A ​fekete hold folyói 7 csillagozás

Andrew Goliszek: A fekete hold folyói

Néhány nappal egy nagyszabású nemzetközi AIDS-konferencia előtt Edinburghban holtan találják Richard Zarnoffot, a neves amerikai vírus-szakértőt. A Scotland Yard felügyelője, James Macfadden azzal a feltételezéssel kezd a nyomozásnak, hogy Zarnoff valami nagy felfedezést készült bejelenteni a konferencián, és a gyilkos ezt akarhatta megakadályozni. A nyomok az Egyesült Államokba vezetnek, ahol a Külügyminisztérium az első pillanattól kezdve akadályozni próbálja Macfadden munkáját, aki azt gyanítja, Zarnoff arra talált bizonyítékot, hogy az AIDS-vírus az amerikai kormány Afrikában folytatott titkos kísérleteinek eredményeként jött létre. Miután megtudja, hogy a professzort halála előtt egy különös afrikai legenda foglalkoztatta, egyre inkább úgy sejti, hogy a rejtély kulcsát a zaire-i őserdők mélyén kell keresni…

Eredeti cím: Rivers of the Black Moon

Eredeti megjelenés éve: 1996

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világsikerek General Press

>!
General Press, Budapest, 2001
386 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639282456 · Fordította: Gieler Gyöngyi
>!
General Press, Budapest, 1997
386 oldal · ISBN: 9639076031 · Fordította: Gieler Gyöngyi

Enciklopédia 4


Várólistára tette 6


Kiemelt értékelések

AgiJovi>!
Andrew Goliszek: A fekete hold folyói

A könyv elején úgy gondoltam, ez is a szokásos történet lesz, a szokásos szereplőkkel és eseményekkel.
De mégsem, hamar nagyon izgalmas lett, és ezt az izgalmat végig fenn is tudta tartani az író… mindig volt egy újabb titok.

kzsuzsu>!
Andrew Goliszek: A fekete hold folyói

A könyv kicsit vontatottan indult, de aztán voltak benne érdekes fordulatok és a vége sem a szokványos befejezés volt.
És hogy a hatalom mire képes… Elhallgatják az igazságot, vagy eltusolják vagy akár meg is változtatják. Bármi áron.


Népszerű idézetek

Inimma >!

