Az ​ember, aki beszélte a kígyók nyelvét 93 csillagozás

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

A ​farkasháton vágtázó, kígyónyelven az ég felé sziszegő, rettenthetetlen észt harcosok mitikus korának leáldozott. Mindenki a faluba települ, hogy az új kor kihívásainak megfelelően szántani, vetni kezdjen, kenyeret egyen, templomba járjon és németül tanuljon.

Főhősünk, Leemet és családja azonban az erdőben marad, hogy utolsó „igazi észtként” megvédelmezzék az ősi hagyományokat és a természet varázserejét. A végnapok azonban egyáltalán nem telnek sivárul. A meglepő fordulatokkal és furcsa szokásokkal tarkított ősi világban nem a farkastenyésztő após és a méregfoggal megáldott nagypapa a legnagyobb szám: viperákkal lehet felebaráti közelségbe kerülni, és még a medvékkel folytatott szerelmi viszony sem kizárt, bár kissé körülményesebbé teszi a magánéletet. Valahol a föld mélyén pedig ott szunnyad titkos barlangjában a legendás fegyver, az Észak Sárkánya.

Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét történelmi hűségre véletlenül sem törekvő, fanyar humorral átszőtt,… (tovább)

Eredeti cím: Mees, kes teadis ussisõnu

Eredeti megjelenés éve: 2007

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Science in Fiction

>!
Typotex, Budapest, 2015
416 oldal · ISBN: 9789632798448 · Fordította: Kőhalmy Nóra
>!
Typotex, Budapest, 2015
410 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632798448 · Fordította: Kőhalmy Nóra

Enciklopédia 14


Kedvencelte 21

Most olvassa 4

Várólistára tette 114

Kívánságlistára tette 83

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Ritkán szoktam kellemesen csalódni a fantasy műfajában (igaz, ritkán is találkozom vele) – ez a regény a kivételek közé tartozik. Kivirähk eredeti módon, rendkívül olvasmányosan és szórakoztatóan tud mélyre ásni az észt történelemben, időbeli és térbeli határvidékeken jár, miközben megrajzolja az észt középkor (és nem csak) társadalmi-eszmei konfliktusait, rítusokról, szokásokról és hagyományokról mesél. Arról, hogyan kopnak ki ezek a mindennapokból, az időből, hogyan vész el a természettel való harmonikus kapcsolat és kommunikáció, hogyan felejtik el az emberek a védekezés, a fennmaradás és békében való létezés eszközéhez való kulcsot, hogyan hódolnak be vakon és átmosott aggyal a délibábokkal és vassal hódító idegeneknek.
A kígyók nyelvének utolsó őrzője, az utolsó hírmondó Leemet története remek humorral és iróniával, abszurddal és mágikus realizmussal átitatott társadalomrajz és –kritika, amely különböző gondolkodás- és életmódokat ragad meg egy időben, a hit különböző megnyilvánulási formáira reflektál, lenyűgöző mesébe öntve és kicsit össze is mosva a történelmi időket. Ősvallás és kereszténység, erdő és falu, racionalitás és irracionalitás csap össze ebben az elején lassan csordogáló, majd fokozatosan kétségbeesett és őrült harcba torkolló történetben. A szerző a kígyók nyelvét és az Észak Sárkányában való hitet őrző Leemet és barátai, segítői alakjában a józanság hangját szólaltatja meg az ostoba és babonás hiedelmeket és eszméket képviselőkkel szemben. Előbbiek az ember és természet közti kommunikációt ideig-óráig még fenntartó, ám eltűnőben lévő alakok – embernyelven beszélő állatok és az állatok nyelvét beszélő emberek, méregfoggal rendelkező ősök, kígyókirályok és -királynők, majomemberek, akik nemcsak önmagukban, hanem tetűtenyésztési-nemesítési kísérleteik révén is Darwint és az evolúció tanát idézik. Az ellenfelek közt egyaránt találunk a nemzeti aranykor mámorától elbódult szélsőséges alakokat, a természet szellemeiben hívő, emberáldozattól sem visszarettenő álvarázslókat, vagy épp az idegenek (és hitük) által megbabonázott, azokra istenként tekintő spoiler vakbuzgó szolgalelkeket – ezeket a látszólag egymástól távol pozicionált alakokat irracionális, vak hit és szélsőségesség köti össze, és teszi a józan gondolkodás és gyakorlatiasság ellenségévé.

