Az ​eljövetel 18 csillagozás

Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​eljövetel úgy kezdődik, akár egy klasszikus detektívregény de csak hogy aztán szerzője mindent a feje tetejére fordítson. Egy kisvárosban járunk, valahol délen, az Adria partján. A regény főhőse, s egyúttal egyik narrátora egy magánnyomozó, akivel mint azt olvasójának készséggel bevallja gyakran megesik, hogy feláldozza az igazságot olyan sztorik kedvéért, amelyeket az ügyfelei valójában hallani akarnak. Most épp egy kegyetlen többszörös gyilkosság szálait kellene felgöngyölítenie. Miközben a város utcáit járja a júniusi hőségben, váratlanul hullani kezd a hó, s nemsokára a világ más tájairól is sorra érkeznek a nyugtalanító jelek. Közben a távolból egy titokzatos fiatalember is részese lesz a nyomozásnak, akinek leveleiből kirajzolódik az európai történelem egy titokzatos vonulata, középpontjában a Messiás újbóli eljövetelével és egy rejtélyes kötettel, A visszatérés könyvével. A múlt és a jelen megoldatlan rejtélyei az egyik oldalon és a természeti csapások sorozata a másikon… (tovább)

Eredeti cím: Dolazak

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Gondolat, Budapest, 2016
126 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636936273 · Fordította: Rajsli Emese

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

gyilkos


Kedvencelte 2

Várólistára tette 29

Kívánságlistára tette 21


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Duplafenekű bűnügyi regény. Úgy indul, mintha skandináv krimi volna (egy család lemészárlásával), aztán egyszer csak ember voltunk találja ott magát a metafizikai értelemben vett boncasztalon. A cselekmény két szálon fut: az egyikben a fenn említett gyilkosság nyomába ered (ered?) elbeszélőnk, a megkeseredett privát kopó, a másikban pedig Emmanuel leveleit olvashatjuk, aki Bécsből próbálja instruálni nyomozónkat. Mindkettőben bőven akad olyan elem, amiből még a zöldfülűek is láthatják, hogy itt biza a különböző zsánerek posztmodern fúziójának vagyunk boldog tanúi – az első szál például konkrétan a világvége előestéjén bonyolódik, a helyszín pedig Ulcinj, a montenegrói kisváros, ahol a helyiek meglehetősen rezignáltan fogadják az apokalipszist. (Na ja, apokalipszisek terén ezek a délszlávok már rendelkeznek némi rutinnal.) A második szál e-mailjei pedig, mint az hamar kiderül, nem annyira a fenti gyilkosság megoldásához kínálnak segítséget, sokkal inkább egy hermetikus-misztikus magyarázatot szándékoznak tákolni arra, ami valójában megmagyarázhatatlan. Mindkét szálra igaz, hogy igen jól vannak megcsinálva, és belefekszenek az emberbe – Nikolaidis ugyanis fegyelmezett író, aki jól tudja: ha a sztori jó és az atmoszféra működőképes, akkor már nincs szükség túlzásokra, bokáig vérben és egyéb testnedvben tapicskolásra ahhoz, hogy megfogja vele az olvasóját. Mert az olvasó nem hülye: érzi, amit éreztetnek vele, akkor is, ha nem samukalapáccsal próbálják a fejébe verni. Azt, hogy itt minden széthullik, a válaszok pedig vagy elvesznek, vagy elviselhetetlenül banálisak. És semmiben sem bízhatunk – még a világvégében sem.

10 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

…de én nem szeretem Chandlert. :(

Öt csillag a megírás minősége, három az élmény, átlagoltam. Nagyon jó könyv ez – igen-igen tudhatnak írni abban a Montenegróban, az eddigi onnan olvasott könyveim* magas művészi színvonalat képviselnek –, csak nem nekem való.

Pedig az elején úgy tűnt. Van benne holttest, detektív és nyomozás, vannak benne eltűnő könyvek, amelyek után szintén nyomozni kell, van benne történelem, háborúval és jó sok vérrel, elvégre a Balkánon volnánk, vagy mi, meg van benne bonyolult elbeszélői struktúra is, posztmodernnel elegy, nyomokban mágikus realizmust tartalmazhat, és még egy speciálisan kelet-európai apokalipszis is belefér ebbe a százhúsz oldalba anélkül, hogy megterhelné.

