Mi ​a film? 82% 34 csillagozás

Szemtől szembe

Végezetül egyetlen megjegyzésben kifejezve a Cabiria éjszakái nyugtalanító tökéletességét, szeretném elemezni a film utolsó képét, amely szerintem Fellini egész munkásságában a legmerészebb és legerőteljesebb kép. A mindentől: pénzétől, szerelmétől, hitétől megfosztott Cabiria saját magától is eltávolodva ott áll a reménytelen úton. Feltűnik egy csapat fiú meg lány, akik menet közben énekelnek, táncolnak, s Cabiria a megsemmisülés mélyéről lassan felemelkedik az élet felé; elkezd mosolyogni, majd táncolni. Amint sejthetjük, rendkívül mesterkélt és szimbolikus lenne ez a befejezés, ha Fellini a valószerűség ellenvetéseit lehengerelve – egy teljesen zseniális rendezői ötletből kifolyólag – nem emelné filmjét eggyel magasabb síkra azzal, hogy azonosít bennünket hősnőjével. Gyakran emlegették Chaplint az Országútonnal kapcsolatban, de én soha nem voltam igazán meggyőződve Gelsomina és a Chaplin-figura kétségkívül lesújtó összehasonlításának helyességéről. Az első kép, amely nemcsak hogy méltó Chaplinhez, de legszebb ötleteivel azonos értékű, a Cabiria éjszakáinak utolsó képe, amikor Giulietta Masina a kamera felé fordul, és a szemünkbe néz. Szerintem az egész filmtörténetben csak Chaplin tudta rendszeresen kihasználni ezt a megoldást, amely ellentmond a filmművészet minden nyelvtanának. De nyilván nem illene a filmbe, ha Cabiria – amikor a szemünkbe néz – valamilyen igazságot közölne velünk. Ebben a rendezői fogásban az a legjobb, azért tartom zseniálisnak, mert Cabiria tekintete többször is a kamera objektívjére téved, de sohasem állapodik meg rajta. A moziban erre a csodálatos ambivalenciára gyulladnak ki a fények. Cabiria egyrészt még azoknak a kalandoknak a hőse, amelyeket az imént élt át előttünk a filmvásznon, másrészt már tekintetével arra szólít fel bennünket, hogy kövessük az újra megkezdett úton. Szemérmesen, diszkréten, bizonytalanul szólít fel bennünket, hogy azt hihessük, máshoz szólt; de ahhoz elég biztosan és határozottan, hogy kimozdítson bennünket néző mivoltunkból.

463. oldal - Cabiria éjszakái vagy utazás a neorealizmus végére

Hollywood fölényét világviszonylatban kétségtelenül jórészt néhány filmművészük kiválósága adja meg, de az is igaz, hogy ez a fölény a hagyományok vitalitásával és egy bizonyos mértékű kiválóságával függ össze. Hollywood fölénye ugyanis csak részben technikai jellegű, sokkal inkább abban nyilatkozik meg, amit az amerikai film szellemének nevezünk; ezt viszont csak a produkció szociológiájának elemzésén keresztül lehet megközelíteni. Az amerikai film csodálatos hűséggel tudja megrajzolni azt a képet, amit a közönségét alkotó társadalom önmagáról látni akart. Nemcsak passzív módon […] hanem dinamikusan is […].

65. oldal

A közönség előítéletei egyébként csak megerősítik a filmrendezőket. Magának a közönségnek ugyan nincs valami nagy vélemény a filmről, és hajlamos azt a díszletezés széles körű lehetőségeivel, a valószerűen ható díszletek alkalmazásával, továbbá a cselekmény gyors lehetőségeivel azonosítani. […] A filmnek szükségképp többet kell mutatnia, mint a színháznak.

111. oldal

Bizonyosfajta drámai művek, és nem is a legjelentékenyebbek, már harminc vagy ötven éve sokat szenvednek a hozzájuk illő rendezés stílusának és a modern ízlés követelményeinek ellentéte miatt. Különösen a tragédiák. Ezek hendikepje elsősorban a Mounet-Sullyhez és a Sarah Bernhardthoz hasonló nagy drámai színészek eltűnésének következménye, akik a század elején éppúgy kihaltak, ahogy az óriáshüllők a másodkor végén. A sors iróniája folytán megkövült maradványaikat épp a mozgókép őrizte meg a Film d'Art alkotásaiban.

143. oldal

Jean de Létraz darabjai azonban nem buknak meg, s a Párizsban megforduló vidékiek sem tévesztik össze Francoise Arnoul filmen látott kebleit Nathalie Nattier-nek a Palais Royalban megcsodálható kebleivel, pedig az utóbbiét melltartó takarja el, igaz, hogy, ha szabad így mondanunk, ami alatta van, „húsból és vérből” való. Igen, a színész személyes fellépését semmivel sem lehet pótolni!

139. oldal

[…] a világ meghódítása nem ér semmit, ha az ember elveszítette a gyermekkorát.

282. oldal

[…] Sztálin és Tarzan között mindössze annyi a különbség, hogy az utóbbinak szentelt filmek nem tartanak igényt a történelmi dokumentum hitelére.

360. oldal

A festmény, akár a költemény, jelekből alkotott kompozíció, melynek az a feladata, hogy érzelmeket és gondolatokat közvetítsen. Ebből a szempontból a film nem más, mint folytatása a többi művészetnek.

9. oldal