Sokkal több ez a regény egy tucatfantasynél, de akár egy, az észt középkort megidéző regénynél is. Helyenként nyilvánvaló szájbarágóssága és egyéb kisebb-nagyobb hibái ellenére nagyon tudtam értékelni, ahogy a mindenkori emberi társadalmak konfliktusaira hívja fel a figyelmet, eszmék és magatartásmódok, kultúrák, régi és új, nemzeti és idegen ütközésére, a felejtés és vakhit veszélyeire, a kitalált rémekre, akik mindig voltak, vannak és lesznek, és akikre mindig rá lehet hárítani a felelősséget.
Szomorú, kilátástalan és kiúttalan világot tár elénk Kivirähk, amelynek embere, érzékeiben és értelmében eltompulva, kiüresedett vagy épp kreált hitek és hagyományok kelepcéjének foglyaként tengeti életét, egy olyan világot, amely elfelejtette a kígyók nyelvét és az ősi időkből csak egy homályos zanzát őriz, amely már többet árt, mint használ.
Ördöngös idők… Ja, hogy az egy másik könyv. Na, majd valamikor azzal folytatom.

7 hozzászólás
>!
Serno_au_Barca
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Leemet a király

Kimondottan egzotikus műbe botlottam Az ember, aki beszélte a kigyók nyelvét esetében. Ahhoz képest, hogy az észtek távoli rokonaink viszonylag keveset olvasunk róluk. Az iskolai oktatásban sem divat finnugor irodalmat tanitani. Ezt a könyvet olvasva ez nagy hiba. Kiváló morbid humor és remek mesélő tehetség jellemzi Andrust. A történet nem egetrengető, de olyan népmesei stilusban sikerül elénk tárni, hogy örömmel barangolunk mi is az erdőben hőseinkkel. Ami Leemetnek volt az erdő az volt nekem a könyv. Egy menedék a valóság elől. Ritka az olyan könyv aminek az atmoszférája ennyire berántja az olvasót.

Nem mehetek el szó nélkül a történelmi párhuzam mellett sem ami az észtek és a magyarok keresztény hitre téritését jelenti. Hazánkban is hasonló folyamatok mentek végbe a 10-11. században amikor tűzzel vassal irtották a pogány magyar emlékeket és kultúrát. Szent István országépitő munkája megcáfolhatatlan és ez biztositotta létünket a keresztény Európában. Közben viszont eltűnt minden emlékünk a Honfoglalás előtti időkből. Mintha kiradirozták volna a történelemből és pont ez a regény egyik legszomorúbb része is. A bizonyosság az elkerülhetetlen feledésbe merülésről.

>!
zamil
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Különleges élmény lett ennek a könyvnek az olvasása.
Különleges azért, mert magukról az észtekről alig tudok valamit, de ezután a könyv után mégis tájékozottabbnak érzem kicsit magam. Kaptam egy szelet múltat a nép életéből, egy olyan időszakról, ami (mint a regény is mutatja) pár emberöltő alatt megváltoztatta egy nép identitását, mindennapi életét. Biztos vagyok benne, hogy ez a fordulat több nép történelmében hasonlóan történhetett (akár a mienkbe is).
Különleges, mert elfeledett hagyományokra épül a könyv, egy modernebb korban.
Különleges, mert mégis fantasy, ha nem is a megszokott skatulyák közt.
Különleges, mert pont az ilyen fanyar fekete humorra vagyok vevő.
Egy szó, mint száz, aki egy egyedi regényre vágyik, annak csak ajánlani tudom.