Csak az én gyomromat terheli meg. Egyfolytában azt nézegettem, hogy mennyi van még a végéig. Pedig engem a nyomasztás nem szokott zavarni. És még csak több kosz sincs benne, mint A kárhozott városban.

Mégse nekem való. Ahhoz túl kevés benne a Borges/Eco-vonal, és túl sok a Chandler. Túl kevés a fantasztikus világmagyarázó-oknyomozó történet, és túl sok a fejesugrás a bűnös lelkek közé. Két ember között a legrövidebb út a konyhakés. Francba. :(

* Mind a kettő. :)

4 hozzászólás
>!
vicomte P
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

A kortárs irodalomból a posztmodern és a mágikus realista regények állnak hozzám a legközelebb. Ezek – legalábbis a jól sikerültek – számomra ugyanis olyan történetek, melyeket az író a belső mikrokozmoszának mélységes és sötét vermeiből ás elő. Olyan, gyakran groteszk és szürreális írások, amelyeknek ágas-bogas cselekménye és számtalan furcsa és nyugtalanító fordulata van. Az, hogy pontosan miről is szól az adott könyv, mindig nagyban függ attól, hogy az író milyen sokk hatására kezdett leereszkedni a lelkének kútjába, és amit onnan felhozott, azt mennyire csiszolta ki, vagy hagyta meg nyersen és mocskosan.
Nikolaidis esetében – ahogy ez a 7. fejezetben kimondásra is került* – a sokk a balkáni polgárháború volt, de ezt a történetet annyira megcsavarta, hogy a direkt utalás nélkül talán már nem is lenne látható rajta, hogy mi is volt az, ami az egészet inspirálta.

A regényben egy montenegrói kisvárosban, Ulcinjben elkövetett brutális gyilkosság felderítése a kiindulási pont, de ahogy haladunk előre, úgy sejlik föl a család lemészárlása mögött egy magasabb cél, valamiféle rejtélyes összefüggés, ami az egyre szaporodó apokaliptikus jelek és egy kódex, A visszatérés könyve között áll fenn. Ahogy fogynak a lapok, Nikolaidis nem csak Borgesre, hanem borgesi mágikus-realizmus elrendeltetett mintázatait a rideg véletlenekkel szembeállító Ecóra is egyre többször reflektál: a népvezér Dolcino barát szentségtelen könyve épp úgy megjelenik a regényben, mint ahogy feltűnik egy Salvatore nevű mészáros is, ami A rózsa neve gyengeelméjű dolcineánus eretnekének egyfajta átemelése a jelenbe.

Nem véletlen a dolcineusok megjelenése sem: mert az író legveszélyesebbnek azt a típusú embert tartja, akik 700 éve a karizmatikus barát híveivé szegődtek, s akiknek mai megfelelőjét én egyszerűen urbán primitívnek hívok. Mindenki ismeri ezeket: azok, akik nem gondolkoznak, csak cselekszenek, nem törődve a következményekkel, egy vállvonásnyi időt sem pazarolva arra, hogy azzal, amit tesznek, mennyire árthatnak másoknak. Akikbe egy csipetnyi empátia vagy intelligencia sem szorult, akik valójában soha nem hagyták maguk mögött a csecsemőkor "most akarom” bömbölő önzését. Ezek az emberek soha nem adnak, csak elvesznek, és ők azok, akik minden háború legbuzgóbb kiszolgálói, mert akkor végre gátlástalanul rombolhatnak és pusztíthatnak és bosszút állhatnak a világon, amiért nem adta meg nekik azt, ami szerintük járt volna.
Pedig a háború gyökerestül tépi ki a gondolkozó ember hitét abban, hogy a dolgoknak van valamiféle rendje, hogy a civilizáció jó irányba halad, s nem pedig valamiféle máz, ami mögött ott őrjöng a betegessé torzult csupasz majom. Annak, aki saját bőrén tapasztalta meg, hogy mivé züllik az emberi faj háború idején, nehéz elhinni, hogy a homo sapiens létének van értelme, és nem pedig a legkártékonyabb organizmus a Föld színén.

