró királyságban rekedve múlatják az időt, ki-ki vérmérséklete szerint, ám egyre türelmetlenebbül, a kényszerű pihenő miatt.
Cirit a végzete egy olyan tündebirodalomba sodorja, amelynek lakói olyan embertelenül idegenek és könyörtelenek, ahogy az a legősibb kelta mítoszok alapján sejthető, s ahonnan még Cirinek is csak a legnagyobb nehézségek árán sikerül elmenekülnie.
Aztán persze lassan összeérnek a szálak és mindenki megküzd a saját személyes nemezisével, ám hiába hoznak súlyos áldozatokat, sokáig úgy tűnik, hogy minden hiába: a nagyobb jó érdekében a cél szentesíti az eszközt elv fog diadalmaskodni, eltiporva az erkölcsöt és a morált.
Tanúi lehetünk egy hatalmas, ízig-vérig középkori csatának, amelyben a háborúk minden embertelensége megmutatkozik, és azt követő politikai huzavona során láthatjuk, hogy hogyan lesz a vesztesből hosszú távon győztes.

S végül Sapkowski – szerintem egyfajta reflexióként a GYU befejezésére – rámutat arra a keserű igazsgára, hogy egy valódi világban a gyűlöletet, ha egyszer gyökeret vert az emberek szívébe, azt onnan nem lehet kigyomlálni, és a boldog befejezés csak a mesék kiváltsága.

Megpróbáltam egy ifjúságában is sportklasszikussá vált botrányhősre hajazni a könyv olvasását követően, aki csak annyit mondott elhíresült mottóként: „Elfárad-TAM, kimerül-TEM, sokat hibáz-TAM spoiler”. Szóval én csak annyit mondok: Rápihen-TEM, átgondol-TAM, aztán végül minden higgadt értékítéletemet sutba dobva, hagytam hogy elragadjanak a túlcsorduló emóciók…
Sajnálom, de képtelen vagyok Sapkowski művészetéről nem szuperlatívuszokban nyilatkozni, az elfogultság és – igen kérem! – az elfogódottság minden szavamat, minden megállapításomat menthetetlenül átitatja. Az olvasók és értékelők ezrei hangoztatták már a szerző zsenialitását. De hiszen számos kortársa él és alkot legalább ilyen magas színvonalon, hasonló igényességgel a zsánerben, akkor miért pont Ő varázsol el és ejt rabul?
Az első és legfontosabb jellemző számomra az a kiemelkedő intelligencia és emberség, ami magától értetődő egyszerűséggel sugárzik írásainak minden sorából, a legapróbb utalásokból, látszólag mellékszálként felsejlő szösszenetből is. Nem különben egyedi a Vaják univerzum könyveinek változatossága, ahogy a kezdetben csak lazán egymáshoz kapcsolódó novellák füzéreiből felépített egy olyan monumentális világot, amely a leginkább „vájtszemű” (bocs!) fantasy olvasók igényeit is messzemenőkig kielégíti. Színtisztán nyomon követhető a rövid szösszenetek laza szőtteséből, türelmes lépések nyomán csodás, egyedi falikárpittá váló mestermunka kézi csomózásának minden apró állomása. A Mester úgy épít fel a szemünk előtt egy részletekig hiteles, komplex középkori fiktív Európát, hogy annak minden apró eleme tökéletesen illeszkedik a ténylegesen megtörtént, valós történelmi múlthoz és a közelmúlt, vagy akár jelenünk társadalmi-politikai viszonyainak kaotikus, semmi jót nem ígérő vonulataihoz. Folyamatosan ott birizgál az olvasó agytörzsében, hogy mindez akár lehetett volna így is, hiszen idegengyűlölet, pogromok, a másság elutasítása, becstelen és kisstílű nagyhatalmi játszmák, semmiért folytatott háborúk – mindez nem más, mint az emberiség igaz történelme, és hétköznapjaink már szinte banális rögvalósága. Sapkowski minden egyes Vaják történetére jellemző a mérhetetlen tudományos alapossággal megalapozott világépítés, amely nem áll meg a fiktív államalakulatok és a háttérben működő „királycsináló” szervezetek birodalmi-hatalmi felépítésénél, a regényfolyamban feltűnő különböző etnikumok társadalmi mélylélektanának, egymásra hatásának részletes bemutatásánál. Mindezek mellé még nem átall az olvasó asztalára helyezni egy tökéletesen kidolgozott folklórt, komplett monda- és hiedelemvilággal, káprázatos részletességű bestiáriummal – csak, hogy még teljesebb legyen a kép, még otthonosabban vackolhassunk el „Vajákland”-ban.
A tó úrnőjéről, mint önálló alakulatról ebben a csodás univerzumban, szinte nincs is mit kiemeljek. Hacsak azt nem, hogy a szerző itt is tökéletesen alkalmazza a történetmesélés idősíkok közti váltogatását, azt a módszert, hogy a hősök mondává szelídült történeteit többször is olyanok szájába adja, akik maguk is hallomásból ismerik azokat. Így könnyedén válhat képzeletünkben Yennefer Guineverré, vagy Geralt akár a legendás Artúrrá. Már csak az a kérdés, vajon ki lehet a mi Merlinünk, aki a háttérben fonja a szálakat? Gyanítom, hogy Andrzej Sapkowskinak hívják őt, aki ezzel a hamisítatlan és talán utánozhatatlan közép-kelet európai LoR világgal megajándékozott bennünket, s akit talán nem lesz túlzás a jövőben együtt emlegetni Tolkiennal.

