Andrew Morton könyvére nem is tudom, mi lenne a jó jelző. Egyértelműen nem regény, de túl sok van benne a szerző véleményéből, hogy simán életrajzként olvassam. Hajlok arra, hogy a Windsor nővérek portréjaként emlegessem.
Hiszen Morton azzal akar több lenni egy életrajznál a sok közül, hogy nem egy személyt tesz a középpontba. Elizabeth és Margaret – a könyvben Erzsébet és Margit, de annyira gyűlölöm a nevek magyarosítását, hogy hanyagolom – is megkapja a reflektorfényt, és pluszban ki van hangsúlyozva, hogy egymással mikor milyen viszonyban voltak. A fordulópontoknál mindig ott van, hogy a testvérük mit tett abban a helyzetben, hogy reagált. És ez az a rész is, amiben Morton spekulál, mert nagyon kétlem, hogy első kézből származó interjúja lenne arról, hogy mit gondolt a királynő, amikor a húga engedélyt kért tőle, hogy hozzámehessen egy elvált férfihoz.
Ha választanom kellene, hogy ez melyik testvér története inkább, Margaret lenne kiemelve. Vele több minden történt, bulvárosabb és látványosabb volt az élete. Elizabeth kapcsán azt tudja csak újramesélni, amit már fejből fújunk, és amit a róla szóló könyvek, regények annyira szeretettel emelnek ki. A gyerekkortól érzett kötelességtudat, a makacs szerelme és harca a görög hercegért. Utána folyamatosan Margaret van az előtérben, a királynő háza táján legfeljebb a gyerekei okoznak botrányokat. Margaret viszont spoiler
Viszont, végig figyel arra, hogy hangsúlyozza a két testvér nagyon eltérő vérmérsékletét. Hogy mégis kitartottak egymás mellett, és bár nagyon más emberek, a vér és az egymás iránti hűség összekötötte őket.
Morton ki is tér arra, hogy cáfolja, amit a média és pl. a The Crown a jobban hangzó történet miatt mesél. Magyarázza, hogy a királynő látszólagos közönye és hidegsége mögött milyen személy rejtőzik. Van egy egészen megható rész arról, hogy spoiler Magyarázza, hogy spoiler A másik oldalról meg azt ragadja meg, hogy spoiler
Ahogy lineárisan meséli a két Windsor életútját, kitér a botrányokra, és mikor mit jelentetett meg a sajtó. Ettől kissé krónikának is tűnik, és engem elgondolkodtatott, hogy milyen forrásokból dolgozhatott. Mert alapvetően nem beidéz, nem interjúkat közöl – bár van más interjúkból egy-egy mondatnyi kiemelés. Saját szövegében elmondja a két életutat, a saját megjegyzéseivel és szavaival. A végén különben van egy jó hosszú forráslista, de ettől függetlenül megvolt végig az érzésem, hogy nem regény, nem memoár, nem is sima életrajz.
Sok szereplőt megismertet, több helyszínt és igyekszik széles képet rajzolni. Nem csak a testvérek véleménye és viselkedése van benne, hanem a környezetükben levőké is.
Jellemző a tisztelet is a hangnemére. Nem bulvár kötetet akart írni, szinte inkább védelmezőnek és megmagyarázónak éreztem. Keresi az emberit, a mindenki számára érthetőt a királyi család tetteiben és döntéseiben. Szerencsére azért nem egy rajongói írás, de pártatlannak se mondanám.
A végére került képmelléklet, amit jól is esett átlapozni. Meg lehetett keresni, amiről és akikről olvastunk. Még közelebb hozta a történet alakjait.
A végére talán azt hagynám, hogy ír egy jelenségről, amit igaznak érzek, és Angliában még igazabb lehet. Hogy a Windsorok életét lassan már szappanoperaként követi a világ. Ha úgy tetszik, nézzük is. Folyót lehetne rekeszteni a róluk készült műsorokkal, filmekkel, könyvekkel.