Persze még ezek az emberek is tudják, hogy büntetlenül nem lehet tombolni és pusztítani, és előbb-utóbb mindenki számára eljön a személyes apokalipszis, és ahogy szaporodnak a jelek mindenki egyre biztosabb benne, hogy a felsőbb erők (Isten vagy a természet, mindegy is) el fogják söpörni az emberiséget.
Majd ahogy a fináléhoz közeledünk, az író a posztmodern eszköztárát felvonultatva pörgeti fel a cselekményt, és sodorja magával a szereplőket az apokalipszis nélküli poszt-apokaliptikus végkifejlet felé, amelynek romjai között másnap azzal a kijózanítóan tudattal kell élniük, hogy még a világvégét sem érdemelték meg.

*https://moly.hu/idezetek/886426

2 hozzászólás
>!
giggs85 P
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

A most befejezett könyv volt az első olvasásom Andrej Nikolaidistől, ettől a görög felmenőkkel rendelkező montenegrói írótól, akiről korábban szinte semmit nem tudtam – de abban már most biztos vagyok, hogy nem az utolsó. Ugyanis Az eljövetel eddig az év egyik legnagyobb pozitív meglepetése. Hogy miért is? Mert olyan összetett, karcsú kis kötettel van dolgunk, amivel csak nagyon ritkán találkozhatunk. Egyszerre kapunk krimit, apokaliptikus víziót, borges-i nyomozást borges-i alakokkal, egy balkáni kisváros életének leírását és az egyik kedvenc témámat: az emberi léptékkel megismerhetetlen világ ok-okozati viszonyaira tett meddő, komikus és ugyanakkor feltétlenül szükséges megállapítások, feltételezések és spekulációk kuszaságát (hisz valahogy el kell helyeznünk magunkat a világban, és logikus módon megmagyaráznunk a szemünk elé táruló dolgokat), majd ezen feltételezések szükségszerű összeomlását.

Eleinte úgy tűnik, hogy egy szimpla detektívtörténetbe csöppenünk, ugyanis a kőkemény, sokat piáló és sokat cigiző magánnyomozónk épp egy többszörös gyilkosság ügyében próbál információt kiszedni az ügyben nyomozó rendőrből. Első blikkre úgy néz ki, hogy világos mi történt (még akkor is, ha hősünk maga is bevallja, hogy néha kitalált és az ügyfélnek is tetsző sztorikkal áll a megrendelő elé, hogy mindenki kellően meg legyen elégedve). Aztán bekapcsolódik a másik szál is, amiben teljesen másként van tálalva ugyanez a bűncselekmény; ami egy óriási, a középkorig visszanyúló és a világvégét váró szekta ügyleteként láttatja az esetet. De honnan is tud ez a másik elbeszélőnk ennyi mindent, ha saját elmondása szerint is be van zárva egy meg nem nevezett helyre? Kinek van igaza? A földhöz ragadt, racionális magyarázatot kínáló detektívnek (kinek kapcsán többször is felvetődik Marlowe) vagy a furcsa idegennek? A világszerte egyre furcsább természeti jelenségek valóban egy apokalipszis előfutárai?

Miközben bonyolódik az ügy, és bejárjuk ennek a nyári havazásba dermedt balkáni kisvárosnak az utcáit, fokozottan figyelembe kell vennünk az Engelstől való mottót (ami megint csak arra tér ki, hogy a valóban tudott és ismert dolgok mellett számtalan – szükségszerűen hamis – előfeltevéssel és spekulációval kell élnünk, ha átlátható rendszerben kívánjuk látni az összetett eseményeket). Előbukkannak különböző érdekes, elsősorban filozófiai eredetű kérdések is, amelyek mind-mind az ember alapvetőnek vett, és általában soha meg nem kérdőjelezett előfeltevéseire világítanak rá.

Csak néhány szemléltető példa: miközben egy békés, gyermekkorból való téli esemény leírását olvassuk, az elbeszélőnk felteszi a kérdést, hogy egy gyermekkori történet elmesélésekor miért asszociálunk a tiszta, fehér hóról automatikusan békére és nyugalomra? A világszerte zajló békaesőről, cunamiról és nyári hóesésről miért jut óhatatlanul az eszünkbe az apokalipszis? Vagy épp a középkorhoz kapcsolódó részben felvetődik, hogy miért, milyen jelek alapján várták már annyiszor az emberek a világvégét, ami – nem meglepő módon – soha nem jött el. Miért esünk mindig az általunk szinte soha meg nem kérdőjelezett előfeltételezéseink és megdönthetetlennek hitt világnézetünk összeomlása után csapdába? Ilyenkor mi van? Van-e a kiút? És ha van, merre?

