Sztehlo Gábor, a gyermekmentő nevéhez kötődik a Gaudiopolis gyermekköztársaság, és talán máig ő a legismertebb magyar evangélikus lelkész, aki kétezer zsidó származású embert, köztük mintegy ezerhatszáz gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt. Utána pedig – kezdetben az egyházi fenntartást biztosító Jó Pásztor Alapítvány gyermekotthona, majd a svájci és egyéb külföldi támogatással működő Pax Gyermekotthon keretei között – éveken keresztül fogadott be gyerekeket, kizárólag szükség és rászorultság alapján, származásukat, társadalmi státuszukat, szüleik politikai múltját vagy a család vallási hátterét egy pillanatig sem hánytorgatva.
Irgalom, szeretet, remény, testvériség és testvériesség jelennek meg az egykori mentett vagy gyermekotthonos, ma nyolcvan-kilencven éves férfiak és nők történeteiben.
A gyakran nehezen megfogalmazható módon idilli részeknél az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: nem pusztán az idő szépíti-e meg az emlékeket? Nemcsak az egykori, sajátos… (tovább)
Sztehlo-gyerekek voltunk 6 csillagozás
Róla szól: Sztehlo Gábor
Most olvassa 1
Várólistára tette 13
Kívánságlistára tette 14
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Mivel ez a kötet előbb jelent meg, mint a Magvető parádés gondozásában idén prezentált Sztehlo-visszaemlékezés, a Háromszázhatvanöt nap, úgy terveztem, ennek elolvasásával kezdem majd meg az ismerkedést Sztehlo embermentői tevékenységével. Végül azonban addig-addig húztam az időt, míg meg nem jelent az említett magvetős kiadvány, én pedig úgy határoztam, inkább annak, nem pedig ennek az olvasásával indítok.
Jó döntés volt, és biztatnék rá más, Sztehlo ténykedése iránt érdeklődőt is, hogy hasonlóképp tegyen, az említett sorrendtartás ugyanis segít, hogy a Sztehlo-gyerekek voltunk kézhezvételekor már minden előzetes ismeret rendelkezésünkre álljon ahhoz, hogy az egykori mentettek, felkaroltak visszaemlékezései alapján közölt információkat nagy biztonsággal be tudjuk illeszteni a Sztehlo-tabló már birtokunkban lévő kirakódarabjai közé, melyek aztán újabb színeket, finomabb árnyalatokat adnak a történetnek.
Annál pedig kevés izgalmasabb dolog van, mint ha egy általunk érdekesnek ítélt sztori újabb és újabb árnyalatokat kap. Itt vannak a mi utolsó tanúink (hogy az egyik alekszijevicsi címre való visszautalással éljek), maroknyi hölgy és úr, akiket „hallgatva” egyrészt felcsillanni láthatjuk a kedvező opciót, miszerint lehetséges – hangsúlyozandó: lehetséges – olyan sorsot húzni a kalapból, ami nemcsak hogy bőven élni enged, de szellemi frissességgel is megajándékoz nyolcvan-kilencven éves kor fölött; másrészt hálával és elismeréssel adózhatunk nekik, hogy vállalták a kötet készültében való közreműködést, valamint a feladatot, hogy emlékeztessenek minket arra, amire sosem lehet elégszer. Már csak azért sem, mert hiába gondolunk bizonyos borzalmakra egyszeri, távoli, kis eséllyel ismétlődő eseményként, bizonyos motívumok fájón és nyugtalanítóan ismerősek, mintha az istennek se sikerült volna őket örökre száműzni, mintha ott lapulnának, mocorognának valahol, ahova évtizedekkel korábban pusztán elzárattak, és azóta csak arra várnának, hogy valaki felcsapja a ládika fedelét. Ám senki ne higgye, hogy ez a visszaemlékezés-gyűjtemény a veszteség, a keserűség, az emberekbe vetett hit megingásának krónikája. Az is, persze. De mindig ott van mellette, és úgy hiszem, a legtöbb portré vonatkozásában ez az erősebb, egy másik üzenet: amíg csak egyetlen emberi lény is dönt a többségétől eltérő, pozitív előjelű cselekvés mellett, amíg csak egy is marad, aki nem válik farkassá, mint a többiek, addig igenis van remény. Még a legsötétebb időkben is.
