Viktor önjelölt íróként, egy királypingvin társaságában tengeti napjait a maffiaháborúktól zajos Kijevben, mikor szokatlan állásajánlatot kap a helyi lap főszerkesztőjétől. Magas fizetség fejében írja meg még élő kijevi elöljárók és hírességek nekrológját. A fiatalember lelkesen körmöli a könnyfakasztó gyászjelentéseket, mígnem egy napon nyomtatásban nem látja egyik kis „remekművét”, amelynek alanyát gyanús körülmények között baleset érte. Ahogy múlnak a hónapok, és szaporodnak a megrendelt halálhírek, Viktor lassan ráeszmél, hogy írásai egy alvilági játszma fontos eszközei, amelyben neki hálátlan szerepet szántak. Alkalmi családjával – a szívbeteg Misa pingvinnel, egy barátjától megörökölt kislánnyal és annak bájos nevelőnőjével – menekülni kényszerül a maffia tagjai elől, akik újabb és újabb meglepő szívességeket kérnek tőle… Az ukrán író fanyar humorú, fordulatokban gazdag műve eddig számos országban hódította meg a nagyközönséget, míg a kritikusok Kurkovot egyöntetűen a… (tovább)
A halál és a pingvin 130 csillagozás
Eredeti cím: Смерть постороннего
Eredeti megjelenés éve: 1996
Enciklopédia 19
Kedvencelte 10
Most olvassa 2
Várólistára tette 117
Kívánságlistára tette 61
Kölcsönkérné 3
Kiemelt értékelések
Éppen arra gondoltam, hogy milyen régen avattam már igazi kedvencet. Talán utoljára ezt.
Régóta várakozott már a polcomon. Abban teljesen biztos voltam, hogy tetszeni fog. Kétségem sem volt felőle. Viktor okozott némi fejfájást időnként, de megértem. Mást sem szeretett volna, mint finom testmeleg, gondtalan életet váratlan feszültségek és aggodalom nélkül. Hogy ehhez gyakran végtelenül barátságos, lankás mederbe kell terelni a gondolatait, elfordítani a fejét, bepárásítania a szemeit és irodalomnak vélni a nekrológokat, ez bizony mindennapi emberi kívánság. Nemcsak ne fájjon, de a langy illúziók rózsaszín köde borítsa gyönge, akarattalan végtagjainkat, hogy a véletlenül belekerült penna is olyan csöndes figyelmetlenséggel szántsa a papírt, hogy szívünk ritmusát meg ne ugrassza. Hogy aztán okot és okozatot olyan széles szakadék válassza el elménkben, amennyire annak végessége ezt megengedi. Aztán ha életünk egyik értelme fenyegetné felhőtlen vágyteli nihilünket, hisztéria nélkül tudjuk elképzelni, ahogy tőlünk egészséges messzeségben szántja tovább az életéből megmaradt mérföldeket. Tehát az önzés engem mindenek felett zavar! De a kötet átkozottul jó. Ilyesfajta szókapcsolatok karistolják vele kapcsolatban az elmém felszínét:
jeges tó tükör
téli csönd
társas magány
feszítő gondtalanság
készpénz (de)presszió
komolytalan aggodalom
spoiler
Lassan belevonódtam ebbe az abszurd történetbe – ehhez képest mi még egész jól állunk –, ahogy összeáll egy családféleség, de mégsem illenek össze, tulajdonképpen szinte bárki bárkivel összekapcsolódhatna, persze így aztán mégsem alakulnak ki valódi kapcsolatok, kötődés, szeretet. Megelégszenek mindezek illúziójával. Talán azért elégednek meg, mert bárki bármikor meghalhat, eltűnhet, és ezek a veszteségek – főleg, ha egyik következik a másik után –, már nem csak elfogadhatatlanok, hanem feldolgozhatatlanok is, miközben felettünk is leng a halál kaszája, avagy felettünk is ott lóg Damoklész kardja. Ezért bármilyen biztonságra törekvés: illúzió. De ha a cél csupán a túlélés, az élet kiüresedik, lecsupaszodik, csak városlakó vadállatok interakciójának lehetünk tanúi, ahol mindenki használ valakit, amíg hasznos, aztán megszabadulnak tőlük. Ha nem tudnak sokat, csak eldobják, ha sokat tud, megölik. Hát így van ez…
Valami nincs rendben ebben az életben (…) Vagy meg az élet változott meg, s csak kívülről, látszólag hasonlít az előző, egyszerű, érthető élethez.
Kissé furcsa, kissé nyomasztó és kissé abszurd darab.