>!
Dominik_Blasir
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Nem hiszem, hogy mindenki ugyanolyan lelkesedéssel és örömmel fogja fogadni ezt a regényt, mint én, de talán pont ebből látszik, hogy mennyire más, mint amit általában elvárunk (van egy sanda gyanúm, hogy ilyen könyvet írna Moskát Anita, ha észt férfi lenne – de ezt ne mondjátok el neki!). Örülnék annak, ha több ilyen regény jelenne meg itthon – legalább azért, mert megtanít arra, hogy jobban figyeljünk saját értékeinkre, és ne csak azt lássuk, mi a rossz a másikban. Még ha ez azt is jelenti, hogy viperákkal kell hozzá beszélgetnünk.
Itt azt is elmondom, hogy miért vagyok lelkes: http://sfmag.hu/2016/03/15/andrus-kivirahk-az-ember-aki…

2 hozzászólás
>!
Bori_L P
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Ez a könyv igencsak megmozgatja az ember mélyre eltemetett érzelmeit. Ötvözi az észt történelmi alapokat és mesevilágot a skandináv sagák drámaiságával és kegyetlenségével, ezen kívül pedig a klasszikus epikus fantasy-k hősiességével és fekete humorával. És mindezek mellett egy kemény társadalomkritika is: a hősök kora leáldozott, új szokások vannak felemelkedőben, és aki nem hajlandó alkalmazkodni hozzájuk, az egyedül marad vagy megőrül (vagy meghal).

Az új világ lakói már nem beszélik a kígyók nyelvét (sőt, ugye az ember legfőbb ellensége mindenféle kígyó), amivel magukhoz tudnák hívni az állatokat, rettegnek az erdőtől, és fémes ruhákba öltözve parádéznak végig a világon. De azért van, ami nem változik, csak átalakul: végül is nem egyre megy, hogy Jézusban vagy a fák szellemeiben hisznek az emberek?

Leemet a régi világ utolsó képviselője, aki még megízlelhette a régi korok dicsőségét és az erdőben élés szépségeit, de már nem élvezheti ki őket, mert mire felnő már a faluba költözés lesz a „divat”, aminek az értékrendje neki továbbra is érthetetlen és ostoba marad. Folyamatosan őrlődik a két világ között: a régi már haldoklik, az új viszont nem fogadja be. Erről egész hosszas elemzést lehetne írni, de ezt bizonyára megteszik majd helyettem mások, én inkább arról akartam beszélni, hogy számomra a legabszurdabb az egész történetben a kenyér imádata és istenítése volt. @Rebane felvilágosított, hogy az észtek még mindig „istenítik” a kenyeret, meg nyilván van valami túlzás is a leírásban, hogy hatásosabb legyen, de ezen a momentumon tettem túl magam a legnehezebben (pedig van itt méregfogú nagyapa meg medvékkel háló lányok is).

Az érzéseim elég hullámzóak voltak a történettel kapcsolatban: néha idegesített (akiknek tetszett a Kukoricza, szerintem ezt is olvassák el bátran), néha elkeserített, néha meg egyenesen elszomorított. Néhol világos párhuzamok vonhatók az aktuális történésekkel, és bár tény, hogy a világ változik, régi dolgok eltűnnek az újak alatt, de ahogy a történetből kiderül, nagyon sok értékes dolog is örökre elveszik. Ami pedig, akárhogy is nézzük, szomorú.

>!
Morpheus
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Nem akartam ötöst adni, és ahogy haladtunk előre, úgy utáltam egyre inkább a cselekményt, az íróra meg dühös voltam, hogy alig-alig történt némi jó a főszereplővel, folyamatosan érik a csapások, egyre jobban süllyedt bele a magányba, hiábavalóságba, értelmetlenségbe. Nincs számára kiút, a másik alternatíva lehetetlen, mert nem képes a sok ostobaságot benyelni, úgy csinálni, mint a többiek, elhülyülni, vagy imitálni, hogy elhiszi a sok sületlenséget. Ez valahol egyfajta tükör is, hiszen az a falusi élet felmutatja azt, amiben ma is élünk. Aztán van aki meg sem látja ennek az egésznek az abszurditását, és vakon, süketen él, a másik meg hiába látja, nem tud vele mit kezdeni. Éppen ezért nagyon lehangolttá tett ez a könyv. De hát kellett nekem északi ember könyvét olvasni…