Utószó

A Biblia írja: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság; és lõn világosság.”
Hogy ezután mi következett, azt csak találgatni tudjuk. Atomok összeütközése. A hõmérséklet megemelkedése. Az atommagok fúziója az elképzelhetetlenül hatalmas erõk nyomása alatt Az örvénylõ gázokból és a kozmikus por szemcséibõl egy bolygó alakult ki az űr egyetemes sötétjében: a Föld.
Mintegy négy és fél milliárd évvel ezelõtt megszületett és lassú fejlõdésnek indult bolygónk, amely arra rendeltetett, hogy a világegyetem legkomplexebb organizmusainak adjon otthont.
Megindult a hosszú korszakon át tartó, fokozatos és megállíthatatlan menetelés az élet felé. A Földet kezdetben burkoló hidrogénréteg elpárolgott, és felváltotta az atmoszféra, mely vízpárából, nitrogénból, szén-monoxidból, szén-dioxidból, metán- és ammóniagázokból áll. A vízpára kicsapódott, esõ formájában a földfelszínre hullott, és a hatalmas medencékben összegyűlve viharos tengerekké alakult, miközben a Föld felszíne egyre inkább kihűlõben volt. Az ultraibolya sugárzás, a sok vulkánkitörés és a számtalan elektromos kisülés szüntelenül bombázta a fiatal bolygót, energiát szolgáltatva ahhoz, hogy létrejöhessenek az összetett szerves molekulák, amelyek a kémiai reakciók megindulásához szükségesek.
Végül ezeknek a kombinációjából kialakult a dezoxiribonukleinsav – a DNS. Ezt követte a fehérjeszintézis. Létrejöttek a prokarióták, az élet legkezdetlegesebb formái. Ezeknek egy része mutáció révén fotoszintetizáló baktériumokká alakult, amelyek oxigént juttatták a légkörbe, ami esetenként méreg is lehet, a sejtlégzéshez azonban, ahhoz a mechanizmushoz, amellyel a sejtek energiát termelnek, feltétlenül szükséges.
Az oxigén fokozatosan annyira felhalmozódott, hogy immár védelmezni tudta a törékeny Földet az ultraibolya sugaraktól, és lehetõvé tette, hogy az élet kilépjen a tengerek vizébõl, és meghódítsa a szárazföldet. Az élõlények kimerészkedtek az õsóceánból, benépesítették a földet, szaporodtak és sokasodtak, és az egykor barátságtalan és lakhatatlan bolygón megvetették lábukat a legelsõ többsejtű szervezetek.
Nemsokkal azután, hogy lecsendesedett a teremtés kataklizmájának vihara, és az õstengerekben kialakultak az elsõ sejtek, parányi DNS-darabkák szakadtak ki belõlük, és önálló életet kezdtek. Ezek a vírusok. Nem kevesebb mint két milliárd évvel azelõtt, hogy a történelem elõtti ember otthagyta Iába nyomát a lágy vulkanikus talajban, a vírusok már elfoglalták jogos helyüket az élet legapróbb teremtményeinek sorában.
Minden más organizmustól eltérõen, a vírusok valahol az élõ és az élettelen birodalom határán helyezkednek el. Õk a természet vérszívó vámpírjai: Ragadozók. Paraziták. Nem foglalja õket magába sejt, nincs sejtmag, amely irányítaná, nincs anyagcseréjük, nem termelnek ATP-t, azt a molekulát, amely az élet biokémiai reakcióihoz szükséges energiát hordozza. A legalapvetõbb életfunkciók produkálására sem képesek, nem tudnak másképp létezni, csak más sejteken belül. Parazitaként a gazdasejttõl függ a szaporodásuk, a fejlõdésük, az egész életük. A vírus nem több, mint egy kis csomagnyi genetikai anyag, amit egy fehérjeréteg burkol be, amely jellegzetes alakot ad nekik. Ha azonban azt nézzük, hogy mennyien vannak, és mióta léteznek a Földön, akkor a lehetõ legsikeresebb élõlények közé kell sorolnunk õket.
Ezek az apró életdarabkák mind a mai napig folytatják a keresést, hogy otthont adó sejtet találjanak maguknak, amit aztán megtámadnak, megfertõznek, amiben szaporodnak és mutációkon mennek keresztül; akár tízezerszer is gyorsabb tempóban, mint a növények vagy az állatok, pusztítva és továbbfertõzve más szervezeteket.
Az élõ és az élettelen anyag határán ma létezõ vírusok között nincs még egy, amely olyan gyors szaporodásra és mutációra lenne képes, mint a HIV. Ez a vírus egy olyan genetikai entitás, amely kijátssza az emberi értelmet, és halad a maga tragikus útján, átgázolva az emberiségen: Hiába akarjuk megfejteni a titkát, egy lépéssel mindig elõttünk jár.
Vajon emberi kéz műve-e a HIV? Talán valami olyan ördögi okból, szándékosan hozták létre, amit elképzelni sem tudunk? Vagy nem több, mint egy õsi vírus maradványa, amely már évszázadok óta, vagy még régebben velünk van, de csak az utóbbi évtizedekben vált képessé arra, hogy az embert is megfertõzze? Sok szakértõ ez utóbbi véleményen van. Mások nem tartják elképzelhetetlennek azt az elméletet, hogy ember kísérletezte ki. De bármelyik elméletet fogadjuk is el, fennáll egy kérdés. A vírusok paraziták, és egy parazitának mindig az az érdeke, hogy ne pusztítsa el a gazdaszervezetet, amely életet ad neki. Akkor a HIV miért alakult át ilyen halálossá? Az evolúciós folyamat nem azoknak a vírusoknak kedvez, amelyek alapjában véve ártalmatlanok? Nem az lenne-e a logikus, hogy a parazita minél tovább életben akarja tartani a gazdaszervezetet?
A válasz igen – csakhogy a HIV olyan könnyen továbbadható szexuális érintkezés útján, hogy egyszerűen nem probléma a számára, hogy mindig újabb és újabb gazdaszervezetet találjon. A kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a szexuális kontaktusok számának növekedése hozzájárul a vírus életképességének fokozódásához.