Hogy ne szaporítsam tovább a szót, Nikolaidis könyvét szinte minden olvasó figyelmébe ajánlom: megtalálja vele a számítását az is, aki egy jó krimire vagy apokaliptikus kisregényre vágyik, de az is, aki intellektuális, borges-i metafizikai kérdéseket boncolgató szöveget keres, meg persze az is, aki csak egy rendkívül szórakoztató és emlékezetes könyvet akar kézbe venni. A ti könyvetek Az eljövetel.

2 hozzászólás
>!
entropic P
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Csudaizgi, sokrétű, metafizikai jellegű és filozofikus detektívtörténet.
És most biztos feltalálom a spanyolviaszt, de azon gondolkodtam ezt a könyvet olvasva, hogy minden detektívtörténet metafizikai és filozofikus, nem? Végül is mind arról szól, hogy mi létezik és mi történik és miért, és hogy mi van a dolgok mellett, mögött vagy a mélyén.
Csak persze a nyomozás közben ezt nem mindegyik detektívtörténet vizsgálja még külön, elméleti szinten is – ez viszont igen.
Ami engem nagyon szórakoztat.

És amit még nagyon élveztem – a regény stílusát és szóhasználatát. Néha csak ültem mosolyogva percekig, mert milyen jól hangzanak már az ilyesmi kifejezések, hogy „kalózfészek” meg hogy „szófogadatlan város”. Én is szeretnék ilyen jó kifejezéseket leírni egyszer egy történetben.

2 hozzászólás
>!
Morpheus
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Én és a történet elmentünk egymás mellett. Vékonyka a könyv, és csak ezért nem hagytam abba, semmi más oka nem volt. Amit kiírtam idézetet, nagyjából az volt a magva, mondhatnám, hogy egzisztencialista a maga szétfolyó módján, éreztem is az ürességét és a keserűségét, de semmi újat és olyat nem mondott, amitől azt mondhatnám, hogy érdemes volt elolvasni.
Tudom, hogy van az elefántcsonttoronynak az a szintje, ahol nekem már túl ritka a levegő, és ez pont ez a kategória.

>!
mandris
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Az év egyik meglepetése volt ez a könyv, amelyet valójában egy másik helyett olvastam, mivel egy kihíváshoz montenegrói szerzőre volt szükségem, a másik könyvet viszont nem olyan könnyű kivenni a könyvtárból, mert nyilvánvalóan, mindenki csak azt akarja olvasni. Na mindegy is. Írjuk a gondviselés számlájára, hogy ilyen szövevényes módon az ölembe hullajtotta ezt a rövid regényt, amelybe rövidsége ellenére sokkal több minden fért bele, mint ami alapvetően megengedhető lenne. És mégis működött.
A regény egy olyan gyilkossággal indul, amely akár Wallander, vagy valamelyik másik skandináv nyomozó asztalán is landolhatott volna (csak épp másokról még nem olvastam, ezért adnám Wallandernek az ügyet), ha nem a montenegrói Ulcinjban történik. Így viszont kénytelenek a helyi erők foglalkozni vele, és a nyomozásba bekapcsolódik a helyi Marlowe nyomozó is, a maga sajátos konstruktivista ontológiai és episztemológiai alapállásával: nevezetesen, az igazságot nem kideríteni kell, hanem megalkotni. Magánnyomozótól meglehetősen érdekes ilyet hallani (nem is mondja ilyen nyíltan a klienseinek), úgyhogy nem tévedés, hogy a krimi címke nem szerepel ezen a könyvön, bár a nyomozás igen. Elég hamar ugyanis változik a történet, és hirtelen már két szálon fut a regény, hogy aztán a végén két megoldáshoz jussunk, spoiler Az egyik szálon kapunk egy rövid bevezetést (A rózsa nevénél sokkal rövidebbet) a középkori világvégeváró szekták történetébe (Dolcino neve az Eco regény olvasóinak már ismerős lesz). A másik szál klasszikus nyomozás klasszikus indítékkal és elkövetővel- miközben a szerző többek között bemutatja a jelenkori (nem csak) montenegrói mindennapokat, egy világot és az azt benépesítő embereket, amely és akik (legalább is, ha cinikus és mizantróp nyomozónk szemén keresztül nézzük őket) igencsak megértek a pusztulásra, így a végére már tűkön ülve mi is várjuk az elközelgő világvégét. spoiler És persze a kérdés marad, hogy melyik megoldás az igaz, ha egyik sem ad magyarázatot minden körülményre? spoiler Ha a világ egy káosz, akkor abban az embernek kell valahogy rendet raknia, és erre nincs más mód, mint szelektálni és abból egy többé-kevésbé koherens és a tényekhez illeszkedő (a minimum, hogy azoknak ne mondjon ellent – vagy ilyenkor jönnek az alternatív tények?) elbeszélést alkotni. Hogy ez az elbeszélés az igazság-e, az már persze más kérdés.