Az esetek többségében valószínűleg eszköztelen, kínos nyálaskodásnak hatna, ám most nem érzem közhelyesnek, tehát leírom: ebben a könyvben annyi szív van, hogy az tán a legfélreállóbb szájú cinikust is képes volna meggyőzni arról: nincs minden veszve. Sugárzik minden sorából, hogy nemcsak az interjúalanyok lelke van benne, nem pusztán az ő szíves, elkötelezettség motiválta közlési hajlandósága érződik (külön öröm, hogy a visszaemlékezők számos családi fotó publikálásához is hozzájárultak; én a magam részéről nagyon szeretem, amikor arcokat is lehet társítani egy-egy valós történethez, mindig úgy érzem ugyanis, hogy az ilyesmi, hacsak nem ódzkodik tőle kifejezetten a képen szereplő személy vagy annak leszármazottja, jár a történet hősének), az is egyértelműen érezhető, hogy a szerkesztők szintúgy kiemelt érzelmi fontossággal kezelték a közös munkát, így pedig egy nagyon-nagyon személyes és rendkívül hiteles mű született.
Viszont aki a fent már említett Alekszijevics munkáihoz hasonló, az élőbeszéd sajátosságaiból fakadó egyenetlenségek, ismétlések sorjáit lecsiszoló, már-már költészetté munkált interjúkhoz szokott, illetve efféléket vár, annak nem árt felkészülnie, hogy ez a kötet e tekintetben picit nyersebb, élőbeszéd-közelibb. Ez azonban mit sem von le az értékéből és fontosságából – nem rosszabb, csak más. Egy irodalomjegyzéket még el tudtam volna képzelni a végére, ugyanis a kötetben több, rendkívül érdekes idézetet osztanak meg, illetve témába vágó könyvre utalnak, és bár ezek adatai lábjegyzetben közlik, a könnyebb áttekintés okán, mondjuk a mű végén, egyben is praktikus lett volna láttatni a listát.
És bár nem vitatom a korábban (tehát nem e kötet kedvéért) készült interjúkat tartalmazó második fejezet létjogosultságát, meg kell említenem, hogy számomra az első fejezet „friss” interjúi valahogy sokkal egységesebbnek hatottak, elsősorban formájuk okán (a régebb interjúk között akadnak könyvből, illetve újságcikkből átemelt részletek is, amik felépítésükből vagy témaérintésükből fakadóan tovább erősítik az említett töredezettség-, illetve kiragadottságérzést), másrészt, bár ez már abszolút az ízlések és pofonverések kategóriája, míg az első fejezetben szereplő közlések mind stílusukban, mind gondolatiságukban jobban meg tudtak érinteni, a második fejezetben már akadt olyan visszaemlékezés, amivel egyrészt szemléletét illetően sem tudtam azonosulni, másrészt – ami talán fontosabb – stílusában sem tartottam különösebben erősnek, ez pedig még inkább az első fejezet felé billentette a mérleg nyelvét, már ami a nyújtott érzelmi és irodalmi értéket illeti.
Népszerű idézetek
1988-ban vagy ’89-ben olvastam egy újságban Perlascáról, aki olasz kereskedőként jött Magyarországra, és szintén zsidókat mentett. Ebben a cikkben állt az is, hogy a szerző elutazott Olaszországba, hogy felkutassa egykori megmentőjét. Nagyon szíven ütött ennek az írásnak az a mondata, hogy ezeknek az embereknek nem a temetésén kell megható beszédeket tartani és öles koszorúkkal »tisztelegni«, hanem életükben kell őket megkeresni, ha még lehet, és halkan annyit mondani, hogy köszönöm.
