Értékelések 5
Annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy Kambodzsában játszódik, de sajnos nagyon hamar elmúlt a lelkesedésem. Nagyon ritkán van olyan, hogy elkalandoznak a gondolataim olvasás közben, de itt rengetegszer előfordult, és közben ráadásul nem is éreztem késztetést, hogy visszaolvassam, amit csak felületesen sikerült. Nyomasztott, pedig arra vártam, hogy majd a dzsungelben fogom érezni magamat, és az milyen jó lesz.
A sötétség mélyén 2.0, avagy hogyan lett Franciaország klimaxos gyarmattartóból büszke – ám attól még büdös – hulla…
André Malraux-t korábban a létező legsúlyosabb és legatmoszferikusabb I. világháborús tájkép megörökítőjeként jegyeztem meg magamnak – Lázár című regénykéjében egy hosszabb epizódban ábrázolja a gáztámadás utáni őrületet, fejvesztettséget, a természet, a szétbombázott anyaföld, a mindent elborító halál nyálkás valóságát. Akkor megnyerte a bizalmamat, de viszonylag sokáig tartott, míg újra kézbe vettem – ám ezúttal is maradandót alkotott, sőt, mindenre rátett egy lapáttal.
A Királyok útja ugyanis egyszerre szól egy ambiciózus, lehetetlennel határos expedíció megpróbáltatásairól, a Hemingway-féle férfiideál mocskos, dzsungelszagú öregkoráról, valamint jelképesen a saját maga romjai alatt fulladozó gyarmatbirodalom utolsó rúgásairól. Menthetetlenül sötét tónusú olvasmány, egyszerre gördülékeny és mégis körülményesnek ható szövegezéssel. Malraux párbeszédei csodásan természetesek, nem veszik tudomásul a beavatatlan olvasó jelenlétét, de ettől válnak igazzá és hitelessé. A szereplők közötti feszültség szinte kézzelfogható, és éppen azokon a pontokon lendíti előre a cselekményt, ahol látszólag megtorpanna. Rettentően jól kitalált történet ez, amiben a nyilvánvaló eseményfolyam valahogy beszűkül, úgy válik erősen jelképessé, mint egy Terrence Malick film sztorija – pedig itt még csak nem is jellemzőek a belső monológok. A regény közepén egy viszonylag hosszabb részben kerül bemutatásra a dzsungelben zajló „kincskeresés”, mely cseppet sem hasonlít a romantikus kalandregényekben megismert munkához: az erdő kiveti magából az embert, az ősi romokban nincs semmi magasztos és misztikus, ugyanakkor mindenen eluralkodik az élővilág, a természet visszahódítja a rövid életű civilizációk maradványait.
Az egyébként végig izgalmas, talán hangulatban A félelem bérét idéző utazás mögött külön feszültségforrást jelent Perken és Claude kapcsolata. A páros a regény indulásakor egyből a férfi mivolt mélységeit tárja fel, ilyen tekintetben pedig Perken nemcsak egy kapuzárási pánikos, kiégett, a halálra – mármint a méltó halálra! – egyre többet gondoló, eszmékkel körülbástyázott alak, hanem maga az őserdő mélyén megkopott és elnyűtt fehér ember, az uralkodó, akit felemésztett a birodalma, és ezzel együtt identitása és emberi mivolta is sérült. Kitűnő látlelete ő az Indokínában szép lassan kivérző francia jelenlétnek, akárcsak Grabot, aki Joseph Conrad Kurtz-éhez hasonló misztikus árnyként lebeg be az olvasó tudatába, majd egy darab romlott húscafatként realizálódik, és borítja fel hőseink minden tervét és álmát.
Rém közhelyesen: nagyon mély könyv. Szebben: tele van gondolattal és érzelemmel, bonyolult, de fejtegethető. És igazán hangulatos! Készítem a következő Malraux-t!
Nem a dzsungelről, veszélyekről szól ez a könyv, hanem magunkról. A végsőkig kiélezett helyzetben is a döntés szabadságáról, vagy annak értelmetlenségéről. „Még a halálnak sincs értelme”
Néha a szöveggel gondjaim voltak, de ez lehet, hogy a fordításból adódott, voltak mondatok, amik nehézkesen jöttek le, talán a párbeszédek nem gördültek eléggé.