2 hozzászólás
>!
ttapu
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Kinyitod a könyvet, a magánnyomozó pedig betoppan és beolvas. De úgy, hogyha nem figyelsz oda, akkor aztán a nyakadba zúdul az emberiség minden borzalma és butasága és az bizony ijesztő lesz. Javaslom, figyelj a részletekre, az némiképp segít, no meg van mire figyelni, hiszen kifejezetten sokrétű és árnyalt az írás.

>!
patakizs P
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Hú, de nem bánom, hogy megkaptam ezt a könyvet a Jézuskától! Bevallom, nehezen indult közös kis életünk, konkrétan kétszer kellett nekifutnom az első 35 oldalnak, de utána már semmi nem állított meg a végéig! Nehéz lenne elmondani, miről is szólt ez a könyv: az apokalipszis egyfajta értelmezése, felvázolva, mi is várható, ha konkrétan tudjuk, másnapra vége mindennek. Közben Nikolaidis teleszúrta a könyvet egy csomó nagy igazsággal (főleg az emberekről), amiket közhelynek is tekinthetnénk, de szerencsére a sablonostól messze állnak. Közben pedig annyi vicces rész is van benne, talán az író kicsit oldani akarta a helyzet feszültségét…A magánnyomozó figuráját is nagyon jól eltalálta az író!


Népszerű idézetek

>!
vicomte P

Ki a bűnös a háborúinkban? Egészen egyszerű ember, aki negyven évig jó szomszédunk volt, majd az ideológia, a vallás, akármi hatására megroppant, és elkövette a bűnt? Nem, hanem egy gyilkos, aki negyven hosszú évig szomszédai halálát kívánta, és egy napon, végre, megtette azt, amit mindig is szeretett volna.

88. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyilkos · háború
>!
Kuszma P

Az Úr, aki az apokalipszist küldi ránk, azt teszi, amit egy jól megírt krimi végén a detektív tesz. Az Úr a végén összegyűjti mindazokat, akik részt vettek a bűnügyben, abban a bűnügyben, ami nem más, mint maga a történelem, azokat a résztvevőket, akik nem mások, mint az emberiség maga – az összes élőt és holtat, megmagyarázza az összes résztvevő szerepét, külön-külön, menti az ártatlanokat, megjelöli a bűnösöket, föltárja minden látszólag értelmetlen eljárás okát és értelmét. Amikor a jó detektív és az Úr befejezik, nincs helye semmiféle utólagos értelmezésnek, csak a taps következhet, mondta Schulz doktor, és határozottan összecsapta a két tenyerét, mert észrevette, hogy elkalandoztak a gondolatai.

108. oldal

>!
entropic P

Anyám reggeli toalettje minden esetben tovább tartott, mint a huszadik századi művészeti irányzatok némelyike. Amíg maman elvégezte azt, ami, ahogy mondta, szükséges ahhoz, hogy egy hölgy elhagyja a házat, addig Pollock megfestett volna egy vásznat.

55. oldal

>!
entropic P

Természetesen, a hóra tekinthetünk kondenzvízként is, de csak annyira érdemes racionálisnak lenni, ameddig a racionalitásunk tönkre nem tesz minden örömöt az életben. A havazáshoz hasonló dolgoknak megmagyarázhatatlanoknak kell maradniuk, és ezáltal ugyanakkor ártatlanoknak is, hogy élvezhessük őket. Ott állni az égbolt alatt, amely hóval borít be bennünket éppen, és a havazáshoz vezető légköri folyamatokról gondolkodni nem értelmetlen, de szerencsétlen és valahogy szomorú dolog, részvétre érdemes.

