Nyolc ​fehér éjszaka 39 csillagozás

André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

A ​Nyolc fehér éjszaka felejthetetlen utazás azon az elvarázsolt vidéken, ahol a szenvedély, a félelem, a vágy és a szerelem képes örökre megváltoztatni az életünket.
Egy huszonéves férfi elmegy egy manhattani karácsonyi partira, ahol egy nő csupán annyit mond: „Clara vagyok.” Az elkövetkező hét napon minden este találkoznak, ugyanabban a moziban. A férfi le van nyűgözve, de azért óvatos, lassan halad előre. Fokozatosan alakul közöttük a feszültség, a remény, a bizalmatlanság.
André Aciman kérlelhetetlen pontossággal kutatja érzelmeiket, érzéki nyelvezettel írja le útjukat, ahogy egyre közelebb és egyre távolabb kerülnek, míg a varázslatos záró jelenet, a szilveszter éjszaka elhozza a megújulás ígéretét.
Aciman korábbi regénye, a Szólíts a neveden méltán emelte a szerzőt korunk legkiválóbb írói közé. A Washington Post könyvmellékletében így fogalmaztak a könyvről: „Aciman írásmódjának szépsége, szenvedélyének tisztasága ezt a különleges első regényt a nagy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
Athenaeum, Budapest, 2018
432 oldal · ISBN: 9789632938622 · Fordította: Rácz Judit
>!
Athenaeum, Budapest, 2018
464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632938097 · Fordította: Rácz Judit

Enciklopédia 4


Kedvencelte 6

Most olvassa 8

Várólistára tette 94

Kívánságlistára tette 91

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

KöfférTzitzah P>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Ezt a történetet egy bizonyos módon illik és kell olvasni, ha az ember meg szeretné érteni és be szeretné fogadni, mert csak úgy mutatja meg, valójában mennyit is képes adni. Először is, nem szabad vele sietni, hanem kis részekben kell haladni, hogy leülepedjenek a százfelé szerteágazó gondolatfolyamok. Egyébként nem is lehet rohanni vele, mert képes egyetlen pillanatban ragadni oldalakon át, amitől meglehetősen vontatott a stílusa, emiatt pedig aki nem szeret a végletekig nyammogni és agyalni mindenféle apróságon, az rá se pislantson erre a könyvre.

Az első éjszakáig el kell jutni, onnan már jobb a helyzet, de előtte borzalmas, és többször is azon kaptam magam, hogy újra kell olvasnom a bekezdéseket, mert az elbeszélő gondolatai is más irányba sodródnak, meg a sajátjaim is, és még csak nem is integetnek egymás felé. Az biztos, hogy meg kell szokni Aciman stílusát, és aztán már ha az olvasó tudja, mire számítson, könnyebb a haladás és a megértés is. Emellett a kezdés gyötrelmesen elvont – és aztán nem tudom, hogy az író végiggondolta-e, hogy az emberek többsége ettől a haját fogja tépni, a könyvet meg a pokolra küldeni – de utána változik a stílus. Nem lesz sokkal könnyedebb, mint előtte, de határozottan barátságosabbá és olvasóközelibbé off válik.

Úgy tudnám legjobban kifejezni, hogy miről is van szól, ha azt mondanám, hogy olyan, mint egy örökké pörgő érme, amiről nem tudod, melyik oldalán fog landolni – ha egyáltalán ez megtörténik. És te ott ülsz feszülten, és nézed ahogy közben egy pillanatból születik egymillió másik lehetséges kimenetel, és csak abban vagy biztos, hogy akármelyik oldalára is esik végül: mindenképpen megváltoztatott téged már a pörgés is, a kétkedés, a lehetséges jövők összessége és talán még össze is tört. Ez a könyv arról a köztes állapotról szól, amikor a szerelem helyett inkább leírhatatlan epekedést és reményt érez az ember, és minden kis kudarc vagy elutasítás egy tőrdöféssel ér fel. Nem igen, és nem nem, hanem valahol a kettő között, mikor még semmi nem biztos, csak az örlődés, ez az egyszerre gyönyörű és kínzó állapot létezik csupán. És ezt Aciman olyan szépen megragadja, leírja és átadja, ahogy csak kevesen lennének képesek rá – de lehet, hogy rajta kívül senki sem. Minden erről a feszültségről szól, ami nem is a jelen találkozásaiból, szavaiból, érintéseiből ered, hanem inkább ezek rejtett és nyílt tartalmából, az összes folyton változó lehetséges kimenetelből. Legalábbis számomra ez jött át, aztán más lehet, hogy nem épp ezt fogja benne látni, vagy nem pont így, ez függhet talán attól is, mit élt át eddig szerelem terén az olvasó. Biztosan vannak, akiknek semmit nem ad, és vannak olyanok is, akiknek rengeteg mindent.