>!
jehuka P
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Ez a regény a mágikus realizmus irányzatának igazi gyöngyszeme.
Már az első oldalakon éreztem, hogy jó választás volt. A történet abban a korban játszódik, amikor ősi és mitikus és természeti átadja helyét a modernnek, civilizáltnak, tudományosan megfogalmazva (ha már a Science is fiction sorozatban került kiadásra): paradigmaváltásnak lehetünk tanúi. Főhősünk, Leemet meglehetősen szerethető figura, a letűnt kor utolsó képviselője, aki még az észt mítoszok és népmesék világában él, és aki még ismeri a kígyók nyelvét. Legjobb barátja egy vipera, sógora egy medve, őznagyságú tetvet sétáltat, de mégis, mindvégig ő képviseli a racionalitást a környezetében szemben az elvakult, idegenmajmoló falusiakkal és a bogaras erdőlakókkal. A többi karakter nem kifejezetten személyiség, inkább archetípusokat és szélsőséges értékeket testesítenek meg, ettől válik a mű összetetté és mélyen szimbolikussá.
Nagyon erős a hangulata, olyan igazi keserédes, szívszorító. Imádtam a morbid humorát és az abszurditását. Könnyed, olvasmányos a stílusa, ugyanakkor akár oldalankét el lehet merengeni a sorok mögött rejlő mondanivalóról.
Aki csak a „történelmi regény” címke alapján választaná olvasmányául, inkább ne tegye. Mindenki másnak szívből ajánlom :)

>!
Spaceman_Spiff IP
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Lehet ilyen lett volna a Gyalog galopp, ha észtek forgatják le.
Érdekes könyv ez, nem lesz a kedvencem, de mindenképpen érdekes. Egyrészt ez egy teljesen elborult humorral operáló fantasy farkasháton lovagló harcosokkal, beszélő kígyókkal, Észak Sárkányával, szakállas halakkal és még sok mással. Másrészt egy nagyon érdekes történet arról, hogyan ütköznek a különféle világnézetek, hogyan próbál a megváltozott világban mindenki kapaszkodót keresni. Olvasás után esett le, hogy valahol visszacsatol ahhoz, amit még anno a szakdolgozatomban érintettem: hogyan kreálnak vagy ferdítik el a hagyományokat az emberek azért, hogy találjanak valami kapaszkodót. A szerző éles nyelvvel szól nem csak azokról, akik belebújnak a múltba (ami lehet, nem is létezett sose), hanem az újat majmolókra is. Igazából kicsit hiányolom, hogy mintha nem nyújtana alternatívát – az ő számára mindenki hülye, csak mindenki másként. Leemeten és bácsikáján kívül nincs senki, aki ne lenne flúgos, emögött viszont buta vagy motiválatlan ahhoz, hogy meglelje a középutat. Mindenesetre szórakoztató és elgondolkodtató a könyv, szerintem senki nem bánja meg, ha elolvassa.
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-03-31+…

4 hozzászólás
>!
CaptainV P
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Még mindig nagyon nehezen tudok róla megfogalmazni bármilyen tartalmas gondolatot, pedig most már eltelt azért annyi idő, hogy ennek nem kéne gondot okoznia. Régóta szerettem volna ilyesmit olvasni, amiről nem is tudom megmondani, hogy milyesmi, mert azt biztos nem kívántam, hogy „azta, de szeretnék arról olvasni, hogyan vezették be a kereszténységet és a feudalizmust a balti országokban a 13. század folyamán, az már valami lenne”, mégis tele van sok olyan témával, érzéssel, ötlettel, amik így, egymás mellé dobálva kifejezetten szomjoltó hatással voltak rám. A humorára nem számítottam, egyáltalán nem olyan benyomást keltett a könyv, mint amin hangosan fel fogok tudni nevetni, de így volt, és ez kellett is, mert egyébként iszonyú súlyos dolgokról szól: a hagyomány és a modern között feszülő ellentétről, a tömegnyomásról, a megalkuvásról, az elmagányosodásról, arról a tragédiáról, amit az önként vállalt vakság okoz mind a társadalomban, mind az egyénben.
Nagyon gazdag és egyedi regény, és talán nem nyeri el mindenkinek a tetszését, de hogy nálam telitalálat lett-e, az nem kérdés.