Sapkowski vajákjai, varázslói, boszorkányai, és tündéi, törpjei, félszerzetei, vagy vámpírjai, de még a levadászott bestiái is szívesen látott vendégek lesznek nálam a jövőben is. Számomra meghatározó, megkerülhetetlen és kihagyhatatlan alkotások a Vaják-regények, ahogy A tó úrnője is. Hát hogyne ajánlanám.

A szívem ötöst adna úgy imádom ezt a sorozatot, minden hibájával együtt. Az eszem viszont azt mondja, ha egymás mellé teszem a hét könyvet, akkor bizony nem ez volt a legkiemelkedőbb rész számomra. Így jóindulattal egy erős négyes, a borzalmas borító ellenére is.
Elérkeztünk a véghez, tudtam mikor belefogtam az olvasásba, hogy most lezárul minden, nem lesz több rész. Geralt, és a hőn szeretett kompániám utolsó nagy kalandjára indul.
Egy élmény volt újra Toussaint-ban kalandozni, a világnak-e messzi szegletében, bort ízlelgetni, és még hallani egy utolsó nótát Kökörcsin lantjából. De csapatunk nem időzhet hónapokat itt, hisz mindennek a kulcsa Cirilla nyomtalanul eltűnt.
Ciri pedig olyan világba csöppent, ami Sapkowski-tól is merész volt. Az író bravúrosan mozgatja a szálakat, igyekszik mindent jól összehozni, és elvarrni. Nem mondom, hogy nem sikerült neki, de van bennem egy olyan, lehetett volna jobb is.
Bevallom a könyv közepét nagyon untam, sokszor számomra követhetetlenül tekerte a szálakat, és a nevekkel is bajban voltam.
Hol van már az első rész, mikor csak Geralt, és Kökörcsinre kellett figyelni.
Vajákunk is méltatlanul keveset szerepel, pedig az utolsó részben több létjogosultságot is élvezhetett volna.
Vilgefortz-ot továbbra is nagyon jó utálni, remek karakter lett, mint szinte mindenki ebben a világban. Az biztos, hogy Sapkowski beírta magát a fantasy nagykönyvébe.
A könyv mint már írtam kicsit hullámzó volt számomra, de azért rágtam a körmöm, hogy most mit lép majd az író. Csatározásban sem volt hiány, mindkét oldal megszenvedi rendesen a történteket.
Geralt, Ciri, Yennefer, Triss, Kökörcsin, Regis, Milva nem feledlek el titeket!
Biztos, hogy még találkozunk, mert az első két részt hamarosan újraolvasom.
Az írónak köszönöm a nagy élményt, és az évek óta tartó kalandot. A magyar kiadónak pedig, ha nem is a legjobb formában, de köszönöm, hogy elhozták nekünk.