Az olvasást magát nem élveztem, mert mint említettem, rendkívül lassú folyású és kusza néhol a rengeteg gondolatmenet, a valódi történés pedig ehhez képest kevés, így nem azért olvastam, mert annyira lebilincselt volna, hanem a szünetekben bekövetkező hatás miatt: azért, mert éreztem, hogy igen, most jön át, amint leraktam a könyvet és hagyom dolgozni magamban a szavait.

Akik már olvasták az író további könyveit és azok miatt megszerették, azoknak azt tudom mondani, hogy ehhez kicsit máshogy álljanak hozzá, mert ez komolyabb, sötétebb és elvontabb is, fokozása az eddigi műveinek, és nem biztos, hogy mindenki számára jó értelemben. Nem is nagyon tudom, kiknek tudnám ajánlani a fentiek miatt, lehet, hogy élvezheti de épp utálhatja is bárki kortól, tapasztalattól, gondolkodásmódtól függetlenül. Az biztos, hogy aki nekilát, az szánja rá az időt, legyen vele türelmes, és mindenképpen legyen nyitott a hosszú monológokra, mert ez a történet tele van velük. És aki egy kicsit is érzi, hogy valami elkezd munkálkodni a lelkében, az ne adja fel, és olvassa végig.

mrsglass P>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

-Most csak nevetünk, vagy tényleg boldogok vagyunk?

Hol is kezdjem, hol is kezdjem… Hónapokig olvastam ezt a könyvet, pedig egy kihívás miatt gyorsan át akartam rohanni rajta, könnyű romantikára vágytam – hát nagyon nem azt kaptam. Aciman másik regényének nagy rajongója vagyok, és nagyon vártam, hogy ez a könyv is valami hasonló élmény legyen – hát lett is meg nem is. Először is, ez a könyv egyetlen hosszúra nyújtott monológ, ami nyolc éjszaka történetét (meg még sok múltbéli másikét) meséli el. Vannak benne ugyan párbeszédek, de egyáltalán nem azokon van a hangsúly, sőt, még talán nem is a cselekményen magán, hanem azon, hogy a főszereplőnk, jobb híján nevezzük Oscarnak, milyen érzelmi mélységeket és magasságokat él át egy bimbózó kapcsolat kezdetén. Ennyi, és nem több. Pont ugyanúgy bénázik meg bizonytalankodik, mint mindenki más – a kiváltságos magabiztosakat kivéve, és egyáltalán semmi extra nincs benne, de nekem pont emiatt tetszett. Másodszor, az író nagyon sokszor mi lenne, ha elképzeléseket szúr be a kevés tényleges cselekmény közé, ez eléggé lebegőssé teszi az egész hangulatát; nekem egészen sokáig tartott, amíg ráhangolódtam, de utána már nagyon tetszett. Egy interjúban azt veti Aciman szemére az újságíró, hogy ebben a könyvben szemérmetlenül fitogtatja, hogy mennyire művelt, milyen sok nyelven beszél és mennyiféle művészeti ágban jártas (irodalom, film, zene, képzőművészet, stb.). Ezzel maximálisan egyetértek, mert a könyv dugig van olyan utalásokkal, amik bőven túlmutatnak a pop-kulturális fricskákon, sőt, az eredeti ismerete nélkül számomra nem is azonosíthatók – És lőn a lábjegyzet! – de miután ezt elengedtem, már nem zavart különösebben.
Nekem nagyon tetszett, nem mondom, hogy újra fogom valaha olvasni, de megérte átrágni magam rajta. Szerintem egyébként nem való mindenkinek, és kicsit köldöknézegetős is néha, az író fent említett másik regénye sokkal kiforrottabb, de azért a 65%-ot túlzásnak tartom.

vörös_áfonya>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Küzdöttem ezzel a könyvvel. Nem nekem való az író stílusa. Valamiben Federico Moccia-ra emlékeztet, ő is lassú történetvezetéssel ír és ezerfelé elvezethetnek a gondolatai, de Aciman nem fogott meg. Túl hosszú volt nekem, sajnos állandó harcban álltam az unalommal, és nem egyszer elkalandoztam olvasás közben. A szereplőket nem tudtam kedvelni, nem is jött létre róluk egy különösebben önálló kép a fejemben. Nem esett jól így év végén ez a hosszadalmas, lassú könyv.