Az elméletet a Szenegálban és az Elefántcsontparton végzett összehasonlító vizsgálatok igazolták, ahol eleinte a HIV kevésbé veszélyes változata, a HIV-2 volt az általános: A vizsgálatok azt mutatták, hogy Elefántcsontparton a HIV-2 1985 óta egyre inkább virulens, mivel társadalmi zavargások törtek ki, felbomlottak a hagyományos családi élet keretei, egyre szabadosabb lett a szexuális erkölcs, és elterjedt a prostitúció. Ezzel szemben Szenegálban a vírus megmaradt kevésbé veszélyes formájában, mivel az ottani iszlám kultúra védelmezi a családi életet, és tiltja a házasság elõtti és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot. A vírus, mintha csak tudatos élõlény lenne, látszólag reagál ezekre a külsõ körülményekre. Más kutatások is megerõsítették, hogy gyakorlatilag minden olyan afrikai országban, ahol lazul a szexuális erkölcs, és a társadalmi szerkezet szétzilálódik, az AIDS járvány egyre halálosabb méreteket ölt.
Az AIDS terjedése azokban az ázsiai országokban a leghevesebb, ahol virágzik a szexipar. Arra lehet számítani, hogy az elkövetkezõ évtized során az ottani népesség igen nagy része áldozatul fog esni.
Az a feltevés, hogy a jelenlegi járvány okozója egy régóta létezõ vírus, nagyon is kézenfekvõ. A legtöbb tudós ma már úgy véli, hogy a HIV évszázadokon át létezett afrikai majmokban, és úgy ötven évvel ezelõtt kerülhetett át a majmokról emberekre. De vajon miért éppen ekkor? Mi okozhatta a genetikai változást, ami képessé tette a vírust erre? Az okok kutatása nem sokkal azután megkezdõdött, hogy a nyolcvanas évek elején azonosították az elsõ AIDS-eseteket.
A legelsõ megbetegedést hivatalosan 1981-ben, Atlantában jelentette be a Center for Disease Control, miután néhány fiatalember San Franciscóban, New Yorkban és Los Angelesben meghalt egy ismeretlen betegségben, amely furcsa kelésekkel borította a testüket – a Kaposi-szarkómával. Hétrõl hétre egyre több esetrõl érkezett jelentés. A fertõzés halálos tüdõgyulladással járt, ritka rákbetegségekkel, a szövetek pusztulásával, míg a betegbõl csak csont és bõr maradt. Az orvosok már ekkor figyelmeztettek, hogy egy új és halálos pestis készül végigsöpörni a világon.
De milyen messzire kell visszamennünk az idõben, ha a betegség eredetét keressük? A válasz akkoriban nyilvánvalónak tűnt.: A bizonyítékok a 70-es évek végére mutattak. Az Egyesült Államokban a járványtani feljegyzések szerint 1978-ban kezdett növekedni a ritkább fajta rákmegbetegedések és a különbözõ fertõzések száma. Kezdetben azt feltételezték, hogy a HIV egy teljesen újfajta vírus. De késõbb a polimer láncreakció nevű technológia segítségével kimutatták, hogy az AIDS valószínűleg már az ötvenes évek elején is szedett áldozatokat.
A manchasteri Royal Infirmary egy betege 1959-ben meghalt egy ismeretlen betegségben, amely az egész testét fekélyekkel borította, és elsorvasztotta. A boncolás akkor nem jutott semmilyen eredményre, nem tudták megállapítani a halál okát. Az ügyet lezárták, és el is feledkeztek róla, egészen addig, míg majdnem harminc évvel késõbb felfedezték, és újra megvizsgálták a szerencsére megõrzött és parafinnal konzervált szövetmintákat. A kutatóknak sikerült izolálni egy apró, alig észrevehetõ DNS-töredéket, és így kiderült, amit néhány tudós már gyanított: az 1959-es szövetminta AIDS-vírust tartalmazott. Így bebizonyosodott az az elmélet, mely szerint a HIV már legalább ötven éve jelen van az emberi populációban, ha nem régebben. A kérdés most már nemcsak az, hogy miként került át a fertõzés emberekre, hanem az is, hogy mikor?
A válasz megadásához az evolúció működését kell megvizsgálnunk. A mutációk nélkül nem lenne evolúció, változás, alkalmazkodás. Az élõ szervezetek pontosan azért képesek alkalmazkodni a környezetükhöz, mert állandó mutációkon és változásokon mennek keresztül. A mutáció a DNS-lánc génszekvenciáját alakítja át: kitöröl belõle, felcserél, átrendez, új elemeket helyez be a nukleotidok közé, amelyek a kromoszómákat alkotják minden élõlényben és minden vírusban. Habár mutációk ritkán fordulnak elõ, ahhoz azért étég gyakran, hogy létrehozzák azokat a változásokat, amelyekre az életnek szüksége van az alkalmazkodáshoz.
A változás olykor szinte észrevehetetlen. Néha halálos, mint például a rák vagy a genetikai betegségek esetében. Gyakran azonban jótékony és hasznos, és generációról generációra továbbadódik az utódoknak. Attól függetlenül, hogy a változás káros vagy jótékony hatású, tulajdonképpen mindig a természet tévedésérõl van szó. Elõre nem látható, logikátlan, váratlanul bekövetkezõ tévedésrõl.
A hiba legtöbbször a DNS replikációja során következik be. Igen gyakran azonban a környezet vegyi vagy fizikai tényezõi is közrejátszanak, és képesek mutációt kiváltani: Az úgynevezett mutagének képesek megváltoztatni a gének csoportjait a kromoszómákon belül, és így olyan hibákat hoznak létre, amelyek aztán genetikai változást okoznak.
