Ritkán szoktam kellemesen csalódni a fantasy műfajában (igaz, ritkán is találkozom vele) – ez a regény a kivételek közé tartozik. Kivirähk eredeti módon, rendkívül olvasmányosan és szórakoztatóan tud mélyre ásni az észt történelemben, időbeli és térbeli határvidékeken jár, miközben megrajzolja az észt középkor (és nem csak) társadalmi-eszmei konfliktusait, rítusokról, szokásokról és hagyományokról mesél. Arról, hogyan kopnak ki ezek a mindennapokból, az időből, hogyan vész el a természettel való harmonikus kapcsolat és kommunikáció, hogyan felejtik el az emberek a védekezés, a fennmaradás és békében való létezés eszközéhez való kulcsot, hogyan hódolnak be vakon és átmosott aggyal a délibábokkal és vassal hódító idegeneknek.
A kígyók nyelvének utolsó őrzője, az utolsó hírmondó Leemet története remek humorral és iróniával, abszurddal és mágikus realizmussal átitatott társadalomrajz és –kritika, amely különböző gondolkodás- és életmódokat ragad meg egy időben, a hit különböző megnyilvánulási formáira reflektál, lenyűgöző mesébe öntve és kicsit össze is mosva a történelmi időket. Ősvallás és kereszténység, erdő és falu, racionalitás és irracionalitás csap össze ebben az elején lassan csordogáló, majd fokozatosan kétségbeesett és őrült harcba torkolló történetben. A szerző a kígyók nyelvét és az Észak Sárkányában való hitet őrző Leemet és barátai, segítői alakjában a józanság hangját szólaltatja meg az ostoba és babonás hiedelmeket és eszméket képviselőkkel szemben. Előbbiek az ember és természet közti kommunikációt ideig-óráig még fenntartó, ám eltűnőben lévő alakok – embernyelven beszélő állatok és az állatok nyelvét beszélő emberek, méregfoggal rendelkező ősök, kígyókirályok és -királynők, majomemberek, akik nemcsak önmagukban, hanem tetűtenyésztési-nemesítési kísérleteik révén is Darwint és az evolúció tanát idézik. Az ellenfelek közt egyaránt találunk a nemzeti aranykor mámorától elbódult szélsőséges alakokat, a természet szellemeiben hívő, emberáldozattól sem visszarettenő álvarázslókat, vagy épp az idegenek (és hitük) által megbabonázott, azokra istenként tekintő spoiler vakbuzgó szolgalelkeket – ezeket a látszólag egymástól távol pozicionált alakokat irracionális, vak hit és szélsőségesség köti össze, és teszi a józan gondolkodás és gyakorlatiasság ellenségévé.
Sokkal több ez a regény egy tucatfantasynél, de akár egy, az észt középkort megidéző regénynél is. Helyenként nyilvánvaló szájbarágóssága és egyéb kisebb-nagyobb hibái ellenére nagyon tudtam értékelni, ahogy a mindenkori emberi társadalmak konfliktusaira hívja fel a figyelmet, eszmék és magatartásmódok, kultúrák, régi és új, nemzeti és idegen ütközésére, a felejtés és vakhit veszélyeire, a kitalált rémekre, akik mindig voltak, vannak és lesznek, és akikre mindig rá lehet hárítani a felelősséget.
Szomorú, kilátástalan és kiúttalan világot tár elénk Kivirähk, amelynek embere, érzékeiben és értelmében eltompulva, kiüresedett vagy épp kreált hitek és hagyományok kelepcéjének foglyaként tengeti életét, egy olyan világot, amely elfelejtette a kígyók nyelvét és az ősi időkből csak egy homályos zanzát őriz, amely már többet árt, mint használ.
Ördöngös idők… Ja, hogy az egy másik könyv. Na, majd valamikor azzal folytatom.