Az ​agyagkutya (Montalbano felügyelő 2.) 82% 36 csillagozás

Előző olvasásom és értékelésem után (https://moly.hu/ertekelesek/3873271) mégis tettem még egy próbát a sorozattal és Montalbano felügyelővel. És ezt nagyon jól tettem, szerintem ez volt a legjobb rész. Megvolt benne a szicíliai couleur local, a táj, a szeretett gaszro szál és emellett olvasott is a felügyelő (Montalbánt, érted ugye, amit amúgy én is). Emellett volt egy hangsúlyos történelmi szál is, amiből végül is kibomlott a bűnügy. Nagyon tetszett ez a rész.

Kellemes.

A letehetetlen kategória egyik mintapéldánya, őrületes mondatok, szédületes, vicces nevek, és maga a történet… hm, elmés, jól kiagyalt.
Minap beszéltünk róla, hogy talán simán lehet krimit, forgatókönyvet írni, csak kell egy jól kiagyalt csavar, ami elé felépíted a dolgokat. Nyújtsa fel a kezét, aki szintén úgy érzi, hogy jééé, ez végtelenül egyszerű?
De így, ahogy Camilleri teszi? Na, így már nem is olyan…

Nem CSI – Montalbano
Tulajdonképpen nincs semmi bajom a CSI sorozatokkal, időnként meg is nézek egyet-egyet (kivéve a Miamit, mert az azért gáz), de olvasni jobban szeretek olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, cigarettázik, lelkibeteg, jókat eszik, nőcsábász, de ez már fakultatív.) Azt meg külön szeretem, ha ezeket a dolgokat Európában csinálja. Például Szicíliában, mint Andrea Camilleri nyomozója Montalbano felügyelő. Jó történetek, jó hely- és korrajz, jó figurák – minden adott egy jó krimihez.

Montalbanóban eddig még nem csalódtam. Bár a többi kötetben nem tűnt fel, hogy ennyire kérkedne a műveltségével… Férfihíúság…

Azt szeretem a legjobban Camilleri-ben, hogy időnként gondol egyet, fogja a prózaírás egyes szabályait, begyömöszöli egy bőröndbe, és ráül. És ez még működik is neki.
Amúgy meg szerelmes vagyok Montalbanóba, igaz, élőben nettó fél óra alatt az agyamra menne.

A hegedű hangjával kezdődött, aztán már nem tudtak leállítani – talán valamennyi itthon létező Camilleri könyvet elolvastam…(egyet meg is bántam…) Imádom a stílust, letehetetlen könyv, jók és életszerűek benne a helyzetek, jók a poénok – (a fordítónak köszönhetően magyarul is működnek). Kedvelem filmben is, bár kissé vontatott – de Montalbano alakját még az 5 éves kisfiam is várta annak idején, amikor először ment a tvben.

Jó volt. Jöhet a többi is. :)

E kötet óta imádom a kopasz, kissé beképzelt, de zseniális felügyelőt. És sírok, hogy alig fordították magyarra a Montalbano sorozatot. :(

A novellagyűjteménye után lesben álltam megfizethető antikvár Camilleri-könyvekre, mert úgy éreztem tetszenének. Az agyagkutya elolvasása után kijelentem, hogy a megérzés helyesnek bizonyult :)

Viszont nehéz megfogalmazni, hogy miért is tetszett ennyire. A cselekmény körkörös szerkezete talán az egyik, de nem a legfontosabb tétel (Montalbano egyszerre három-négy, nem összefüggő ügyben nyomoz párhuzamosan). Ennél szerintem többet tesz hozzá, hogy a szerző az bűnügyeket valójában arra használja, hogy bemutassa az északi és szicíliai gondolkodásmódból fakadó konfliktusokat, a modern Olaszország problémáit, ráadásul mindezt úgy, hogy egyáltalán nem nyomasztó, sőt, szórakoztató az eredmény.

Erre a legjobb példa talán Montalbano maga. Csak egy nőt szeret, de képtelen vele sok időt eltölteni. Imád enni, de főzni nem tud. Habár a törvény embere, hatékony rugalmassággal kezeli a szabályokat. Habár alapvetően jó ember, azért a kicsinyes bosszúk és az értelmetlen rivalizálás (ld. Mimi) sem ismeretlen terep a számára.

Az agyagkutya is egy szórakoztató, és nagyon olasz bűnügyi regény, ami sok szempontból többet nyújt, mint vártam.