pillangóhatás>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

„Vagy ravaszul megtalálom majd a módját, hogy addig kapaszkodjam az apró hibákba, amíg elkezdenek bosszantani, s aztán az egész álmot kioltom, amíg lassan szétmállik, elveszíti csillogását, az elveszett csillogás újra, mint mindig, ráébreszt majd, hogy a boldogság az egyetlen az életben, amit nem másoktól kell várnunk."

Annyi negatív véleményt olvastam erről a könyvről, hogy féltem, hasonló negativitással állok majd neki az olvasásnak. De szerencsére nem, túltettem magam azon a bizonyos 63%-os értékelésen, és csak átadtam magam a könyvnek.

Csodás volt ez a nyolc fehér éjszaka. Minden szenvedéssel, minden kiszolgáltatottsággal, csalódással, bánattal, örömmel, egymás harcával.
André Aciman írásáról mindig az jut eszembe, hogy „Nem leírom azt, hogy szeretlek, hanem azt mondom, hogy vigyázz magadra az úton!" Mert végső soron olyan érzést közvetít, hogy szerelmes leszel magába a sztoriba.

Keserűédes egy regény volt ez. Az elejétől a végéig követhetted végig Claraék kapcsolatát. Ami túlzás nélkülien realisztikus volt. Mert tényleg így működik ez. Ha leírnánk az érzéseinket egy meghatározó randi után, valami hasonló zavaros ömlengés lenne, amiről néha olvashattunk. Hasonlóan világtalannak éreztem volna magam én is.

„Vagyis tanulok magammal együtt élni, most, hogy te már nem vagy az életemben."

Mert pont ennyire bonyolult egy kapcsolat. Sokkal több kommunikációt és odaadást igényel, mint amennyit ebben a regényben kaptam. Elvégre nem magától épül fel, hanem felépül, ha van miből.

Közben eszméletlenül tetszett, hogy Aciman ennyire tájékozott, ennyire művészi felnőtt. Olyan művekről tett említést a regényben, amiről idejét sem tudom már mikor hallottam. Szerettem, hogy nemcsak egy történetet ad, ha figyelsz, általa művelődsz. Átveheted a kultúrát, az egész franciaságot. Imádtam ezt az egész világot.

„Most kimondom, nem azért, mert elveszítettelek, Clara, hanem azért veszítettelek el, mert szerettelek, mert veled megláttam az örökkévalóságot, mert a szerelem és a veszteség is elválaszthatatlan társak."

theodora P>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Ami tetszett ebben a könyvben, azok a helyszínek és azok a varázslatos, romantikus pillanatok, amiket megéltek a főszereplők. Az esti mozizások, a vendégség egy idős házaspárnál, a kávézások – teázások.
A hosszú monológok, tépelődés miatt sajnos nem az én könyvem lett a Nyolc fehér éjszaka. Akik szeretnek belemerülni a szereplők lelkivilágába, ill. netán még a francia Éric Rohmer filmjeit is ismerik, azoknak egy új réteg is feltárulhat olvasás közben, amiből én kimaradtam.
A szépirodalom kedvelőinek ajánlom ezt a könyvet, ami tartogat varázslatos pillanatokat, de úgy éreztem meg kell érte dolgozni.

Barby2005>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Hagytam egy kicsit ülepedni, de rosszat semmiképpen nem fogok írni róla. Nem is tudnék. Engem Aciman valószínűleg megvett a Szólíts a neveden című könyvével, hiszen azután ezt a könyvet akkor is megvettem volna tőle, ha molylepkékről szólnak. Olvasgattam véleményeket a könyvről, és többségében inkább lehúzó kritikákat találtam, mint jót. Nekem azonban tetszett. A könyv tényleg nem egy rohanás, hiszen ahogy a címe is jelzi, összvissz 8 nap (460 oldalban…). És az is igaz, hogy főképp a főhősünk fejében vagyunk, mint a való világban. Mégsem mondanám, hogy unatkoztam, és azt sem, hogy felszínes sztori lenne. Lassan indul be, és az első nap kapja a legtöbb leírást, pedig talán azon a napon történik a többi naphoz képest a legkevesebb dolog, csupán ekkor találkoznak főhőseink. Csupán:) Szép, lassan kibontakozó sztori, amit kimondottan jólesett a rohanással teli hétköznapokon olvasni buszon, vonaton, metrón. Kicsit még a telet is vártam miatta, pedig nem igazán szeretem. Se a havat, se a hideget, fázni meg főképp. Várom az új könyvének a megjelenését. És remélem sikerül személyesen is találkoznom az íróval a Margó-n, ősszel.