Van valami szomorú abban, ha egy sorozat véget ér, pláne ha egy hosszú, és még inkább pláne, ha ez egy olyan, általam meglehetősen szeretett sorozat, mint a Vaják. Az persze más kérdés, hogy annyira azért mégsem szomorú, mert… nos, véget ért, vagyis Sapkowski képes volt befejezni (bár érzésem szerint azért minimum egy kötetnyivel még így is túlírta), és a magyar kiadó sem állt meg félúton. Szóval öröm ez, főleg, hogy egy ilyen befejezést vehetünk a kezünkbe.
A tó úrnője ugyanis nem semmi, valósággal elképesztő: posztmodern, zsánerreflexiókban gazdag fantasy, visszalépés és előrelépés Sapkowski munkásságában, a rajongóknak beintő és abszolút kiszolgáló kötet – egyszerre. A széria elejétől kezdve határozottan érzékeltem, hogy a szerző nagyon is szeret kísérletezgetni, és mintha ez mostanra ért volna a csúcsra: a végletekig elvitte a korábban is kedvelt többszörös „történet a történetben” játékot, rendkívül magabiztosan (és olvasói szemszögből frusztrálóan) zsonglőrködik a nézőpontokkal, ráadásul olyan szinten keveri folyamatosan a történet szerkezetét, az elbeszélői szemszögeket (és időt), hogy azt követni sem egyszerű. Ettől persze olyan érzésem van, mintha visszatértünk volna a Tündevér novellafüzéres felépítéséhez (amit nagyon nem bírtam), de most egy lényegesen profibb Sapkowski tolmácsolásában.
Valamikor a 4-5. kötet környékén kezdtem azt érezni, hogy a szerző nagyon tisztában van azzal, hogy mi kell az olvasónak – de mostanra látványosan eljutott odáig, hogy ezt hajlamos negatív értelemben kihasználni, vagyis pont azzal nem foglalkozni, ami érdekes lenne. És ezzel vissza is kanyarodtunk oda, hogy mi a problémám minimum a Fecske-torony óta, de elképzelhető, hogy korábban is: mintha ezt az öt kötetet maximum háromban is meg lehetett volna írni. Kevesebb írói flancolás, több szikárság – ezt nagyon imádtam Sapkowski két novelláskötetében, de mintha a regényei kapcsán nem mindig jött volna össze*. Mintha a történet és a karakterek kifogytak volna alóla (ha nagyon negatív lennék, akkor azért felmerülne, hogy az előbbi volt-e valaha is…), mintha csak azért mutatna dolgokat, hogy mutasson valamit: ebből még persze bőven működik mindez, csak nálam hiányérzetet hagyott maga után.
De azért nagyon is értékelem a befejezést, meg persze az egész sorozatot. Sapkowski képes volt végigvinni valami nagyon egyedi, nagyon különleges és borzasztóan szórakoztató koncepciót ezzel a közép-európai mentalitású fantasy-vel – főszereplő trióját biztosan a szívünkbe zárjuk (bár így a vége felé fájóan keveset kaptunk, főleg Geraltból), mesei és mitológiai áthallásait gyakran fogjuk emlegetni, cinikus világnézetét pedig sokáig fogjuk még hiányolni. Jó volt, na.

* Van egyébként egy sanda gyanúm, miszerint valamivel nagyobb katarzist okozna, ha folyamatában végigolvasnám egyszer a sorozatot – ez a hat évre szétbontott olvasás nem tett jót az információknak. Hjah, újraolvasásra fel.

Vége. Örülök, hogy sikerült befejeznie, nagy szó ez mostanság.
Úgy gondolom be is akarta fejezni, jól is akarta befejezni, jól is akarta megírni, lehet sikerült is, ha egyáltalán megértettem mi is lett a vége, ami mindegy is mert én úgy értem ahogy én akarom.
Majdnem visszahozta azt az élményt ami az első kötet novella füzérét átlengte, majdnem, mert én azt szerettem, de persze mindenki fejlődik Geralttal, a cselekménnyel és Andrzej Sapkowski-val együtt.
Sokan leírták itt, hogy túlzásba vitte az írói manirokak, sok sok számomra elfeledett szereplő, elvarratlan szálak, még több idősik, múltba, jelenbe, meg az örökkévalóságba, de nekem tetszett, még akkor is ha nem szeretem ha egy iró vissza magyaráz, mi is volt az előző kötetben pedig itt kellett volna, jobb ez igy, újra lehet olvasni, lehet min tűnődni kinek és mikor sikerül mepillantani az Uroboroszt a saját farkába harapó kígyót, ami az örökkévalóságot jelzi, nekünk legalábbis itt a mi kis balkáni fantasynkban, Geralt volt, van,lesz.