Viktort akkor hagyta ott a barátnője, amikor a pénzszűkében lévő kijevi állatkert eladta egyik-másik állatát. Így történt, hogy Viktor, a magányos majdnem-író vett magának egy pingvint.
Misa, a pingvin, kicsit olyan, mint gazdája, Viktor. Mindenre viszonylag egykedvűen reagál, mindketten csak sodródnak az eseményekkel, amik körülöttük zajlanak. Viktor nekrológot ír még élő emberekről, befogad egy kislányt, akiről gyakorlatilag azt se tudja, kicsoda, micsoda, véletlenszerűen kerít mellé egy már-már pótmamát, néha véres leszámolásokról olvas az újságban, és közben írja az újabb nekrológokat. Kicsit olyan ez az ember, mint aki félig egy másik világban él. Mindehhez furcsa, melankolikus hangulat társul, ha nem tudnám, akkor is érezném, hogy a szerzőt tőlünk kicsikét keletebbre kell keresni.
Érdekes volt. Valahol a furcsa és a jó között félúton, de mindenképpen érdekes.
Egy újabb kincs a közép-kelet-európai irodalom palettájáról. Egyszerűen imádtam Misát, ahogy mindig betipegett a képbe. És az egész történetet, még ha néha kicsit lapos is volt pár eszmefuttatás.
Viktor Zolotarev munkája pont annyira bizarr, amennyire hihető számomra. Akárcsak a felbukkanó szereplők életszemlélete, a „majd lesz valahogy”, a „nem veszek tudomást a körülöttem zajló dolgokról” – akkor sem, ha az a saját lakásomban történik… – vagy éppen a „pingvinkölcsönzés”. Az illúzióépítés, a szemellenzősség nem ismeretlen viselkedési minta számunkra sem… A szerző nagy tehetséggel gyúrja egybe a külön-külön értelmetlen, már-már őrült elképzeléseket úgy, hogy abból egy szerethető, mulattató bizarr egész kerekedjen ki.
Nagyon jól eltalált a télies, melankolikus hangulat, és a jellemrajzok – ilyennek képzelem a tőlünk még egy kissé keletebbre élő ukránokat nagy vonalakban.
A szomszéd népek irodalma c. kihívásra kerestem ukrán szerző könyvét, és a kortársak között erre a regényre leltem.
Nem mondom, elég abszurd ötlet egy pingvinnel együtt lakni, még ha egyedülálló az ember, akkor is. Igaz, az még abszurdabb, hogy egy állástalan újságíró azzal keresi a kenyerét, hogy még élő és ismert emberek nekrológját írja meg tucatszámra. Egy ideig még jó mókának is tűnik a dolog, de egy rövid idő múlva megjelennek az írások az újság halálozási rovatában. Innen aztán felpörögnek az események. Bonyodalom bonyodalom után, rejtőzködés, visszatérés, titokzatos látogatók és hihetetlen alakok tűnnek fel és el a környezetében.
Kíváncsi lennék, mennyit ért meg ebből egy olyan olvasó, aki nem a szocialista országok egyikében nőtt fel. Nekem mindenesetre nem okozott nehézséget átérezni a főhős helyzetét. Nem bánja meg, aki ezt választja olvasmányául.
Úgy hallottam, az a jó végkifejlet (elsősorban krimiknél), amelyen az olvasó megdöbben, de utólag szükségszerűnek tűnik. A különböző regények végkifejletei hol egyik, hol másik szempontból teljesítenek jobban: vannak, amelyek inkább első tekintetben brillíroznak, de valahogy randomnak tűnnek, és nem látjuk, hogyan következnek a korábban bemutatott eseményekből, míg mások szükségszerűsége olyannyira egyértelmű – akár a cselekmény, akár a zsáner sablonjai alapján – hogy már meg sem lepődünk. Kurkov is ezek a skálán a képzeletbeli optimumhoz képest talán valamivel közelebb volt a szükségszerű/előrelátható végponthoz (részben erre számítottam, bizonyos dolgokat sikerült kitalálnom), de mégis úgy éreztem, hogy sikerült elkerülnie a hagyományos sablonos megoldásokat.