229. oldal
Én például nagyon erős irredenta, soviniszta nevelést kaptam. Ehhez képest a Paxban egész más volt a környezet, ami valahogy rátelepedett az ember lelkére. Voltak ott szakadt gyerekek, zsidó gyerekek, arisztokrata gyerekek, mindenféle társaság. Nem mondom, hogy mindenkivel nagy barátságban voltam, de kialakult egy közösség, amiben megtanulta az ember, hogy nem számít, ha valaki katolikus vagy arisztokrata, ugyanolyan ember, ugyanolyan gyerek mindegyik. Ugyanolyan szerencsétlenek voltak a Kudar csendőrtábornok gyermekei, mint a báró Apor Tibsi és a Mósa Miki, aki egy nagyon szegény külvárosi gyermek volt. Az ember ezt tudomásul vette, és kész. Kialakult benne az elfogadás.
112. oldal
Aznap, amikor Mátyás megérkezett, éppen óriási tüntetés zajlott az intézet udvarán: Gaudiopolis polgárai tüntettek azért, hogy szeretett irodalomtanáruk, Rákosi Zoltán szabaduljon meg az arcszőrzetétől. „Senkinek nem tetszett a szakálla, ezért nagy felvonulás volt, táblákkal, mint egy rendes tüntetésen. A tanár úr végül engedett a népakaratnak, és levágatta a szakállát.”
218. oldal
Beadtuk a kérvényt a Yad Vashemhez azzal az indoklással, hogy tudomásom szerint minimum harmincöt gyerek életét mentette meg a fáspincében. Majdnem egy évig vizsgálták az ügyet, majd közölték: „Uram, ön téved. Itt nem harmincöt gyerekről van szó, hanem kétezer emberről!” Hihetetlen.
42. oldal
Anyám elbújhatott, mindenesetre először nem is vették észre. De volt egy házmester, akit úgy hívtak, hogy Macsali – sosem felejtem el, a háború után láttam újságot árulni a körúton –, az szólt a nyilasoknak, hogy valaki van még fönn a lakásban. Ezt a Macsalit még láttam sokáig a Nyugatinál, ott, ahol a tejbüfé volt, ott árult újságot. Ehhez a Macsalihoz nem mentem oda, és nem fojtottam meg.
56. oldal
Időnként dolgozott az otthonban egy másik lelkész is, aki teljesen az ellentéte volt: mindig meghatározta, mit kell ahhoz tenni, hogy a lelkészek elégedettek legyenek velünk. Egyszer azt kérdezte tőlünk: tudjuk-e, hogy kötelességünk hálásnak lenni Sztehlo Gábornak? Ez abszurdum volt, hiszen a kötelesség és a hála nem fér össze. Mondtam neki, hogy mi itt nem szoktunk hozzá, hogy vezényszóra legyünk hálásak. Azt is mondtam, hogy Sztehlo Gábor nem olyan ember, aki ilyesmit elfogadna. És legfőképpen: nincs szüksége rá.
122. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Cserépfalvi Katalin: Mimikoko illegális élete ·
Összehasonlítás - Kuncz Aladár: Fekete kolostor 90% ·
Összehasonlítás - Jaap Scholten: Báró elvtárs 90% ·
Összehasonlítás - Bakó Márta: Rosszkor születtünk! ·
Összehasonlítás - Török Benjámin: Háborús emlékek ·
Összehasonlítás - Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956 I-II. ·
Összehasonlítás - Halzl József: 1956-os napló ·
Összehasonlítás - Kocsor Judit – László Klári (szerk.): Különbéke ·
Összehasonlítás - Kovacsics András: Omega – Universal, zenekartól az együttesig ·
Összehasonlítás - Buzinkay Géza (szerk.): Mokány Berczi és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek ·
Összehasonlítás