És íme elérkeztünk a történet közepére. Arra a pontra ahol Sapkowski úr letette a lantot. Biztos nem gondolta anno, mikor egy pályázatra megírta az első Witcher történetet, hogy ekkora siker lesz. Lassan, novellánként gyarapodott a világ, megszületett a Saga, majd lengyel oldalról elkezdtek jönni az első korai adaptáció kísérletek. 2000 után viszont jött a meglepetés, a CD Projekt elkészítette az első érdemes Witcher játékot, és BUMM! A világ felfigyelt Ríviai Geraltra. Lassan elindult az ikonok útján, sorsa pedig lassan kikerül Sapkowski kezéből. Sorozat készül, képregényeket írnak, Geralt és a világ sorsát pedig már a CD Projekt-nél írják tovább. Aminek lehet is örülni.
Elég valószínűnek tartom hogy ennek a regénynek a lezárása, meg talán magának a Sagának az egyesek számára nehezen értelmezhető, kevésbé kielégítő töredékessége, az ami a lengyel akkor még csak leendő játékfejlesztőket motiválta. Ahogy a játékokon látszik és ahogy ők is mondták, menetközben tanultak meg szinte a semmiből játékot fejleszteni. A végeredmény pedig… Hát nem hiába követel Sapkowski még pár milliárdot a korábban kialkudott gázsiján felül. Mert ismerjük be, szép az hogy Geralt és Yennefer a túlvilági Avalon szigetén éldegélnek a rózsaszín ködben. Viszont hol van ahhoz képest amikor a Blood and Wine végén Geralt és a spoiler beszélgetnek előbbi újdonsült Toussaint-i birtokán és azzal zárnak hogy annyi nagy és komoly eseménynek voltak a részesei, igazán megérdemelnének egy kis pihenést. Geralt pedig a kamerába néz azzal a szívmelengető (és varázslónő-bugyit leolvasztó, kinek melyik) mosolyával annyit mond hogy „Úgy bizony”.

Na szóval, elő a gépekkel, mert ez még csak a prológus volt.

♪♫♬ „Carry on my wayward son…” ♩♪♫ off

Csodás visszatekinteni a megtett útra! Ugyan a nagy fordulat nem egészen eredeti, ahogyan Ríviai Geralt alakja sem (spoiler), de semmiképp sem illethető Andrzej Sapkowski műve másolás, lopás, vagy más becsmérlő szavakkal. Geralt kellően sajátos egyéniséget kapott, és egész más irányba vitte őt a lengyel író, egész más terepen (szláv népmesék, tolkieni fajok és kelta mondák, közgazdasági és politikai ösvények, ma is érvényes társadalmi kérdések), mint az ihletforrásai tették.

Egyszerű novellafüzérként indult a Vaják Saga, ám kötetről kötetre képes volt gazdagítani az élményt mind írástechnikailag, mind karakterekben, világépítésben. A szerző együtt fejlődött a szereplőivel. A végjátéknál egészen szabadjára engedte a képzeletét, már nem korlátozta magát a látszat fenntartásával sem (már ami az idézeteket illeti). Messzemenő gondolatokat ébresztett az ötleteivel és Ciri spoiler. Viszont annyi jó szálat szárba szökkentett, hogy a rengeteg nézőpont és írói gondolatkísérlet szétszabdalta a regényességet. Örültem is, hogy ez a leghosszabb kötet, meg nem is, mert több részlet a háborúról, a politikáról egyáltalán nem foglalkoztatott. Ez személyes ellenszenv, de nem is voltak ezek különösebben érdekesen megírva. A spoiler miatt is húztam a számat.

Van még egy jutalomjáték Geralt solo kalandjaival, de ezt én már korábban, annak időrendi helyénél elolvastam, és imádtam. Most úgy vélem, még pompásabb lett volna nyolcadikként olvasni, összefűzni vele a véget és a kezdetet. spoiler

Akkor most visszatérek a játékokhoz, az első résztől újra nekilendülök, mert úgy sejtem, rengeteg új réteg bomlik ki a könyvek ismeretében.

Andrzej Sapkowski valahol a második kötet környékén lopta be magát végleg a szívembe és onnantól fogva a szeretetem nőttön nőtt a sorozat iránt, töretlenül. Egy ponton a könyvek mellett elkezdtem a videójátékkal is játszani, így egy olyan komplex élményben lehetett részem, amely más sorozatoknál nem igen adatik meg – arról nem is beszélve, hogy volt lehetőségem az író budapesti közönségtalálkozójára is elmenni, mely még tovább mélyítette a lelkesedésem és a rajongásom az egész sorozat iránt. Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy melyik a legkedvesebb fantasy könyvsorozatom, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a Vaják. Mert imádom, szeretem és meghatározó része az életemnek, valószínűleg sokáig az is marad, DE!