1 hozzászólás
Linszyy P>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Ezt a könyvet úgy kell olvasni, ahogyan egy különleges ételhez nyúl az ember: lassan és jól megrágva, odafigyelve a legkisebb hozzávaló ízére is.
Folyton rohanunk, és ez jellemzi a párkapcsolatainkat is. Éppen ezért ez a könyv példát mutat. Egyrészt hogy gondoljuk át, mit mond nekünk a másik, mi a rejtett mondanivalója a szavainak és a gesztusainak, másrészt hogy mi is gondoljuk át, mit akarunk közvetíteni a saját szavainkkal, mielőtt meggondolatlanul odavágjuk a másikhoz.
https://youtu.be/-Q8sdgiEEV4

george08>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Az Első éjszaka után feladtam.
Az alapkoncepció nem rossz, viszont mivel a főszereplő srácról, akinek kvázi a fejében vagyunk, semmit sem tudunk meg, így kötődni nem is nagyon lehet hozzá.
De legalább ott van a lány, Clara… Csak sajnos ő sem szimpatikus. A történet elején van egy mondat, hogy milyen undok tud lenni és ez végig visszahangzott a fejemben olvasás közben. Főleg amikor kibeszéltek számukra teljesen ismeretlen embereket. Nem viccesen, karikatúraként, hanem undokan, mint amilyen Clara is.

Szóval adott egy szerelmi történet, amiben senkit nem kedvelsz, úgyhogy próbálsz a szövegbe kapaszkodni, amit láthatóan megfelelő odafigyeléssel és tudással rendelkező ember írt. Viszont amikor egymás után jön három-négy olyan mondat, aminek ugyanaz a jelentése, csak más-más megfogalmazásban van tálalva, hát akkor már attól is elmegy a kedved.
Legalábbis az enyém egy idő után feladta.

Chillingó>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Ritkán értékelek és húzok le könyveket ennyire, de ez a példány 464 oldal tömény szenvedés volt. Végtelenül irritált minden szempontból. (a fél csillagot csak a borító miatt kapta)

1 hozzászólás
Kicsi_Yeye P>!
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka

Regota varakozott mar a polcomon. Nagyon megfogott a borito, a cim es a fulszoveg is. Ido kozben egyre tobb negativ velemenyt olvastam rola, bevallom a 63% kicsit elbizonytalanitott igy huztam-halasztottam az elolvasast. Kellemesen csalodtam, nekem nagyon tetszett. Nem annyira porogos, vigyaznom kellett arra is a gondolataim ne szaladjanak szerteszet hanem a tortenetre figyeljek de egesz jol tudtam haladni vele. Lassan bontakozik ki a tortenet de megeri vegigolvasni.
Ujabb pelda arra nem szabad a szazalekok alapjan megitelni egy konyvet hanem vegig kell olvasni!


Népszerű idézetek

theodora P>!

Odakint sápadt ezüst fény lebegett a város fölött. Egész este nem maradt abba a havazás. Clara a korlátlán állt, álmatagon félresöpört egy kis havat a gesztenyebarna szarvasbőr körömcipőjével, aztán finoman lesodorta a terasz pereméről. Néztem, ahogy a hó szétszóródik a szélben.
Tetszett a mozdulat: cipő, szarvasbőr, hó, perem, szórakozottan, cigarettával a kezében.

49. oldal

KöfférTzitzah P>!

…arra gondoltam, hogy a legapróbb véletlenek olykor milyen új világokat nyitnak meg előttünk, új épületeket, új embereket mutatnak meg, s hirtelen olyan arcokat hoznak elénk, amikről tudjuk, sosem akarjuk elveszíteni őket.

theodora P>!