Ha nem is életem olvasmányélménye, de az év egyik kellemes meglepetése ez a könyv, amely minden abszurditása ellenére maximálisan hitelesen kelet-közép-európai. Pedig, ha nincs egy-két kihívás, amely túlélte az elmúlt időszak ismételt gyomlálásait, eszembe sem jutott volna elolvasni, sőt, valószínűleg nem is tudnék róla. Valahogy az ukrán irodalom nincs eléggé a szemem előtt. Az élet teljes lehet enélkül is, de ha éppen van egy kis ideje az embernek, hogy elolvassa ezt a könyvet, akkor jobb elolvasni, mint nem. Valószínűleg a konkrét cselekmény ki fog kopni az emlékezetemből, de megmarad a sajátos színvilága, íze, karaktere a történetnek, és arra számítok, hogy az viszont sokáig nem kopik meg.
Az a valódi kelet-európai groteszk… a gonoszabbik fajtából…
„Eddig számos országban hódította meg a nagyközönséget.” Hát nem tudom, mely országok tartoznak bele a „számos”-ba, de túl messze nem lehetnek. Nem az írás minősége miatt, sőt! De szerintem ahhoz az Elbától keletre kell lakni, hogy az ember megértse ezt a történetet, ezt a „nem-látok-nem-hallok-nem-szólok-hagyjanak-békén”-kisembert a szívbeteg, depressziós, angyali bájos pingvinjével…
Akik viszont itt laknak, azok közül szerintem sokan élvezik és élvezni fogják ezt a könyvet. „Kétestés”, és éppen csak azért nem „egy”, mert reggel kelni kell. :) Nagyon izgalmas, nagyon mulatságos, nagyon sírni való, letehetetlen.
Először a legfontosabb: Misa királypingvin, a borítón nem az van…
Maga a könyv egyfajta ukrán helyzetjelentés, ilyen itt az élet, gyertek bártan! Nem olyan régen olvastam a Text-et, abban volt hasonló hozzáállása az embereknek (ott az oroszoknak), élj a mának, máról holnapra mindent elveszíthetsz (akármikor beüthet a krach). A magyar szemnek kicsit abszurd ez az élet, mert mintha bárki bármit megtehetne, nem a „hivatalos” rendőröktől kell félni, hanem elkerülni, hogy a különböző csoportok vagy bandák célkeresztjébe kerüljünk (spoiler).
A történet megjósolhatatlan (de egyébként elég egysíkú), maga a főszereplő se érti és mi se mindig, mindenesetre a pingvin jelenléte a legtermészetesebb az egészben.
A vége pedig zseniális.
Érdekes könyv, furcsa világ, kissé szürreális, kissé elvont, a címe jól összefoglalja, a halál és a pingvin. Azt hiszem, hogy a 90-es évek ukrán társadalmáról szólt, szimbolikusan megragadva a lényegét, és azt a miliőt, ami áthatotta. Hideg, korrupt, érzelem mentes világ, ahol bármi megtörténhet, miközben senki nem érti igazán mi történik, de ezt az állapotot mindenki elfogadja. Meg is érintett ez a regény, de távol is tartott egyszerre.
Népszerű idézetek
– Még egy nap és vége – mondta Szergej. – És megint ugyanaz jön elölről, csak egy másik év lesz…
80. oldal
A tábornok körletszemlén meglát egy fiatal bakát, aki egy pingvinnel ácsorog.
– Vigye az állatkertbe! – parancsolja neki.
Másnap a tábornok ismét ugyanott találja a bakát a pingvinnel.
– Mi az, maga talán süket? – kérdezi. – Azt mondtam, vigye az állatkertbe.
– Tábornok úrnak jelentem, tegnap voltunk az állatkertben és a cirkuszban. Ma a vidámparkba megyünk.
5. oldal Athenaeum 2000 Kiadó
– Na? Van kapás? – kérdezte tőle Szergej.
A horgász megrázta a fejét, de közben nem vette le a szemét a pingvinről.
– Kérem szépen – szólalt meg végre. – Ez itt egy pingvin, vagy már teljesen elment a józan eszem?
– Elment – mondta Szergej a legőszintébb hangon.
43. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Rita Falk: Kuglóf-különítmény 94% ·
Összehasonlítás - R. Kelényi Angelika: Édes Flores 91% ·
Összehasonlítás - Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes 89% ·
Összehasonlítás - John Scalzi: Állati gonosz 86% ·
Összehasonlítás - Anthony Grey: Amok avagy a fejvadász éjszakája ·
Összehasonlítás - Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub 82% ·
Összehasonlítás - Anthony Grey: A Kobraisten bosszúja 77% ·
Összehasonlítás - Réti László: Polip 94% ·
Összehasonlítás - Janet Evanovich: Két ravatal 93% ·
Összehasonlítás - Szélesi Sándor: Az ellopott troll 92% ·
Összehasonlítás