Ahogy ez megtörténik minden géneket tartalmazó élõ szervezettel, ugyanúgy megtörténhetett a HIV-vel is. Ötven évvel ezelõtt, egy véletlenül bekövetkezett genetikai hiba vagy egy szándékosan elõidézett mutagén esemény változást okozhatott a DNS szerkezetében, aminek révén létrejött az a vírus, amely a manchesteri kórházban meghalt beteg életét követelte, és manapság gyorsabban terjed, mint bármely eddig ismert vírus. A mutáció központja ismereteink szerint Afrika volt. Egyes szakértõk Zaire-re gyanakszanak, de a pontos hely egyelõre ismeretlen. A fatális mutáció, amirõl eleinte úgy gondolták, hogy a hetvenes években történt, valószínűleg húsz évvel korábban következett be.
A kérdés, hogy jelen volt-e ebben az idõben bármi-olyan faktor, ami mutációt válthatott ki, ma már cáfolhatatlanul megválaszolható. A különbözõ vegyi és biológiai anyagok használata 1936 óta jól dokumentált az egész világon: a németek ideggázkísérleteket végeztek a haláltáborokban, a japánok a háború alatt biológiai fegyvereket próbáltak ki kínai falvak lakóin és hadifoglyokon, a szovjetek vegyi fegyvereket vetettek be Afganisztánban, Irak pedig a kurdok ellen.
Az Amerikai Egyesült Államok aláírója volt az 1925-ös genfi egyezménynek, amely betiltotta a vegyi és biológiai fegyvereket, és az 1972-es konvenciónak is; amely megtiltotta az ilyen fegyverek kifejlesztését, gyártását és felhalmozását, ennek ellenére azóta is végez ilyen jellegű kutatást és kísérleteket. A Szenátus egészségügyi és tudományos kutatási albizottsága 1977-ben folytatott egy vizsgálatot, amely kiderítette, hogy 1949 és 1969 között 239 lakott területet ért biológiai fertõzés, többek között San Franciscót, Washingtont, Key Westet, Panamavárost, Minneapolist és St. Louist. 1966-ban a hadsereg kutatói a szellõzõnyílásokon keresztül megfertõzték a New York-i metrórendszert, több mint egy millió embert téve ki a bacillus subtilis variant nigernek.
Két évtizeddel késõbb, 1986-ban a Kongresszus elé terjesztett jelentésben az amerikai hadsereg ismertette, milyen lesz a biológiai fegyverek következõ generációja: mesterséges módszerekkel létrehozott vírusok, a természetben elõforduló mérgezõ anyagok, amelyek tömegméretekben elõállíthatók az õket létrehozó szervezet DNS-ének módosításával, valamint olyan anyagok, amelyeknek biotechnológiai módszerekkel megváltoztatható az immunológiai jellegük, és így ellenállóvá válnak a létezõ vakcinákkal szemben. 1986 óta a vegyi és biológiai fegyverekre fordított költségvetési összeg igen nagymértékben megnõtt, bár a költségvetés nagyrészt titkos.
Egyre többen gyanakszanak arra, hogy az Egyesült Államok, annak ellenére, hogy ígéretét tett, hogy soha nem alkalmaz ilyen fegyvereket, titokban újfajta vegyi és biológiai hatóanyagokat fejlesztett ki, amelyek az Öböl-háború alatt kipróbálásra is kerültek. A Védelmi Minisztériumból kiszivárgott információk szerint, amelyeket külsõ szakértõk is megerõsítettek, az Öböl-háborús veteránokon tapasztalható szindróma lehetséges, hogy annak az eredménye, hogy az irakiak olyan vegyi és biológiai anyagokkal bombáztak, amelyeket az Egyesült Államoktól szereztek be, még a háború elõtt. Az Öböl-háborús szindróma az AIDS-nél sokkal könnyebben terjed, egyszerű érintéssel is. Egy 1994-es tanulmány alapján tudjuk, hogy az Öböl-háborús veteránok házastársai 78 százalékban maguk is megbetegedtek, és a háború után született gyermekeiknek 56 százaléka is. Különös betegségeket és születési rendellenességeket jelentenek a világ minden tájáról, és ez járványszerűen terjedni látszik. A kuvaiti lakosság a háború óta szenved olyan tünetektõl, amelyek biológiai fegyvernek való kitettségre utalnak.
Az amerikai kormány tagadja, hogy tudomása lenne bármiféle vegyi vagy biológia fertõzésrõl, bár a háború alatt számtalan vegyi riadó volt, amit késõbb mind tévesnek nyilvánítottak. Ha azonban tényleg igaz, hogy a Sivatagi Vihar hadművelet alatt vegyi vagy biológiai anyagok kerültek ki a környezetbe, ennek pusztító hatása esetleg csak évekkel késõbb fog igazán megmutatkozni. A biológiai anyagok azért is különösen hatékonyak, mert évtizedeken át képesek fennmaradni és reprodukálódni a természeti környezetben.
Lehetséges, hogy mindennek nem lesz semmi következménye.
De sokkal valószínűbb, hogy az evolúciós folyamat természetellenes módon és visszavonhatatlanul megváltozott, ami az elkövetkezõ emberi generációkat is befolyásolni fogja.
Könnyen lehet, hogy a HIV esetében is ez történt fél évszázaddal ezelõtt. Afrika legsötétebb zuga olyan titkokat rejteget, amelyeket talán soha senki nem fog megtudni a hatalom legbensõbb körein kívül. Véletlen baleset történt egy titkos kísérlet során? Vagy természeti jelenséggel állunk szemben, és a mutáció egyszerűen csak azért kõvetkezett be, mert megérett az ideje? Csak annyit tudhatunk, hogy bekövetkezett egy mutagén esemény, amely a történelem egy bizonyos pontján megváltoztatta a teremtés folyamatát, és borzalmas pestist szabadított a világra.
Immár nem sokat számít, hogy valaha is kiderítjük-e, honnan eredt az AIDS. A baj megtörtént. Az emberiség tovább pusztul, egész civilizációk fognak eltűnni, és a szánalmas néhány túlélõre egy felismerhetetlenségig tönkrement világ marad majd, amelyet nem egy élõsködõ sejttöredék, egy vírus pusztított el, hanem az ember önteltsége, aki azt hitte, hogy mindenen uralkodhat, még magán az életen és a természeten is.