A vacsora közepén már tudtam, szeretném visszapörgetni az egész estét – a buszt, a havat, a sétát a kis emelkedőn, az előttem magasodó székesegyházat, az idegent a liftben, az emberekkel telezsúfolt nagy nappalit, ahol a gyertyafényben az arcok ragyogtak a nevetéstől és az örömteli várakozástól, a zongoraszót, az öblös hangú énekest, a mindent betöltő fenyőillatot, ahogy a szobákat bejárva arra gondoltam, talán jobb lett volna, ha előbb érkezem ma este, vagy épp egy kicsit később, vagy egyáltalán nem is kellett volna idejönnöm, a klasszikus, szépiabarna metszeteket a fürdőszoba melletti falon, ahol a lengőajtón át hosszú folyosóra lehetett jutni, ami már a háziak magánterületére vezetett, nem a vendégeknek szánták, de azután elfordult az előszoba felé, utána pedig valami csoda folytán visszavitt a nappaliba, ahol sokan gyülekeztek, és az ablaknál, ahol egy nyugodt helyet reméltem találni a karácsonyfa mögött, valaki hirtelen kezet nyújtott és azt mondta:
– Clara vagyok.

(első mondat)

Anarchia_Könyvblog>!

– Lehet, hogy a sorsnak van egy ki-be gombja, csak senki nem tudja, mikor van be- és mikor van kikapcsolva – mondtam.
– Nagy tévedés. A gomb egyszerre van be- és kikapcsolva. Ezért hívják sorsnak.

Anarchia_Könyvblog>!

(..) kivittél a szakadék szélére és kényszerítettél, hogy lenézzek, ahogy egy rabot kényszerítenek rá, hogy végignézze a cellatársa brutális kivégzését, s csak aztán közlik vele, hogy őt egyáltalán nem akarják kivégezni, mi több, már szabad is.

cloudbookatlas>!

A legrosszabb a meghalásban az, hogy el fogod felejteni, hogy valaha éltél és szerettél. Élsz vagy hetven évet, és örökre meghalsz. Miért nem fordítva van? Hogy hetven évre meghalnánk – na jó, adjunk még hozzá hetvenet – és örökké élnénk. Egyébként is, mi célból halunk meg? Nem érdekel, ki mondja, hogy egyetlen emberi lény sem bírna ki többet egy életnél. Kérdezzék meg a holtakat és hallgassák csak, mit fognak válaszolni – kérdezzék meg, mit nem adnának azért, hogy itt lehessenek ebben a mai havazásban, vagy legyen egy olyan csillagfényes hetük, mint ez a mostani, vagy beleszerethessenek a legszebb nőbe a világon. Kérdezzék csak meg a holtakat.

128. oldal

clarity>!

Vannak, akik súrlódva közelítenek hozzánk. A bosszantásból bizalmasság lesz; a civakodás – mint a harag – a legrövidebb út a szívhez.

Linszyy P>!

Csak a kulcscsontjára és a fénylő, napbarnított bőrére tudtam gondolni. A hölgy a kulcscsonttal. A blúz és a kulcscsont. Egy kulcscsonthoz. Ez a kulcscsont, ha a sír jeges csöndjében pihen, kétszáz év múlva is úgy kísértene nappal, úgy hűtené álmokkal teli éjszakáimat, hogy azt kívánnám, bárcsak apadna ki a vér a szívemből. Bárcsak végighúzhatnám az ujjamat ezen a kulcscsonton. Ki volt ez a kulcscsont, ki volna az, aki megállíthatna, amikor a szájam vágyott erre a kulcscsontra? Kulcscsont, kulcscsont, nem vagy még fáradt, vajon gyászolom-e majd a kelletlen kulcscsontokat? A szemébe néztem és hirtelen elakadt a szavam, minden kusza volt a fejemben. Nem jöttek a szavak.

40. oldal

clarity>!

Irigylem azokat, akik a csevegés minden kísérletét figyelmen kívül hagyják.

Barby2005>!

Megtartjuk az embereket arra az időre, amikor szükségünk lesz rájuk, pusztán azért, hogy átvészeljük a nehéz időket, és nem azért, mert annyira vágynánk rájuk.

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Rachel Cohn – David Levithan: Dash és Lily – Kihívások könyve
Richelle Mead: Dermesztő ölelés
Catherine Anderson: Szélbe írt sorok
Jay Asher: What Light – Micsoda fény!
Catherine Rider: Csók New Yorkban
Richard Paul Evans: Kegyelem
Lisa Kleypas: Rafe karácsonya
Susan Wiggs: Megtalált álmok
John Green – Maureen Johnson – Lauren Myracle: Hull a hó
Debbie Macomber: Alaszkai vakáció