Népszerű idézetek

>!
ppayter

Anyám ugyanis unatkozott a faluban; nem érdekelte a földművelés, és amíg apám büszkeségtől dagadva szántani járt, addig ő a régi, ismerős erdőkben bóklászott, és megismerkedett egy medvével. Hogy ebből mi lett, az azt hiszem, teljesen nyilvánvaló. Mindennapos történet ez, hiszen kevés nő tud ellenállni a medvéknek; olyan nagyok, puhák, gyámoltalanok és szőrösek. Ezenkívül született csábítók is, akiknek roppantul tetszenek az emberek asszonyai, így aztán egyetlen lehetőséget sem hagynak ki arra, hogy egy nő közelébe férkőzhessenek, és a fülébe brummoghassanak.

16-17. oldal, 2. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: medve
>!
Rebane SP

Ki kell próbálni az új dolgokat is. Ha nem kísérletezel, akkor honnan tudnád, hogy valami jó?

>!
fióka P

Különös, hogy a kígyók szava feledésbe merül, a szellemekbe vetett hit viszont megmarad. Az ostobaság erősebb a bölcsességnél. A butaság olyan szívós, mint a fák gyökere, ami behálózza a földet, melyen valamikor emberek jártak. Az erdő burjánzik, a falusiak sokasodnak – és én vagyok az utolsó ember, aki beszéli a kígyók nyelvét.

153-154. oldal, 15.

>!
Citrompor P

    A kuszmák valójában nem kígyók, hanem egyszerű lábatlan gyíkok. A viperák nem is tartják őket valami nagyra, mert szerintük a kuszmák visszaélnek azzal, hogy hasonlítanak rájuk, miközben távolról sem olyan okosak, mint egy kígyó, és ezért meg sem érdemlik a kígyó nevet.

58. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kuszma
>!
fióka P

A falu, azzal a rengeteg különös szerszámmal, tényleg elveszi az ember eszét. De meg kell értened, hogy mindezen dolgokat egyetlen okból találták fel: mert elfelejtették a kígyók szavát.

29. oldal, 3.

>!
RZednik

A kellemetlen dolgok olyanok, mint az eső: egyszer úgyis a nyakunkba szakad, de amíg süt a nap, fölösleges aggódni miatta. Aztán meg, az eső elől is lehet menedéket találni, és van, hogy ami távolról csúfnak tűnik, közelről nézve egyáltalán nem is olyan szörnyű.

130. oldal

>!
Rebane SP

Egyik isten sem ér semmit, olyanok, mint egy melltű vagy a gyöngyök. Szépek, tetszetősek, de legfeljebb a nyakadba akaszthatod őket, vagy játékszernek jók.

>!
Citrompor P

(…) a barátom vagy, még akkor is, ha annyira buta vagy, hogy nem tudod megkülönböztetni egymástól a hím meg a nőstény kígyókat.

170. oldal

>!
Rebane SP

– Különben a faluban tényleg nem szeretik a kígyókat. Ők isten ellenségei.
– És az meg kicsoda? – kérdeztem.


Hasonló könyvek címkék alapján

George R. R. Martin: Kardok vihara
Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város
Joe Abercrombie: Miután felkötötték őket
Jennifer A. Nielsen: The False Prince – A hamis herceg
Krencz Nóra: A hófehér másvilág
George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja
Raoul Renier: A kívülálló
Moskát Anita: Horgonyhely
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu
Eliza Beth: Isteni sakkjátszma