Andrew Goliszek: Rivers of the Black Moon című könyvéből
(A Tom Dohierty Associates, New York, 1996)
Magyarul megjelent: A Fekete Hold folyói címmel
(General Press Kiadó, Budapest, 1997)
Fordította: Gieler Gyöngyi
– Utószó 379-386. o.
ISBN 963 9076 03 1

Utószó, 379-386. o.

Kapcsolódó szócikkek: AIDS · HIV vírus · vírus
AgiJovi>!

Az, hogy a parlament beleszól a munkájába, még hagyján; de a királyság intézményét hihetetlen ostobaságnak tartotta, és semmi kedve nem volt eltűrni, hogy egy felékszerezett nőszemély parancsolgasson neki, csak azért, mert koronát visel a fején, és mert véletlenül a megfelelő családba született.

Kapcsolódó szócikkek: királyság

Hasonló könyvek címkék alapján

Karen Rose: Sikíts értem
Donato Carrisi: Démoni suttogás
Stieg Larsson: A tetovált lány
Angela Marsons: Elfojtott sikoly
Rene Denfeld: Az elvarázsoltak
Chris Carter: A keresztes gyilkos
Blake Crouch: A pokol kapujában
Amanda Stevens: A birodalom
Kathy Reichs: Hétfő csont nélkül
Karin Slaughter: Sikoly