Mindennek ellenére a lezárással nem vagyok teljesen kibékülve és ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy Sapkowski mesternek ez nem igazán jött össze.
Valahogy tipikusan a „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” jelenséget éreztem kicsúcsosodni ebben a kötetben: az író eddig is imádott kísérletezgetni a nézőpontkarakterekkel és idősíkokkal, minden egyes kötetben úgymond emelte a „tétet”, csiszolgatta a technikáját, de ez a kísérletezgetés ebben a részben már túlzóan és idegesítően elfajult. Egyes részeket már nagyon – NAGYON – mesterkéltnek és izzadságszagúnak éreztem, ugyanakkor tagadhatatlanul látszott, hogy Sapkowski minden téren próbálta kihozni a kötetből és egyúttal a világából a maximumot: még utoljára mindent fel akart tárni az olvasó előtt (sokszor azt is, amit nagyon nem kellett volna) és minden szálat el akart varrni. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy Geralt és kis kompániája méltatlanul kevés játékidőt kapott, egyes szereplők történetének lezárása pedig kritikán alulira és összecsapottra sikerült. A sok POV közötti ugrálás ráadásul sokszor nem is tömte be a történet hézagait, hanem újabb kérdéseket vetett fel és még foghíjasabbá tette az eseményeket.
Ezt nagyon sajnálom, mert magát a cselekmény alakulását nem tartom igazán rossznak, csak valahogy az arányok és a fókusz nincs igazán rendben. Na jó meg az, hogy spoiler. Összességében a sorozatot és a szereplőket ugyanúgy imádom, mint eddig, de szerintem kevesebb technikázással és írói kísérletezgetéssel sokkal szebben le lehetett volna kerekíteni ezt a történetet. Nekem az ötödik kötet volt a csúcs és az abszolút szerelem, onnantól fogva kezdett valami leépülni (visszafejlődni?), de természetesen lehet, hogy csak én vagyok már túl kritikus. :) A Sapkowski által sokszor szidott videójáték viszont a könyvvel ellentétben bravúros befejezés(eke)t kapott, és mivel a közelmúltban fejeztem be azt is, így sokkal jobb a szájízem.
A Vaják világa igazából mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben, így nem tudok igazán haragudni erre a befejezésre sem. Sapkowski valami igazán meghatározót és elképesztőt alkotott; mindent összevetve ez egy fantasztikus kis sorozat, ami nagyon-nagyon fog hiányozni. Biztos vagyok azonban benne, hogy ez a búcsú nem végleges!

Véget ért a kacskaringós utazás, a nagyívű kaland.
Már mindent leírtak előttem ami bennem is felmerült, így én is csak beállhatok abba a sorba akiknek hiányozni fog ez az egyedi európai ízű világ.
Persze visszatérhetek virtuálisan, hiszen a játékok is maradandó nyomot hagytak óriási helyszínekkel (még mindig van vagy ötven kérdőjel a world map-on) . És persze előveszem az első két könyvet is, mert azok a novellák abszolút kedvencek lettek. No és drukkolhatok hogy jól sikerüljön a filmsorozat.
De legjobban annak örülnék ha újra felfedeznének egy hasonló kvalitású írót, innen a „környékünkről”…

Vége a sorozatnak… Ez bizony kár, még akkor is, hogy azt érzem, nagyon más lett Geralt személyisége a ciklus második felére, és nem előnyére változott meg. Nekem jobban bejött ugyanis a klasszikus „kalandor” feeling az elejéről, mintsem ez a kiégett, belül megvénült, humorát vesztett hős, még úgy is, hogy ez a változás amúgy teljesen „reális” az élettörténete ismeretében. Persze nem bíztam benne, hogy így a lezárásnál visszakapjuk a vajákot, de… mégis van egy hangyányi hiányérzetem. Persze amúgy minden rendben: grandiózus csata (bár ebben szerintem jobb Gemmell és Duncan is ugyanebben az alzsánerben), érdekes helyszínek, a fehér-fekete mindenféle árnyalatában megmutatott remek szereplők, lezárt fősodor. Ami a többi részletet illeti, Dominik mindent leírt előttem, egyet is értek vele, szóval nincs nagyon mit hozzátennem. :) Sapkowski beírta magát a szívembe, amit letett az asztalra, nálam továbbra is ott lesz a képzeletbeli top 10-ben. Köszi, Mester, köszönjük PlayOn. :)