31. oldal

>!
Morpheus

(…) az ember úgy véli, ha további életeket nemz, kitöltheti a benne tátongó űrt, az űrt, amellyel nem tud mit kezdeni, jó esetben megtanulja figyelmen kívül hagyni, ha már lehetetlen kitölteni bármivel is. Ezért aztán az ember ultimátumszerű, egoista aktus során gyerekeket nemz – hogy majd azzal kitölti életét. És a gyerekeit a bennük tátongó űrbe taszítja, hogy hátha sikerül kitölteni a benne levőt.

120. oldal

>!
giggs85 P

Szerintem meg az ember, értelme ellenére, derűlátással megvert állat. Ahogy elfordítják halántékáról a pisztolycsövet, ahogy fölemelik a nyakáról a bakancstalpat, ahogy kihúzzák gyomrából a szuronyt, az ember azt fogja gondolni: lesz ez még jobb is. És még mielőtt sikerülne keresztet vetnie, és még néhányszor elszavalnia a hit, remény, szeretet szentháromságát, ismét arccal a sárban találja magát, de a halál már nem fog olyan szörnyűnek és igazságtalannak tűnni.

>!
pável

A nyomozó kezére játszik az emberek gondolkodásmódja. Bármilyen megoldást is kínál föl az ember, fölcsillan majd a szemük: Tudtam! Bármit is vessen elébük az ember, bármilyen ósdi és üresen kongó sztorit ad is elő, ők azt mondják majd: Logikus! Már mindenre van bizonyíték, csak a történet hiányzik, amelybe azok a bizonyítékok beleillenek. Mondok egy példát. Focivébé-döntő van éppen. A győztesről a büntetőrúgások döntenek. Utolsónak a bolygó legjobb focistája áll a kapuval szemben. Akár betalál, akár mellélő, az emberek azt fogják mondani: Tudtam! Mert logikus, hogy a világ legjobb focistája betaláljon, amikor a legnehezebb, mint ahogy az is logikus, hogy a legjobb játékos a döntő pillanatban elhibázza, mert a sors, ugye, gyakran kegyetlen játékot játszik az emberekkel.

Azt akarom mondani, hogy a nyomozó munkája nem annyira az igazság fölkutatásából áll, mint inkább annak a történetnek a megtalálásából, amelyet az emberek elfogadnak igazságként. Nem az igazság föltárásáról van itt szó: hanem annak a megkereséséről, ami azoknak az embereknek az igazságot jelenti. Az igazság mindig fikcióként jelenik meg, mindig történet formáját ölti. Én történeteket mesélek.

hátlap

>!
ttapu

Azért ennyire elviselhetetlen itt a helyzet, mert a primitivizmus itt nem valami kivételes dolog, hanem a helyi kultúra lényege, ami emiatt, lényegében, nem is kultúra. Ha az ember nem primitív, akkor csak egy idegen test, és ezt naponta érezni is fogja a saját bőrén.

>!
patakizs P

Szerzetesnők csoportja állt a közlekedési lámpánál, és a kevés járókelőt arra biztatta, keresztelkedjenek meg. Fogadjátok el Krisztust, ütött az óra, kiabálták. Mintha piacon lennének, gondoltam: már csak rövid ideig kapható, aztán elfogy. A csoportban pontos munkamegosztás volt: amíg egyes nővérek a megváltást kínálták, mások énekeltek. Az énekük sok mindent megmagyarázott. Nem volt más választásuk, mint hogy kolostorba vonuljanak. Rockegyüttesként megbuktak volna. Ezt meg is mondtam nekik.

102. oldal

>!
sziliomomo

… az úton lévők megsegítésére szakosodott legrégebbi intézményhez, az egyházhoz fordult.

68. oldal - Ötödik fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Mirko Kovač: Város a tükörben
Branimir Šćepanović: Földbe némult száj
Petar Petrović Njegoš: Hegyek koszorúja / Горски вијенац
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Ismail Kadare: Kettétört április
Faruk Šehić: Az Una hullámai
Stefan Banulescu: A milliomos könyve
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma
Ivo Andrić: Magyar Musztafa
drMáriás: A balkáni tahó